comestion | jikook

3-07

Teljes csend volt. A nővérem folyamatosan a gyűrűt bámulta az ujjamon, s olykor-olykor felnézett Jungkookra. Anya viszont... Abszolút nem mutatott semmilyen reakciót, ez pedig nagyon megrémített. Fogalmam se volt, hogy mi járhatott a fejében. Lehet, hogy az anyám, viszont az időm nagy részét csupán akkor töltöttem vele, amíg nem lettem kollégista. Akkor is a napom javát az iskola, s a tanulás töltötte ki. Nem volt elég időm ahhoz, hogy kiismerjem. Ő is dolgozott, s én is végeztem a saját feladatomat. Szégyen ezt mondani, de így van. Aki a családból a legjobban ismer, az a nővérem, Jihye, nem pedig anyu. Ez nem is olyan meglepő, hiszen miután én megszülettem, nem sokkal később apa lelépett. Mindent magára kellett vállalnia, így nem lehetett velem annyit, mint az idősebb gyerekével.

Idegesen haraptam az ajkaimba, s akarva-akaratlanul kezdtem bele a kényszercselekvések sorozatába. Első volt a szám kínzása fogaimmal, második pedig a lábam ütemes dobogása a parkettán. Hallottam az óra kattogását a falon, az alsó végtagom járását, illetve a mellettem ülő alfa lélegzetvételét. Éreztem, amint farkasával nyugtatni próbálja a lunámat, óvatosan közelít felé, hogy karjai közé zárhassa, s védhesse őt minden rossztól és bajtól. Viszont most nem segített. Túlságosan féltem ahhoz, hogy érzékelhessem teste melegét, amint átölel.

Jihye egyszer csak rázni kezdte a fejét. Először lassan, alig észrevehetően, majd tekintetét mélyen a mellettem helyet foglaló tisztavérűébe fúrta. Rendíthetetlen volt, igazi szigor, amit ő nem fog megdönteni, még a rangjával járó uralmával sem.

- Én nem engedélyezem. – mondta ki hűvösen, mire anya is végre felszólalt.

- Nem te vagy az anyja... – mondta halkan, viszont a nővéremnek koránt sem tetszett a válasza.

- Nem is ismerjük! – mutatott Jungkookra, s hevességében még a székről is felállt, mely megbillent a háta mögött, s ha a párja, Seojoon nem fogja meg a támlát időben, akkor biztosan nagy ricsajt csapna. Még ettől is nagyobbat. – Én nem vagyok hajlandó ilyen könnyen rábólintani ezekre. – rázta a fejét ismét, hogy álláspontját még hitelesebbé tegye.

- Pont ez az, hogy nem ismerjük, úgyhogy nem kellene egyből ítélkeznünk. – emelte fel anya is a hangját egy kicsit, ahogy a nővéremmel vitatkozott. Az egyik kicsi, le is ugrott a székéből, s egyből felém futott, fejét az oldalamba fúrta, én pedig azonnal átöleltem, s próbáltam valamelyest felé fordulni.

- Tudod mit? Akkor is csak elfogadtuk, mert olyan nagyon szerelmesek voltak. – mondta gúnyosan. – És mi lett a vége?! Mi lett a fiadból, anya? Megpróbáltad valaha jobban megismerni Kang Jo-! – akadt el a szavában, s élesen szívta be a levegőt. Alkut kötöttünk. Soha, de soha nem mondjuk ki többé a nevét annak a féregnek.

- Idefigyelj, Park Jihye! Nem érdekel, hogy kik és hányan vannak itt, mennyire vagy felnőtt, én felképellek, ha tiszteletlen vagy velem, te is tudod. – kelt fel ezúttal anya is. Nem tudom, hogy hova pártolt. Egyszer sem említette, hogy ő áldását adná erre. Lehet, hogy adna egy esélyt Jungkooknak, de az eljegyzésben ő nem lenne benne.

- Mert azzal aztán nagyon sokat érsz. Te dühös voltál rá, amikor a legnagyobb szüksége lett volna az anyjára, a családjára, aztán hirtelen észhez tértél. Hol voltál? Késett a vonatod Busanból? – kérdezte, mire anya keze már lendült is, én pedig csak jobban átöleltem a kisebbik fiúcskát, miközben magamban azért rimánkodtam, hogy hagyják ezt abba.

Már lejátszották ezt, nem is egyszer, s a legrosszabb az, hogy tudom, miattam van ez az egész. Az én hülyeségem, az én nagy szerelmem az, amiért a családom ékes kövén egy hatalmas repedés keletkezett. Mindig hallgattam, ahogy vitatkoznak. Csúnyább, s csúnyább dolgokat vágtak egymás fejéhez. Hibáztatni akartak valakit. Valaki, aki még ott volt. Ha ő akkor jelen lett volna, biztosan közösen ugranak neki. Ám eltűnt. Nem volt kin leróni a rájuk tapadt sötét idegességet. S nem tudták kihez tárgyként vágni a szavaikat azért, mert én voltam az, akit nem csupán befestett, de még egy fénytelen szobába zárt, úgy, hogy még magam se lássak.