2-02

4.1K 308 63
                                    

Azt hittem, hogy ebben a két napban az eszemet vesztem. Dr. Jeon úgy ugráltatott, mint valami kutyát. Hoznom kellett neki inni, délre pedig ebédet, amit kénytelen voltam vele elfogyasztani. Akkor is egész végig csipkelődött velem, megjegyzéseket tett, még az öltözékemre is. Felix szerint túlságosan is úgy nézek ki, mint egy nagypapi, viszont a doktor az ellentettjét állította. Azt mondta, hogy ez a nadrág elég kihívó, s eleinte még csak azon mérgelődtem, hogy nem hagy békén, s még ezzel is nyaggat, viszont utána még jobban feltolta az agyvizem. Ő most megbámult?!

Teljesen kikészültem, s péntek délután alig vártam, hogy megszabaduljak tőle, s minél hamarabb hazaérjek, felkapjam a cuccaimat, amit a hétvégére viszek anyához, s felszálljak az első buszra, ami kivisz a vasútállomásig. Anyáék nemrég költöztek vissza Busanba, hiszen onnan származnak, s a kissé beteges nagyimnak jót tesz az, ha olyan helyen van, amit ismer. Belevaló asszony, csupán néha átkattan, s akkor nem tudja, hogy ki beszél vele éppen. Gondozásra szorul, de csak emiatt. Szerencsére pelenkázni nem kell, nem ágyhoz kötött, csupán kettyós, ahogy a nővérem mondaná.

- Jimin, a jövő héttel kapcsolatos ma... – mondta volna a doktor, de én a cuccaimat szedve vágtam a szavába.

- Az asztalon van, minden időpont benne van, tele leszünk. – válaszoltam gyorsan, majd hajoltam meg. – Jó hétvégét! – indultam volna el, de ekkor elkapta a csuklómat a doktor. hátra pillantva az ő értetlen tekintetével találkoztam. Szemöldökei ráncban voltak, s gyanakvóan méregetett.

- Hova ilyen sietősen? – döntötte oldalra a fejét. Egy kisebb mosollyal emeltem fel a kacsómat, amit még mindig az ő hatalmas keze ölelt körbe, s néztem meg a karóráján az időt.

- Vége a munkaidőmnek és sietnem kell haza. El kellene érnem a buszt, mert hétvégén a családommal leszek, és nem szeretnék túl későn érkezni. – magyaráztam összeszedve minden maradék türelmemet.

Valóban nem akartam a sötétben lófrálni egyedül. Sosem éltem Busanban, csak a nővérem, ő is csupán pár évet. Én már Szöulban születtem, így nem ismerem olyan jól a várost, s még rá kell jönnöm, hogy hogyan jutok el anyáékhoz. Azért nem olyan biztonságos ilyenkor kimozdulnom omegaként. A vonatút is közel két órás lesz, s abban már csak reménykedni tudok, hogy az állomástól nem laknak annyira messze, ugyanakkor nem kell olyan sok átszállást beiktatnom a kisebb túrámba.

- Ezt el kellene hinnem, vagy ismételten csak le akarsz lépni, mert félsz, hogy mit teszek? – húzta az agyam, én pedig egy mély levegőt vettem, s próbáltam fenntartani a kettőnk között kialakult szemkontaktust.

Igaz, ha az enyém volt az utolsó szó, akkor azelőtt elhúztam a csíkot, mielőtt reagálhatott volna. Ugyanakkor nem értem, hogy miért kellene vele őszintének lennem. Vége a munkaidőmnek, nem vállaltam plusz műszakot, nem tarthat itt. Mindent elintéztem, hogy jövő hét hétfőn ne kelljen semmi fontossal foglalkoznom reggel, főleg, hogy valószínűleg vasárnap fogok hazautazni. Azt még nem tudom, hogy délelőtt, esetleg délután jövök vissza Szöulba. Majd meglátjuk, hogy mennyit kell segítenem anyának.

- Nem hiszem, hogy olyan dolgot tett volna eddig, ami miatt félnem kellene. – válaszoltam, s rántottam meg a vállamat. – Ha elhiszi, ha nem, engedelmével elmennék, mert nem szeretnék éjfélkor Busan utcáin járkálni. – bújtam ki karja alatt, s mosolyogtam rá. – Legyen szép hétvégéje. – hajoltam meg.

Ezúttal nem voltam szemtelen, szimplán sietnem kellett. A korábban induló vonatot nem érném el, viszont a későbbit is csak visítva. A forgalom ilyenkor hatalmas ebben a rohanó, soha meg nem álló városban. A legtöbb embernek ekkor jár le a munkaideje, s a tanításnak is ilyenkor van vége. Tehát nagyon sok ember lesz most az utcákon, s a dugó se kizárt.

comestion | jikook Where stories live. Discover now