Electric Love-(Larry Stylinson mpreg.) BEFEJEZETT

*27*

A csend sokszor sokkal hangosabb volt minden másnál. Sokszor különös, rejtélyes, néha semmitmondó, máskor tele van információkkal. Néha zavaró, néha szükséges, van, hogy túlterhelt, de azt soha nem mondhatja az ember, hogy nem hangos. Fülrepesztő, ahogyan besüllyed a légtérbe, és kering a fejek fölött, szinte beleégetve magát a csontokba, mint valami parazita, ami arra kényszerít, hogy gondolkozz akár a nagy semmin is. Harry a félhomályban ült, miközben hatalmas szemekkel figyelte a mellette ülő fiatalt, aki egy aprócska üveget forgatott az ujjai között.
Antidepresszáns-Harry fejében szinte visszhangzottak a szavak, megkongatva benne a félelem vészcsengettyűjét. Automatikusan Louis felé pillantott, aki kifejezéstelen arccal ült, és bámulta a gyógyszerekkel teli üvegcsét.Hosszú percek óta nem szólt már egyetlen szót sem, a göndör hajú pedig egyre idegesebb lett. Vajon elítéli őt? Talán már nem akar vele együtt élni? Megtagadja Harry-t? De, nem. Louis semmi ilyenre nem volt képes, csak ezt Harry még nem tudta elhinni.
-Louis..-kezdte, de a fiatalabbik hangos sóhaja félbeszakította.
A kékszemű lassan fordította feléje az arcát, amely továbbra is érzelemmentes volt. Harry abban a pillanatban sem tudta nem észrevenni, hogy a fiú mennyire gyönyörű volt, annak ellenére, hogy megsérült. Olyan volt, akár egy angyal. Egy törékeny aprócska angyal, vagy éppen gyönyörű festmény, amely elszakadt egy helyen, és éppen a restaurálásra várt. Egy szárnya szegett, tökéletes, de megtört angyal, akit Harry, az élete árán is, de örökké óvni fog.
-Szeretnék lefeküdni-suttogta halkan, létére maga mellé a sárga üveget, majd amennyire a pocakja engedte felállt, mielőtt Harry a kezét nyújthatta volna neki segítség gyanánt.
A göndör hajú csak állt némán, hagyva, hogy az életét jelentő fiú kisétáljon a szobából, és magára hagyja őt. Megérdemelte. Megérdemelte a magányt, hiszen ma túl ment minden határon. Elfelejtette bevenni a gyógyszerét, és hagyta, hogy az Ördög átvegye a teste felett az irányítást. A másik énje, a gonosz, aki belemászik a fejébe, és csúnyábbnál csúnyább gondolatokkal tömi tele az agyát, elfeledtetve saját magával, hogy ő mégis kicsoda.
Szemeit szorosan hunyta be, miközben reszketeg sóhaj szakad ki a mellkasából, pont akkor, amikor megérzett egy aprócska kis tenyeret a háta közepének simulni. És, akkor sem szégyellte az arcán végig szánkázó könnycseppek sokaságát. A frusztráltság, a harag, a szomorúság, és a hála könnyei voltak. Hálás volt, mert volt mellette egy olyan ember, aki nem csak a családot jelentette számára, hanem a támaszt, a szeretetet, az otthont.
-Ne érezd magad kevesebbnek ettől-Louis halkan a férfi mellé lépett, tőle szokatlanul, óvatosan átölelte a göndör derekát, fejét a vállának döntötte. Hálás volt a fiúnak, amiért nem sétált ki a nappaliból, hanem mellette maradt. Megtehette volna, mégsem tette, Harry szíve pedig majd széthasadt bánatában. Bűntudatot érzett, amiatt, ahogy Louis-val viselkedett. Nem foglalkozott vele heteken keresztül, magára hagyta, még a babaszobát is egyedül kellett berendeznie, mert lefoglalta a sok munka. Bántotta őt, csúnyán beszélt vele, teljesen megfeledkezve arról a tényről, hogy a gyermekét várja. Az ártatlan kisbaba Louis pocakjában semmiről sem tehetett, és Louis sem. A fiú, annak ellenére, hogy Harry, hogyan bánt vele, nem szünt meg gondoskodni róla. Mindennap elkészítette a reggelijét, és a kávéját, este pedig vacsorával várta őt, nem foglalkozva azzal, hogy valószínűleg a göndör hozzá sem fog érni. Bevitte neki az ebédet, amit soha nem fogyaszthatott el, és még Louis sérült meg aznap, pedig csak gondoskodni akart Harry-ről. És, Harry nem emlékezett, hogy valaha ezeket a kis apróságokat megköszönte volna ma, tegnap, vagy az elmúlt néhány hónap valamelyik napján, amióta Louis vele lakott. Borzalmasan érezte magát.
-Mindenkinek vannak titkai, Harry-motyogta kissé orrhangon.
A göndör fájdalmasnak tűnő nevetést hallatott.
-Rossz ember vagyok, Louis. A legrosszabb-hajtotta le a fejét szégyenében, és legszívesebben beleütött volna egy hatalmasat a szemközti falba. Abban a pillanatban rettenetesen gyűlölte magát, szinte undorodott a saját bőrétől, a szívének ütemtelenül gyors dobogásától.
-Ismerek én néhány rossz embert, de te nem vagy közülük való-motyogta halkan, a szomorú mosoly jól látható árnyékával vékony ajkain.
-Bántottalak-sziszegte az idősebbik. Harry minden erejével azon volt, hogy vissza fogja a könnyeit. Túl sok volt már aznapra, túl fáradt volt, és túlságosan szégyellte magát.
-Nem szándékosan..-mondta a fiú, mire Harry idegesen szembe fordult vele. Louis a meglepettségtől hatalmasra tágult szemekkel nézett a férfira. Vagy talán a félelemtől csillogott annyira a szeme, mint sem a meglepetés elejétől, esetleg a fáradtságtól, amely uralta a fiú  testét. Louis olyan törékeny volt, szinte elveszett a ruháiban, annak ellenére, hogy a terhessége utolsó hónapjaiban járt. Vékony volt, kicsi, és sérült, mint egy apró madárfióka. Arcát a csúnya sérülésének nyoma csúfította el. Orra hatalmasra dagadt, szemei alatt csúf, lilás karikák éktelenkedtek. Zayn tette vele. Megütötte őt, pedig Louis semmiről sem tehetett, csak szerelmes volt a férfiba, de talán épp ez volt a legnagyobb probléma, amit elkövethetett.
-Az nem számít!-szakította félbe idegesen. Hosszú, remegő ujjaival, göndör tincsei közé túrt. Legszívesebben kitépte volna őket a helyéről. Gyűlölte a haját, az arcát, a szemeit, mindent! Hogy lehet így élni?! Ebben a testben?! Amit nem is ő maga irányít, hanem a másik énje, a gonosz, a mindig mérges Harry.
-Harry...-Louis finom hangja szólította őt. A fiú aggódalmasan lépett felé, pont akkor, amikor a göndör lélegzete hirtelen szaporábbá változott.
-Én tettem ezt veled! Én-bökött bele a saját mellkasába, miközben egészen a nappaliban lévő tároló szekrényig hátrált. Érezte, ahogy a a háta találkozik a kemény üveggel, a szekrényben a porcelánok egymásnak koccantak. -Nézd meg a karodat Louis! Rajta vannak az ujjlenyomataim! Ez szerinted normális?-ismét a hajába tépett, immáron erősebben. A kékszemű fiú hirtelen összerezzent, amikor a göndör teljes erejéből, egymás után kétszer beleütött a kemény falba.
-Harry!-kiáltott fel, és a férfihez rohant. Hátra hökölt, amint meglátta Harry arcát. A szemei vérágasak, könnyesek voltak, míg az arca vörös volt, szinte eltorzult. A bütykei felhorzsolódtak, véresek voltak.
-Ha ezt tettem veled, mit teszek majd a saját gyerekemmel, ha egyszer szar napom lesz, és nem veszem be a kibaszott gyógyszereim?
-Őt nem fogod bántani, Harry-ragadta meg a karját. Harry érezte a bőrén a fiú puha ujjait, a melegséget, amely belőle áradt, és látta a szemeiben az aggódalmat, amelyet csak az édesanyja szemeiben látott már, hiszen az apja nem volt, neki pedig nem maradt senkije, aki törődött volna vele. De, Louis törődött. Mindig is törődött.
-Ezt nem tudhatod-nevetett fel idegesen.
-De igen-biccentett.-Szereted őt, na..nagyon szereted őt.
A göndör nem szólt. Szorosan lehunyta a szemeit, és aznap már sokadjára, érezte, ahogy a szemei égni kezdenek, az arca nedves lett. Sírt. Zokogott. Végül a térdei teljesen felmondták alatta a szolgálatot. De, Louis ismét ölelte őt, mint órákkal ezelőtt, de immár sokkal szorosabban.

Másnap délután Louis orra sínben volt, és mosolyogva nézegette a kezében tartott ultrahang képet. Bár, még két hétig nem lett volna esedékes a havi, kötelező kontroll, Harry szükségesnek érezte, hogy megnézzék, nincs-e valami baj a babával. Szerencsére minden rendben volt. Kisfiúk megfelelően fejlődött, szokásosan energikus volt, mint mindig minden vizsgálat alatt. Louis szinte majd kicsattant a boldogságtól, és még a lüktető orra sem zavarta, amire fájdalomcsillapítot sem vehetett be a terhessége miatt. Kevesebb, mint három hónap, és a fiúk nemsokára velük lesz, ráadásul, Louis-nak nem kell egyedül nevelnie. A jobbján ülő, göndör hajú férfira pillantott, aki egy vékony rövid nadrágban ült mellette. Harry, csukott szemmel pihengetett, miközben arcát a halványan tűző Nap felé fordította. Élvezte, ahogyan a lágy szellő simogatja a kipirult, edzés utáni bőrét. Jóleesett egy kicsit levezetnie a feszültséget, és már nem is érezte magát olyan borzalmasan. Louis csillogó szemekkel nézte őt, miközben igyekezte magába szívni a férfi tökéletességét. Imádta, ahogyan a haja kócosan meredezett az ég felé, imádta a borostáját, nem foglalkozva azzal, hogy már bőven ráfért egy borotválkozás. A karikákat a szemei alatt, az arcát, a két kis gödröcskéjét, a kulccsontját, a karjait, az összes tetoválását. És, csak úgy őt. Harry-t. Már-már tökéletlenül gyönyörű volt, és épp ezért volt tökéletes, és erős  amit nagyon is irigyelt érte. Automatikusan elmosolyodott, ahogyan eszébe jutott az aznapi vizsgálat, ahol Harry a kezét fogta. A göndör egy pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről az egész ultrahang alatt. Feszült figyelemmel, összeráncolt homlokkal nézte a képet, amikor pedig megjelent a kisfiúk, ahogy nyugodtan fekszik Louis pocakjában, és felcsendült az erős szívhangja, Harry hangosan sóhajtott fel, miközben halványan elmosolyodott. Aztán az ultrahangnak vége lett, beszálltak az autóba, az idősebbik hazaérve közölte, hogy elmegy edzeni, annak pedig már két órája. Mindketten, Harry lakásának teraszán ültek, két egymás melletti kerti székben.
-Nem mondtál még semmit-dörmögte a göndör hajú férfi. Louis összeráncolt szemöldökkel fordult felé. Harry szemei még mindig csukva voltak, de ajkain óvatos, mosoly látszódott.
-Miről?
-A tegnap estéről-szólt szemeit kinyitva. Tekintetét mélyen Louis-éba fúrta, akinek hatalmasat kellett nyelnie. Szinte megbabonázta az a csodálatos, zöld szempár. Végül vállát vont.
-Kéne?
Harry hangosan felsóhajtott.
-Nem tudom, Louis. Az emberek ilyenkor szoktak valamit mondani, miután kiderül a másikról, hogy dühkezelési problémái,és személyiségzavara van, ráadásul évek óta bogyókat kell szednie, nehogy bekattanjon-mondta gúnyosan.
Louis lehajtotta a fejét.
-Engem nem zavar-suttogta halkan. -Nekem ugyanaz az ember vagy, mint előtte. Ez..ez semmin sem változtat.
Harry kiegyenesedve nézett el a kert végébe.
-Töredékét sem láttad annak, amivé válok, ha nem veszem be azokat a gyógyszereket. Most megtudtam állítani, idő előtt lenyugodtam, mielőtt komolyabb kárt tehettem volna bennetek. És, hidd el ilyenkor nem gondolkozom-Louis észrevette,  hogy a férfi ölében lévő kezei remegnek.
-De, lenyugodtál.
-És, mi van ha nem tudtam volna?! Már rég a kórházban lennél, és azt soha nem bocsájtottam meg volna magamnak!
-Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy érdekeljen-mondta a fiatalabbik.
-Fontos?! Ezek után? Más már elszaladt volna-nevetett fel szomorúan a göndör, hihetetlenkedve bámulva a kékszeműre.
-Én nem fogok. Én maradok, és kitartok melletted.
-Miért?
-Mit miért?
-Miért akarsz magad mellett tudni egy szörnyeteget, ahelyett, hogy a gyerekünknek a biztonságot keresnéd?
-De, nekem te vagy a biztonság...
-Az anyagi biztonság vagy..?
Harry azonnal megbánta a szavait. Louis arca szomorúan megnyúlt, bánatos mosolya megjelent nyúzott arcán.
-Louis..én..én nem úgy gondoltam..-nyúlt a fiú után, amikor az derekát fogva egyik kezével, míg a másikkal a pocakját markolva felállt.
-Lepihenek-motyogta, azzal ott hagyta a göndört.
Szeretlek-szerette volna mondani a kékszemű. Inkább nem tette.
Harry telefonja csörögni kezdett, sóhajtva vette fel a telefont az édesanyjának, és reménykedve, hogy nem kérdezi meg, hogy érzi magát. Mert arra nem igazán tudott volna válaszolni..