Electric Love-(Larry Stylinson mpreg.) BEFEJEZETT

*15*

Harry már egyáltalán nem érezte magát fáradtnak, miután leparkolta az autóját közvetlen a park bejárata előtt. A környék egyáltalán nem volt neki ismeretlen. Annak idején sok időt töltöttek itt az édesanyjával, édesapja pedig imádta a hosszú sétákat a parkban, főleg tavasszal. Imádta a természetet, Harry-t pedig arra nevelte, hogy értékelje azt, ami körülveszi őt. Becsülje, hogy a Földre született, és soha ne bántsa azt, ami által friss levegővel töltheti meg a tüdejét. A göndör hajú férfi tisztán emlékezett minden egyes percre, amit az apjával tölthetett a parkban. Szinte mindennap itt voltak. Nyáron, ha éppen olyan idő volt a tó mellett piknikeztek, miközben az apja a jövőbeli terveiről mesélt a legidősebb fiának. Télen viszont csendes sétákat tettek a gyönyörű, havas fákkal, és jégcsapokkal körülvett csodakertben. Harry-nek rettenetesen hiányzott az az idő, amit az apjával tölthetett. De, a szomorú igazság az volt, hogy ezeket nem tudta átélni vele. Csak az emlékek maradtak, a megőrzött pillanatok, amiket nem kaphat már vissza, úgyanis a legfontosabb ember az életében nincs többé.
Kissé megborzongott, miközben ruganyos lépteivel végig ment a kavicsos úton, amelyet a padok melletti lámpák sárgás fénye világította meg. A park sötét volt, csendes, mégis rejtelmes volt, mint mindig. Harry nem is szeretett késő este ott tartózkodni. Volt valami nyomasztó, valami rideg a helyben, valami olyan, amitől folyamatosan kirázta a hideg, és kényszert érzett arra, hogy folyamatosan figyelje az árnyakat maga körül.
A telefonja lemerült, pont azelőtt, hogy leállította volna a motort. El sem tudta képzelni, hogy Louis mennyire meg lehetett ijedve. Így is nagyon nehezen tudta megnyugtatni, és rávenni, hogy egyenletesen vegye a levegőt, mielőtt hiperventillálna, és pánikrohamot kapna. Már látta a távolból az angyal szobrot, amely egy aprócska kisfiút tartott a merev karjai között. Emlékezett, hogy az édesanyja sokszor imádkozott a szobor előtt, Isten, és az angyal segítségét kérve. Az édesanyja rendkívüli asszony lévén hatalmas hívő volt. Elmondása szerint Isten mindig mellette volt, segítette őt a nehéz időkben, és ő az egyetlen, aki sosem fogja elhagyni bármi történjék is. Harry sosem hitt az eféle dolgokban. Ha Isten létezne, az édesapja még mindig élne, az öccse pedig már rég megtért volna a rengeteg imádság után, amiket az anyjuk mondott el minden este a fiatalabbik Styles - fiúért. A göndör hajú fiú szorosabban húzta össze magán fekete kabátjának anyagát, amelynek cipzárját a nagy sietségben elfelejtett behúzni. A hirtelen támadt szellő szinte hangosnak tűnt a csendes parkban. A szél felkapott néhány levelet, amik szinte fülsüketítően nagy zajjal estek le a puha avarba. Pár méterre volt már csak a szobortól, amikor hirtelen megcsapta a fülét valami. Homlokát ráncolta, miközben lelassította a lépteit, szemeivel pedig a padon kuporgó aprócska alakra fokúszált.
-Louis? - szólította meg, amikor pár méterrel közelebb araszolt a fiúhoz. Tökéletes rálátása volt a szívét megdobogtató remegő alakra. A kékszemű fiú hirtelen kapta fel a fejét, miközben ijedten fordult a hang irányába.
-Ha.. Harry.. - dadogta, miközben karjait kitárva jelezte, hogy mit szeretne. Harry torkát hatalmas sóhaj hagyta el. Egy gyors mozdulattal a fiatalabbik előtt termett, és szorosan karjaiba zárta a remegő alakot. Louis hangosan zokogva temette az arcát a férfi kemény mellkasába, ujjaival erősen a kabát anyagába markolva. A göndör hajú szíve hevesen vert, úgy ölelte az aprócska fiút, mint akit egy pillanatra is, de fél elengedni. Egy fajta boldogság költözött a bensőjébe, amint megpillantotta Louis-t. Napok óta nem látta, nem érezhette az imádnivaló virág illatát, amely abban a pillanatban erősen kúszott be az orrába. De, amennyire boldog volt, olyannyira aggódott is. Mit keresett a fiú ilyen későn a parkban, mamuszban és köntösben? Miért volt ennyire zaklatott?
-Lou, mi történt? Miért vagy itt? Anyukád egyáltalán tudja, hogy itt vagy? - tolta el magától, miközben két tenyere közé fogta a fiú könnyektől nedves, vörös, puha arcát. Louis hatalmas kék szemeivel nézett vissza a férfire, teste rázkódott a sírástól. Harry olyan mértékű fájdalmat látott a fiún, mint eddig soha. El sem tudta képzelni, hogy min mehetett keresztül, miért omlik össze a kezei között. Borzalmasan aggódott a fiúért. Megakarta menteni őt. Óvni, megovni minden rossz dologtól. Ha kell a világ elől is elrejtené, csak azért, hogy azt a fájdalmat, ami a fiú szemeiben villant többé ne lássa.
-Gyere, gyere szépen, Lou. Beszállunk az autóba.. Gyere, fogd meg a kezem, kérlek-Harry hatalmas tenyere között szinte elvesztek a fiú aprócska izzadt ujjai. Ez is bizonyította, hogy Louis mennyire aprócska, és törékeny. Normál esetben a göndör hajú férfi biztosan elvigyorodott volna örömében, amiért végre újra megfoghatta Louis kezét. De, ahogy az őt követő fiú halk szipogását, és panaszos nyöszörgéseit hallgatta, ezt az ötletet azonnal elvetette, a boldogság helyét ismét az aggódalom vette át.
Az idősebbik óvatosan besegítette a másikat a korom fekete autóba, majd megkerülve a járművet ő is elfoglalta helyét a vezetőülésbe.
-Hazaviszlek-sóhajtotta a göndör, miután elemelte a tekintetét az aprócska alakról.
Louis rémülten nézett fel a férfire, aki éppen készült elfordítani a kulcsot, hogy beindítsa az autót.
-Ne! Ké.. kérlek.. Ne-hangja remegett a félelemtől, és Harry most már tényleg meg volt győződve arról, hogy valami tényleg nincsen rendben.
-Már, hogy ne vinnélek haza? - pislogott nagyokat az idősebbik. Érezte, hogy az aggódalom hirtelen haraggá növi ki magát. Mégis, hogy képzelte? - Hajnalok hajnalán felhívsz sírva! Egy kibaszott parkban vagy, egy magad, hozzátenném terhesen! Állítom, hogy otthon nem tudnak rólad semmit, de te azt kéred, hogy ne vigyelek haza?! Louis, felfogtad, hogy bármi bajod eshetett volna, ha most nem veszem fel azt a kibaszott telefont? Ha már nem vagy képes magadra gondolni, akkor jusson eszedbe a hasban lévő gyerek! A gyerekem! Te jó Isten! - morogta, hosszú ujjaival idegesen túrva a szanaszét álló tincsei közé. Nagyon haragudott a fitalabbikra, aki hangosan zokogva hintázott előre-hátra az ülésében. Harry-nek elege volt. Fáradt volt, és holnap még dolgoznia is kellett volna mennie. Ahelyett, hogy otthon pihent volna az ágyában, egy felelőtlen, terhes fiút kellett szídnia, aki az ő gyerekét várja. Lehetett volna szebb ez az egész?
De, ahogy a síró fiút nézte, hirtelen elöntötte a lelkét a bűntudat, mire a saját gondolata okán, szemeit megforgatva hangosan ciccegve kapcsolta ki a biztonsági övét, és fordult az apró teremtés felé.
-Napsugaram-szólt kedvesen, tenyerével óvatosan megfogva Louis vékony vállát a köntös anyaga alatt. Louis megrezzent az érintéstől, fejét oldalra kapva, hatalmas félelemtől csillogó szemekkel nézett az idősebbikre. Harry szinte, majd elveszett a csodálatos kék szemekben, és legszívesebben felfalta volna a mellette ülőt, miután elvette volna az összes bánatát.
-Nem bántalak,Lou..Ne félj-suttogta, mélyen elveszve a csodás kékszempárba.
Louis lenézett az ölébe. Az ujjai már vörösek voltak a csavargatástól.
-Bi..biztos?
Harry szomorúan elmosolyodott. Tehát, nem bízott még benne. Hogy is bízhatott volna Harry-ben, ha nem adott rá elég nyomós okot. Az idősebbik felsóhajtott, ujjait óvatosan a fiú arcára simította. Az érintése alatt, érezte, hogy mennyire forró is Louis bőre, azt viszont csak remélni merte, hogy a fiú nem veszi észre, hogy mennyire remeg, miközben az arcát simogatja.
-Ma este nálam alszol. Holnap megbeszélünk mindent-mondta halkan, apró mosolyt eresztve a fiú felé. Louis könnyeit törölgetve bólintott, majd Harry elfordult, újra bekötötte magát, és beindította az autót.
Öt teljes perc múlva Louis elaludt, Harry pedig alig bírta ki, hogy az út helyett ne őt bámulja.
Tökéletes volt, de mennyire, hogy az volt...