Electric Love-(Larry Stylinson mpreg.) BEFEJEZETT

*26*

-Hol a szemüveged?
-Eltörött.
-Amikor elcsúsztál a fürdőben?
-Igen.
-Amikor az orrod is megsérült?
-Igen.
-És, miért nem hívtál fel?
-Mert nem tartottam fontosnak.
Harry abban a pillanatban két dolgot is pontosan jól tudott. Az egyik, hogy reggel fél hétkor a kávé nem tesz túl jót a gyomornak. De, mindhiába. Nem tehetett róla, már évek óta így indult el munkába, ez is egy rutinnak számított, mint másnak a reggeli kávé-cigi kombó, a reggeli edzés, vagy takarítás. A másik dolog, amiben biztosabb volt, mint bármikor bármiben, hogy Louis hazudott neki. Nem rég óta ismerte a fiút, de az a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy tudja, hogy mikor mond igazat, és mikor nem. Ehhez az is hozzátartozott, hogy Louis-nak nem volt szokása az igazságot elhallgatni előle, és nem mellesleg a viselkedése is nagyon furcsa volt. Minden reggel korábban felkelt, mint ő, így Harry már tökéletesen hozzá szokott ahhoz, hogy a mellette lévő hely, mindig üres volt, amikor felkelt. De, amikor késő este a férfi végre otthagyta a dolgozószobáját, miután elkészült néhány fontos prezentációval, Louis-t nem találta a szobájukban. Nem hallotta a szuszogását, a fürdőszobában sem volt, és a képkerete is eltűnt az éjjeliszekrényről. Mielőtt teljesen bepánikolhatott volna, egy mély lélegzetvétel után, átsétált a szemközti helyiségbe. Pár héttel ezelőtt berendezték a baba szobáját is. Sajnos Harry nem tudott résztvenni a bútorozásban, de el kellett ismernie, hogy Louis remek munkát végzett. A fiúnak remek ízlése volt, ezt el kellett ismernie. Az összes bútor passzolt egymáshoz, a falak színe, a függönyök, a szőnyeg. Csak az bántotta őt, hogy ebben sem tudott résztvenni, és megélni a pillanatot azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretett. Louis nem mondta neki, sőt, Louis soha nem mondta neki, hogy valami bántotta, ami szintén egy fájdalmas pont volt Harry-nek. Tudta jól, hogy a fiú szomorú volt, amiért nem együtt rendezték be a szobát, de nem tette szóvá. Louis, soha semmit nem tett szóvá. Épp ezért, amikor meglátta a mélyen alvó fiút, összegömbölyödve a babágy melletti kanapén, a szíve fájdalmasan szorult össze. A képkeretet a mellkasához ölelve szuszogott, miközben a szabad kezével pocakját szorongatta. Harry, bármennyire is szerette volna bevinni őt a szobájukba, hogy mellette aludjon tovább, mégsem szerette volna felébreszteni. Aztán, amikor közelebb lépett hozzá, hogy arcon csókolja, meglátta a jobb szeme alatt húzódó kékes-lilás zúzodást. Az orra csúnyán be volt dagadva, valószínűleg el is tört. A lelkében rejlő szörnyeteg, akit elnyomva tartott az agyában, azonnal megkongatta a vészharangot. A keze automatikusan szorult ökölbe, az álkapcsa fájdalmasan feszült meg, és a vörös legsötétebb árnyalatának függönye emelkedett a szemei elé. Valaki kezet emelt az ő kis Napsugarára. Ez kora reggel pedig be is bizonyosodott, amikor Louis-t a konyhában találta. A fiú csak egy pillanatra fordult felé, de az elég is volt Harry-nek. Miután letette elé a kávéját, és a reggelit, amit szokásos nagy gonddal előkészített, valamint alaposan becsomagolt, visszafordult  a mosogató felé, és többet nem nézett a férfira. Furcsán tartózkodott. Nem köszöntötte Harry-t az imádnivaló mosolyával, és szoros ölelésével. Nem kérdezte meg, hogy hogy aludt, és azt sem, hogy álmodott-e valamit. Nem számolt be az éjszakájáról, hogy a baba mennyit rúgott aznap éjjel, nem mesélte el, hogy mit tervezett, és nem ajánlotta fel, hogy megköti Harry nyakkendőjét, hol ott mindketten tudták, hogy Louis nem tud nyakkendőt kötni. De, Harry imádta, ahogyan az apró kis kezeivel, remegve, koncentrál, hogy valami tökéleteset alkosson. Soha, nem volt tökéletes az a nyakkendő, mégis sokkal többet jelentett, mint bármely precíz munka. A göndör hajú férfi résnyire összegúzott szemekkel pásztázta a neki háttal álló, aprócska alakot. Az ujjai között szorongatott kávés bögre szinte majd kettétört, olyan erősen szorongatta. Louis, hiába volt hét hónapos terhes, nem mondta volna meg róla. Vékony volt, rettenetesen vékony. A pöttyös, rózsaszín pizsama nadrágja lógott a csípőjén, halvány lila pólójában, majd' elveszett. Csak ha szembefordult az emberrel, akivel éppen beszélt, lehetett látni a pocakját, amely ideiglenesen kisfiúk lakhelyéül szolgált. Harry imádta azt a kis pocakot, sőt a tudatot még jobban, hogy hamarosan megszületik az ő apró kisbabája, akit már nagyon várt. Csak attól félt igazán, hogy nem lesz rá elég ideje. Már Louis-t is hanyagolni kezdte. Néhány rövid másodperc erejéig nézte az előtte álló törékeny virágszálat. Louis szomorú volt. Ezt biztosra megtudta mondani. Szinte összezsugorodott, úgy mosogatott, vagy pakolgatott, ezt Harry nem tudta eldönteni. Louis mindig ezt csinálta amikor szomorú volt. Próbált elbújni a világ elől, és a legkisebb helyet foglalni.
-Ne várj ébren-Harry magát is meglepve állt fel a pulttól, olyan hévvel, hogy majd' hátraesett a széke.
-Vigyázz magadra-hallotta Louis halk intelmét. Csak bólintott, bár Louis ezt nem láthatta. Szó nélkül felkapta a zakóját a bárszék támlájáról, a táskáját a hóna alá csapva az ajtóhoz sietett.
Visszafordult volna, hogy odamenjen, és átölelje a szerelmét. De, nem tette. Fogalma sincs, hogy miért nem, de egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy visszalépjen. És, ennek semmi köze nem volt a büszkeségéhez, mert amikor Louis-ról volt szó, olyan nem létezett, hogy büszkeség.
Amikor feleszmélt, már az autójában ült, a mélygarázsban. Fogalma sem volt, hogyan jutott el a munkahelyéig. Egész úton csak gondolkozott, idegeskedett, és pechére teljesen elfelejtette az aznapi teendőit. Emlékeztetnie kell magát, hogy majd mindenképpen hívja fel Zayn-t, vagy Margaretet, hogy egyeztessenek, nehogy lekéssen valamilyen fontos ügyfelet. Az apja soha nem késett el egy meetingről sem, és soha nem várakoztatott meg senkit, így neki sem kellene. Akkor az apja nem lenne rá büszke, nem erre tanította.
-Jó reggelt Dorothea-köszönt az asszonynak, aki szokásos kedves mosolyával üdvözölte őt. Az irodájáig meg sem állt, aminek ajtaját olyan erősen csapta be, hogy az összes üveg megrezdült a helyiségben.
Sóhajtva huppant le a szokásos helyére, a szokásos káosz közepére. Az asztala olyan volt, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. Átnézett szerződések, átnézésre váró szerződések, tervrajzok, jóváhagyott tervrajzok, munkatervek. Soha nem tudott rendet tartani az asztalán, de abban a pillanatban a fejében sem. Azt sem tudta, hogy hol volt. Összezavarodott volt, fáradt, és mérges. A gyógyszerei nélkül pedig elveszett kisfiúnak érezte magát a hatalmas épületben. Legszívesebben felállt volna, hogy hazamenjen, és pihenjen egy kicsit, bevegye a gyógyszereit, átölelje a szerelmét.
-Malik-csattant a telefonba, meg se várva, hogy legjobb barátja megszólaljon.-Két perced van.
Azzal lerakta.
Tenyerébe temette az arcát, miközben hátradőlve a székében, igyekezett egy kicsit összeszedni magát. Mégis ki bántotta az ő szerelmét? Miért tesz ilyet egy ember? És, egyáltalán, hogy merészeltek Harry becses tulajdonához érni? Az első személy, aki eszébe jutott az Marcel volt, de azonnal el is vetette ezt az ötletet. Marcel túl gyáva volt. Nem merte kockáztatni azt a sok pénzt, amit Harry mindig a kezébe nyomott. Mellesleg, Marcel sokkal jobban kiborította volna Louis-t ennél. A harag, és a tudatlanság Harry számára örjítő elegy volt. Ha aznap bevette volna a gyógyszerét át érzelmei letompultak volna, és nem érzett volna semmit. Nem érezte volna a haragot. De, így legalább újra emberként gondolkozhatott. Csak nála ez nem mindig volt túl jó dolog.
Az irodájának ajtaja kinyílt, akkor eszmélt fel. Az asztala előtt megjelent Zayn, és lerakott egy újabb adag papírt, a már gyülekező papírhalom tetejére.
-Kamillatea-nyújtotta át a férfinek a gőzölgő papírpoharat, amelyet amaz hálásan vett át.
-Mivel kezdünk?-morogta, majd óvatosan belekortyolt a meleg, nyugtató italba.
Zayn összeráncolta a szemöldökét.
-Minden rendben? Kicsit nyúzottnak tűnsz-méregette, mire Harry sóhajtva hátra dőlt a székében.
-Nem, de ez lényegtelen. Ma időben szeretnék végezni. Négyre szeretnék otthon lenni.
-Kétlem, hogy...-kezdte a pakisztáni, de Harry türelmetlenül a szavába vágott.
-Ami négy óra után esedékes nem érdekel. Haza szeretnék menni a családomhoz, akiket az elmúlt hetekben hanyagoltam, mert mindenki helyett én csinálok mindent! Soha nem láttam még egy ilyen hasznavehetetlen bandát, akik egy rohadt tervrajzot sem tudnak normálisan lelolvasni! Úgyhogy jobban teszi mindenki, hogy összeszedi magát, különben egytől-egyig búcsúzhattok a munkátoktól-a göndör hajú férfi idegesen csapott az asztal tetejére, mire az előtte álló pakisztáni elkerekedett szemekkel hátrált egy lépésnyit.
-Tehát, ma mivel kezdünk, Zayn?-kérdezte suttogva, szinte már ijesztően, miközben fájdalmasan lüktető halántékát masszírozta.
Zayn, kapkodva nyitotta ki bőrkötésű határidő naplóját, amelyben mindig mindent lejegyzett. Felesleges szó nélkül ledarálta Harry-nek az aznapi teendők listáját, a négy óra utániakat nem is említve.
-Köszönöm. Mielőtt elkezdenénk a munkát, kérlek szólj Margaretnek, hogy ha van néhány szabad perce, már pedig tudom, hogy van, jöjjön fel, és rendezze el az asztalom-Zayn bólintott, de mielőtt átvétel volna küszöböt, Harry még utána szólt.-Nem felejtettem el egyébként. Ma délben leléphetsz, ahogy kérted.
A pakisztáni férfi halványan elmosolyodott, aztán halk köszönömöt suttogva távozott.
A nap elkezdödött, de Harry nem igazán figyelt oda egyik üzletkötőjére sem. Még szerencse, hogy kezdetben Zayn ott volt, és mindent lejegyzetelt, úgyhogy majd később átnézi azokat. Apropó, Zayn. Harry-nek feltűnt, hogy a férfi nagyon furcsán viselkedett. Szótlan volt, hallgatag, alig akart kommunikációt folytatni. És, ami a legfurcsábbnak bizonyult, hogy alig akart Harry szemébe nézni.
Amikor délben hazament még köszönni is elfelejtett. Harry ezzel úgy volt, hogy nem csak neki lehet szar napja, biztos a legjobb barátja is bal lábbal kelt fel, ez pedig nem is az első alkalom lenne, hiszen köztudott, hogy Zayn hatalmas hangulatember volt. A nap borzalmasan lassan telt, talán azért, mert Harry most az egyszer nem temetkezett bele a munkába. Nem intézkedett, nem telefonálgatott, csak ült az irodájában, néha aláírt egy-egy szerződést, hogy haladjon vele, de egyébként csak volt, és nézett ki a fejéből. A gondolatai valahol teljesen máshol jártak. Furcsa volt számára, hogy épen gondolkozott. Furcsa volt éreznie. Furcsa volt, minden egyes érzelem, kivéve a szeretet, és a hiány, amelyet az ő kis Napsugara iránt érzett. Az ő kis törékeny angyalkája iránt, aki sérülten, törött szárnyakkal, magányosan üldögélt otthon, várva, hogy Harry végre hazaérjen.
-Csak nem ebédelni mész?-Dorothea mosolyogva nézett rá a pultja mögül.
-De.
A hölgy megemelte vékonyra szedett, íves szemöldökét.
-Délután fél háromkor?
Harry vállat vont.
-Nem volt túl sok időm. El vagyok havazva a rengeteg papírmunkával-vakarta meg a fejét fáradtan. Dorothea együttérzően elmosolyodott.
Harry már éppen nyitott volna a száját, hogy elköszönjön az asszonytól, amikor az hirtelen megszólalt, szavaival pedig sikeresen összezavarta a fiút.
-Louis-nak mindennap kellene ebédet hoznia neked. Tegnap végre nem kellett azért aggódnom, mert megint valami szemetet eszel-nevetett fel, mire Harry szemöldökei összeszaladtak.
-Ezt nem értem-rázta meg a fejét értetlenül.-Louis nem szokott nekem ebédet hozni. Max reggelit csomagol, amit mindig magammal hozok, de ebédet nem szokott.
-De igen, tegnap is hozott neked.
-Tegnap pizzáztunk Zayn-nel.
Dorothea szaporán pislogva meredt a göndör hajúra.
-Akkor Zayn nem is adta oda?
-Dotts, te mi a francról beszélsz?-túrt bele göndör fürtjei közé, miközben értetlenül meredt az idős hölgyre.
-Tegnap Louis itt járt. Ebédet hozott neked, de nem tudta átadni, mert Zayn azt mondta, hogy túl elfoglalt vagy, ezért itt hagyta a pultomon.
-És?
-De Zayn végül is azt mondta, hogy mindenképpen átadja neked ha végeztél. Tegnap nekem el is kellett menjek, így nem tudtam, hogy végül nem etted meg az ebédet, hanem pizzát rendeltél-rázta meg a fejét.
Harry összezavarodottan állt. Mi van? Louis itt járt? Louis tegnap itt volt, és Zayn nem is szólt neki?
-Köszönöm, hogy elmondtad Dotts-mondta végül fogcsikorgatva, majd azzal a lendülettel irányt váltott, és megindult az irodája felé. De, nem a sajátja ajtaját tépte fel úgy, mint egy felbőszült bika. Zayn irodája, mint mindig most is patyolat tiszta volt, nem csoda, hiszen a pakisztáni imádta maga körül a tisztaságot. Az asztalán nem volt semmi, csak néhány aláírásra szánt papír, valamint egy vaskos mappa, tele tervrajzokkal, amiket Harrynek később biztosan át kell majd néznie. Már éppen távozott volna, amikor a szürke fém kukán megakadt a szeme. Egy vászon szatyor volt, amelyet kissé széthúzott, és megpillantott benne egy éthordot, tele étellel, amelyhez senki egy ujjal hozzá sem ért. Aztán ott volt még egy összemorzsolt, törékeny rózsaszál is, amelyben már nem volt többé élet.
-Dotts, kérlek, mondj le minden találkozót az elkövetkezendő egy hétre. Nem érzem jól magam, és szeretnék egy kicsit pihenni, köszönöm-mondta sietősen, egyáltalán nem foglalkozva a nő meglepett arckifejezésére.
Sürgősen haza kellett jutnia.
Kapkodva indította be a Range Roverjét, amely csikorgó abroncsokkal indult meg a vizes aszfalton. A kormányt olyan erősen markolta, hogy félő volt majd kitépi a helyéről. De, nem érdekelte. Az sem érdekelte, hogy majdnem elgázolt valakit a zebrán, és az sem, hogy átment nem egy piros lámpán. Nem. Egyszerűen túl mérges volt, túl dühös. Haza kellett jutnia, választ akart az agyában matató kérdésre, ami szinte szétrobbantotta a koponyáját. 
Le sem állította a motort, amikor megállt a kocsifelhajtón. Kipattant, és az ajtó felé rohant.
A lakás csendes volt, mint mindig.
Egy másodpercig.
-Louis!-üvöltése visszhangot vert az üres lakásban.
-Louis! Hol a francban vagy?!-üvöltötte a konyhában állva.
Lépteket hallott maga mögül. Az ajtóban megjelent a fiú, aprócskára húzva össze magát, amikor meglátta a férfi vérben forgó szemeit. Harry agyát újra ellepték a gondolatok, amelyeket a tiszta, becstelen düh diktált, amint megpillantotta Louis megsebzett arcát. Elindult felé, mire a fiatalabbik elkerekedett szemekkel hátrált.
-Ki tette ezt az arcoddal?-Harry veszélyesen halkan suttogva hajolt bele a fiú arcába. Louis ijedten rázta a fejét.
-Se..senki..esküszöm-motyogta rémülten hátát a kemény falnak vetve.
Harry elvigyorodott.
-Ne játsz velem, Louis. Utoljára kérdezem-ragadta meg a fiatalabbik vékony vállait.-Ki. Tette. Ezt. Az. Arcoddal?
Louis kétségbeesetten rázta a fejét.
-Senki! Tényleg, senki..el..e..elestem, ahogy mondtam-dadogta vékony hangon, Harry türelme pedig akkor fogyott el teljesen.
-Ne hazudj a szemembe! Még te sem vagy ilyen béna, hogy így ess el! Mégis minek nézel te engem?! Válaszolj, az Isten szerelmére!-rángatta meg, nem törődve azzal, hogy Louis feje erősen csapódik minden alkalommal a falnak, a vállait pedig olyan erővel szorította már, hogy a csontok minden alkalommal felvisítottak.
Louis zokogva rázta a fejét, miközben fél kezével a pocakját szorongatta. Félt, oh, hogy mennyire félt abban a pillanatban. De, Harry-ek ez fel sem tűnt.
-Zayn tette?! Zayn nyúlt hozzád, Louis?!-vérben forgó szemekkel nézett le a fiúra, aki erőtlenül csúszott le a fal mellett. Louis csak sírt, miközben igyekezett eltűnni onnan. Elcsúszkált egészen a folyosóig, de Harry követte őt. Tudnia kellett. Muszáj volt tudnia, hogy ki bántotta őt.
-Louis, ha nem mondod meg, az Isten a tanúm rá, hogy olyat teszek, amit biztosan megfogok bánni! Válaszolj! A kurva életbe, mondd meg!
A kékszemű fiú remegő kezekkel ölelte a pocakját. Nem szólt. Nem csinált semmit, csak sírt, miközben igyekezett kerülni Harry pillantását.
-Zayn volt?
Nem válaszolt.
-Louis...Zayn volt?! Zayn ütött meg? Tudom, hogy tegnap a cégnél jártál, Louis! Úgyhogy jobban teszed ha válaszolsz! Ő törte el az orrod?!
Louis szorosan lehunyta a szemeit, és csak bólintott. Harry-nek pedig ennyi elég is volt.
-A picsába!-rúgott bele a bejárati ajtóba, azzal kiviharzott, otthagyva az összetört, rémült szerelmét.
Ismét beszállt az autójába, és, mint valami őrült hajtott el. Vöröset látott. Mindenhol csak vöröset. Nem hitte el, hogy a legjobb barátja képes volt ilyet tenni azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretett. Zayn pontosan jól tudta, hogy Louis mit jelent neki, és, hogy Harry utálta, ha egy szóval is bántotta őt. Eddig hagyta, hogy szavakkal bántsa, de azt nem gondolta volna, hogy Zayn egy ujjal is hozzá mer érni a legféltettebb kincséhez. Tényleg be kellett volna vennie aznap reggel a gyógyszereit, de amikor megállt a legjobb barátja háza előtt, ez volt a legutolsó gondolat, amely foglalkoztatta őt.
Egymás után többször nyomta meg a csengőt, de válasz nem érkezett. Egész testében remegett, már azon volt, hogy kitépi az ajtót, de aztán a pakisztáni néhány perc elteltével megjelent a küszöbön.
-Igen? Harry, te mi...-és mielőtt befejezhette volna, a göndör már lendítette az öklét.
Zayn orra gusztustalan roppanás kíséretében tört el, azonnal vérezni kezdett.
-Mi a..?
-Meg ne lássalak mégegyszer Louis közelében te patkány, mert legközelebb esküszöm, hogy kinyírlak!-üvöltötte, majd sarkon fordulva távozni készült, de előtte még hátra fordult a döbbent férfihoz.-Ja, és holnap már nem kell dolgozni jönnöd! Ki vagy rúgva, Malik!
Azzal beszállt az autójába, és elhajtott. Ügyes volt, mert nem engedte, hogy az Ördög átvegye az irányítást a teste felett.

Az eső zuhogott. Harry teljesen elázott, de már sokkal nyugodtabb volt, amikor egy órával később ismét átlépte a küszöböt. A lakása még mindig csendes volt. Félhomály uralkodott.
-Louis?-szólt. Nem kapott választ.
Lerúgta magáról a cipőit, kibújt a zakójából, meglazította a nyakkendőjét.
-Napsugaram?
Aztán meghallotta a szipogást.
Louis még mindig ott feküdt, ahol hagyta őt. Összekuporodott, és még mindig a pocakját védte. Harry csak óvatosan merte megközelíteni az aprócska testet, amely úgy remegett, mint a nyárfa levél. Félt tőle.
-Édesem..-szólította meg, mire Louis megdermedt, és még sírni is elfelejtett.
-Ne haragudj rám..nem..nem akartalak bántani, édesem..-motyogta, miközben  letérdelt Louis törékeny teste mellé.
Undorodott magától. Bántotta az ő kis Napsugarát, az ő egyetlen boldogságát. Lenézett a kezeire. Az ökle felhorzsolódott, és Zayn vére, mint valami billog, rászáradt a bőrére.
Gusztustalan volt.
-Beteg vagyok, Lou. Na..nagyon beteg vagyok. Én..én..-temette kezei közé az arcát. Aztán sírni kezdett. Később pedig zokogni. Üvöltött volna a fájdalomtól, de már annyira elfáradt, annyira új volt neki, hogy érzett mindent. Minden új volt. Csak a szerelme nem, amit a fiú iránt érzett.
-Egy szörnyeteg vagyok-suttogta lehunyt szemekkel.
Aztán arra eszmélt, hogy az aprócska test lassan megmozdul mellette, és átöleli őt.
Louis ölelte őt. Ringatta. Hol ott neki kellett volna vigyáznia a fiúra.
-Szeretlek, Harry-mondta halkan, miközben remegő ujjaival végig simított a férfi könnyes arcán. Harry szíve fájdalmasan szorult össze a mellkasában. Ismét elsírta magát.
De hagyta, hogy Louis ringassa őt, akár egy kisbabát.
Lassan megnyugodott.
És, nem. Egy könnycseppet sem sajnált abban a pillanatban, mert Louis végre láthatta őt. A teljes igazságot, amely egy cseppet sem volt fényes.
De, mégis maradt.
Louis, mindig vele maradt..

A hibákat később javítom. Puszi❤