Az Alfa Tulajdona

32.

~Ne téveszd össze a csendet a gyengeséggel. Az okos emberek nem terveznek nagy lépéseket hangosan.~

Killian King

Szinte lehetetlen volt aludnom. Hogy a fenébe tudtam volna aludni, amikor a párom nem mellettem volt, hanem olyan emberekkel, akik  bántották őt, és esetleg megfosztották attól a boldog, szerencsés fiútól, akit igazán nagyra becsültem. A szívembe karmolt, éreztem, mennyire fázhat, mennyire félhet, és mennyire éhes lehet.

Lehetetlen volt egy helyben maradnom, a lábam folyamatosan remegett, és igyekeztem hogy ne tépjem darabokra az egész nappalit. Bassza meg! Mindenért magamat hibáztattam. Amiért hagytam, hogy elmenjen mellőlem, amiért hagytam, hogy követés nélkül kóboroljon, amiért nem voltam ott, hogy megmentsem, amikor meg kellett volna.

Olyan átkozottul haszontalannak éreztem magam, mint társ. Nekem kellett volna ott lennem mellette, de én itt voltam, élveztem a szabadság kényelmét, míg ő valószínűleg ketrecben volt. A torkomban morgás bugyborékolt, a dühszintem emelkedett, és nem kellett sok idő, hogy a nagy kanapé, amelyen alig egy napja Finnickkel ültem, két különálló darabra törjön.

Nem elég, hogy elrabolták a társamat, de azt sem tudtam, hol a fenében kezdjem el a keresését. Mintha teljesen eltűnt volna, és nem hagyott volna nyomot maga után. A tény, hogy  Lyn, Ailee és Nicolas állt emögött, felforralta a véremet, ha arra gondoltam, hogy egy egyszerű csavargó, ember és félig farkas elrabolja a társamat.

Nem haboznék letépni mindannyiuk fejét, és megetetni az állatokkal, nem hagyva hátra maradványokat. Azt akartam, hogy kiontódjon a vérük, és ha csak egy karcolást is látnék Finnicken, rosszabb árat fizetnének, mint valami olyan nagylelkűséget, mint a gyors halál. A düh egyszerűen azért emésztett fel, mert hullámokban éreztem a szomorúságot, az aggodalmat és a boldogtalanságot, amit Finnick érzett, és ez átvágott rajtam, átszúrta a szívemet. Túl ártatlan, túl jó volt ahhoz, hogy így bánjanak vele.

Mielőtt bekapcsolhatnám a tévét, hallom a lift csilingelését, Vera szagát, amely az emeletre szállt, ahol voltam. Felé fordulok, ahogy elsiet a dolgok mellett, hogy bejusson a nappaliba, ahol én álltam. Kezében egy térképet tart a hatalmas területünkről, körülötte a környező területekkel és épületekkel. Letérdel, és kiteríti a lapot a dohányzóasztalra, a kezével széttárva tartja.

'Alfa Killian, átnéztem a személyes könyvtárunkat, és találtam egy térképet, amely a területet mutatja, plusz egy kiterjesztést más területekre' - kezdte Vera magyarázni.

Megértően bólintok, leülök, és alaposan szemügyre veszem a kék térképet, amelyen fehérrel látható a földek és épületek elkülönítése.

'Lehet, hogy ez túlzás, de ez a falka'- körmeivel megérint egy másik falkát, amely talán egy órányira volt a mi falkánktól - 'lehet, hogy Finnicket tartja fogva, vagy Nicolas tartja ott őt, anélkül, hogy észrevennék.'

'Akkor mi a francért ülünk még mindig itt, és nem gyűjtjük össze a harcosainkat, hogy letépjük a fejét?'-Kérdezősködöm, mire ő hallhatóan felsóhajt.

'Mert itt ez az épület' - mozgatja az ujjait, hogy megérintse egy nagy, lepusztult épület környékét, ami talán félórányi időre volt tőlünk -' az is lehet, hogy itt tartják fogva.'

'Nem vagy benne biztos'- mondom csalódottan- 'mindkét helyet ellenőrizhetjük.'

'Van még egy probléma'-mondja Vera tétován, én pedig felvonom a szemöldököm.

'Mi az?'

"Úgy tűnik, hogy Nicolas azt tervezi, hogy megtámadja a falkánkat, és erre megkapta az Alfái áldását. Finnick elmekapcsolaton keresztül beszélt hozzám, tájékoztatott arról, hogy mit mondott Nicolas, és arra a következtetésre jutottam, hogy csak egy napunk van hátra, talán még kevesebb'- mondja Vera gyorsan, az aggodalom könnyen az arcára íródott, annak ellenére, hogy próbált nyugodt maradni.