Az Alfa Tulajdona

21.

~A boldogság kulcsa az elfogadás... ~

Finnick Green

Vérfarkas: a mítoszokban vagy a fikcióban olyan személy, aki egy időre farkassá változik, jellemzően teliholdkor.

Akárhányszor is görgetem a Google-t, hogy jobban megértsem, az agyam egyszerűen nem tudta felfogni a fogalmat. Mi tette lehetővé, hogy egy látszólag emberi lény pillanatok alatt állattá változzon? Agenetikai felépítésükben mi tette lehetővé ezt a tevékenységet? Túl sok volt ez az egész az agyamnak, hogy megértse, és valójában ijesztő elképzelés volt.

A fogaik borotvaélesek, a karmaik élesek és hosszúkásak voltak, gyors sebességgel mozogtak, és tökéletesen alkalmasak voltak a gyilkolásra. Nem akartam őket szörnyetegnek nevezni, mert úgy éreztem, hogy ez bántó lenne, és minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljak megérteni valami ilyen természetfelettit.

Úgy értem, ez a való világ volt, ilyen dolgok egyszerűen nem léteztek, mégis itt állandóan eszembe jutottt a pillanat, amikor Killian nem ember volt, hanem a szemem láttára változott szörnyeteggé. Ez tényleg túl sok volt nekem, és nem számítottam ilyesmire.

Nem akartam kimondani, de nyilvánvaló volt, féltem. Féltem Killiantól, és ez fájt a szívemnek olyan okokból, amelyeket nem tudtam megmagyarázni. Nem akartam félni tőle, és még a gondolat is fájt, hogy valaha is bántani fog, de nagyon is lehetséges volt, hogy bántani fog. A szívem azt súgta, hogy soha nem bántana, de az agyam arra emlékeztetett, hogy ő egy vérfarkas, és ők vadászatra lettek teremtve, és a természetükben benne van, hogy öljenek.

Olyan ellentmondásos állapotban voltam, mint még soha, és eljutottam odáig, hogy már napok óta nem tudtam meg, mi Killian és Declan, és azóta nem jelentem meg a suliban. A házikat Kaitól kaptam, aki még mindig nem tudta, miért viselkedem így, és még mindig önfeledten lógott Declan és Killian körül esetleg.

Féltenem kellett volna Kait, de valami azt súgta bennem, hogy nincs miért aggódnom, és Killian és Declan nem bántaná őt, ahogy engem sem. Ha azt tervezték volna, hogy bántanak, akkor bántottak volna, de ami átszúrt, az az volt, hogy mennyire beleszerettem Killianbe. Összetört a szívem, hogy hagyta, hogy belezúgjak, miközben valami ilyesmit eltitkolt előlem. Valami azt súgta bennem, hogy már volt egy vonzalom, ami összekötött minket, csak nem tudtam, mi az.

Általában úgy éreztem, hogy mindent tudok, így az, hogy beledobtak egy ilyen dologba, és nem tudtam semmit, az érzelmek olyan részén küldött keresztül, amit utáltam. Letöröltem a könnycseppet, ami végigfolyt az arcomon, a szemem a laptopom képernyőjére szegeződött, amelyen látszott, hogy mit kerestem.

"Vérfarkas"

Nehéz szívvel lapoztam végig mindent, és rákattintottam egy linkre, ami egy olyan oldalra küldött, ami úgy tűnt, hogy minden a vérfarkasokról szól. Teljesen összezavarodtam, ahogy olyan szavak jelentek meg, amelyeket nem ismertem.

Társ, falka, alfa, elmekapcsolat...

Nem tudtam, hogy mit jelentenek ezek, és a képeket nézegetve, amik mellé tartoztak, a fejem elkezdett pörögni, mielőtt igazán el tudtam volna olvasni, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Becsuktam a laptopomat, kifújtam a levegőt, és letettem a készüléket az éjjeliszekrényemre.

A sötétség nagyrészt elnyelte a szobámat, a fény hiánya elrejtette a néma könnyeket, amelyek végigfolytak az arcomon. Nem voltam tisztában azzal, hogy miért sírok, de sejtettem, hogy az a nyomasztó érzés, hogy Killian nem egészen az, akinek gondoltam. A könnyeim másik oka talán az lehetett, hogy egy részemet nem érdekelte, hogy mi ő, hanem vele akartam lenni, bármi is legyen, és ez ijesztő volt. Régen óvatos voltam a veszélyes dolgokkal szemben, de ezt az oldalamat felemésztette a gondolataim egy nagyobb része, amely túlságosan hitt abban, hogy Killian mindennél jobban akar engem biztonságban tudni.