Az Alfa Tulajdona

20.

~A félelem nem más, mint egy lelkiállapot... ~

Harmadik személy

Sarkak kopogtak a padlón, hangjuk a legtöbb diák figyelmét magára vonta, ahogy az órára tartottak. Jelenlétét a legtöbben észrevették, megjelenése irigylésre méltó, aurája pedig megfélemlítő volt. Karján egy táska lógott, arcára mosoly szegeződött, hiszen a legkellemesebb hangulatban volt. Ma volt a nap. Ma volt az a nap, amikor megszerzi Killiant, és a magáévá teszi. Ma volt Lyn napja.

Léptei lelassultak, fő célja az volt, hogy megtalálja Killiant, de ahogy az iskola falait kezdte kémlelni, a szíve szinte összeszorult. A szeme összeszűkült, és tökéletesen manikűrözött körmével letépett egyet a falon lévő több fotó közül. Keményen megragadta a képet, barna szemeivel szemügyre vette a jelenetet.

A képen Killian és Finnick volt látható, amint Killian és a karjaiban fekvő Finnick intim helyzetben csókolózik, amit az ártatlan Finnick kezdeményezett. Ez volt az, amelyik a randevújuk estéjén készült, az, amelyik az egész iskolában szét volt szórva.

Bár napokkal később történt az eset, és már nem volt annyi kép fent, Lyn nem volt az iskolában az elmúlt napokban, egészen eddig a pillanatig. Fintorogva nézte az undorító képet, és a benne lévő papírt a kezében összezúzta, mielőtt a padlóra dobta volna. Dühöngött, korábbi nyugodt viselkedése megtört, ahogy agyában mindenféle gondolatok nyüzsögtek.

Mi a fenéért tolakodott ez a buzi Killianre, egy tökéletesen hetero srácra? Ez a haszontalan fiú besétált ebbe az iskolába, és percek alatt kicsúsztak a dolgok Lyn kezéből. Ez nem történhetett meg. Nem engedhette, hogy ez megtörténjen. Nemcsak a hülye bátyja barátkozott ezzel a kölyökkel, de úgy tűnt, hogy a férfi, akit magának szánt, szintén le volt nyűgözve, akármilyen bájt is gyakorolt rá a fiú.

Lyn gyorsan meghozta a döntését, miközben barna haját a füle mögé tűrte, és a lila szekrényéhez sétált, amelyet az ízlésének megfelelően alakított át. Kinyitotta a rekeszt, és hanyagul belecsapta  kézben tartott Saint Lauren táskáját, mielőtt becsukta volna.

Végigsimított a haján, Finnick megbánja, hogy valaha is beleszólt abba, ami Killian és ő közöttük volt. Nem engedné el Killiant, nem azok után a pillanatok után, amelyeket régen megosztottak egymással. Lyn ökölbe szorította a kezét, akkor is volt valamijük, és most is lesz valamijük.

Egy barátja odaszaladt Lynhez, amikor az elindult az órájára, barátjának teljesen elakadt a lélegzete. Valójában gyűlölte őt, de nem akart tenni az ellenszenvéért. Őszintén szólva Lyn senkit sem kedvelt, de mindig jó volt, ha valaki mellette volt, hátha hasznát veszi. A barátok csak arra voltak jók, hogy használják őket, és mint egy régi cipőt, eldobják, ha használhatatlanná váltak.

'Lyn! Nem fogod elhinni, mit mondott Oliver, hogy mit látott'- kezdte a lány szokás szerint köszönés nélkül.

Lyn felidézte a nevet, amiről beszélt, és gondolatban megforgatta a szemét. A fiú teljesen haszontalan volt arra, hogy teljesítse a kérését, hogy Finnickbe verje az értelmet. Egyszerűen csak fizetnie kellett a fiúnak és a két barátjának, hogy verjék meg egy kicsit Finnicket, de végül majdnem megölették magukat helyette. Lyn maga is csodálkozott, hogyan végezték így, de nem volt lelkiismeret-furdalása ahhoz, hogy törődjön azzal, hogy egyikük valójában még mindig kómában fekszik a kórházban. Ez nem az ő dolga volt.

'És mit látott Oliver?'-Lyn annak ellenére szóval tartotta a lányt, hogy egy cseppet sem érdekelte, amit valójában elmondott neki.

'Azt mondta, hogy látott egy állatot az iskola hátsó részében, azt hitte, hogy medve, de nem tudta jól megnézni. Lyn, meg fogunk halni? El sem tudom képzelni. Ez annyira...'