Az Alfa Tulajdona

18.

~Ne terjeszd a száddal, amit a szemed nem látott...~

Finnick Green

A szemek jobbról és balról csak rám és kizárólag rám szegeződtek. Elmozdultam a helyemen, fejemet a könyvbe hajtottam, amelybe jegyzetelnünk kellett volna. Aztán jöttek a suttogások és a mutogatás, én pedig nyeltem, a torkom kiszáradt, és szorongás bugyogott bennem. Klausztrofóbiásan éreztem magam, a tekintetek beszorítottak a székembe, és úgy éreztem, hogy eláraszt a figyelem.

Ez kezdett túl sok lenni nekem, és hallhatóan zihálva kezdtem lélegezni, a lábam rángatózni kezdett, a szívverésem felgyorsult, ahogy lehunytam a szemem, és megpróbáltam emlékezni a légzőgyakorlatokra, de mintha kirepültek volna az emlékezetemből.

Egy morgás hasított végig a termen, kirázva engem a kezdődő pánikfázisból. Nem nyugodtam meg teljesen, de vissza tudtam idézni, hogyan kell lélegezni, és hagytam, hogy a szemem kinyíljon. A szemek, amelyek egykor engem bámultak, visszatértek az osztályterem elejére. Balra néztem, és láttam, hogy Declan, akivel együtt volt ez az óra, összeszorított kézzel állt.

Pókerarcot öltött, és hagyta, hogy a keze felengedjen, mielőtt rám nézett volna.

'Menj haza ezután az óra után' - mondta nekem.

A szemeim elkerekedtek, de úgy tűnt, hogy nincs kedve beszélgetni, ezért halkan és nagyon tétován, lassan bólintottam. Visszafordult, és az asztalra hajtotta a fejét, de úgy tűnt, hogy teljesen zavarban van. Olyan kétségbeesetten szerettem volna megkérdezni tőle, hogy miért kellett hazamennem, azon is elgondolkodtam, hogy milyen morgásokat bocsátottak ki mindig ő és Killian, de ez egy másik napra való beszélgetés volt.

Az idő lassabban telt a bent lévő feszültség miatt, amit feltételeztem, hogy Declan okozott azzal a morgással, de nem fordultak vissza, hogy rám nézzenek. Igazán hálás voltam, de ez csak néhány értékes pillanatig tartott, amikor ugyanis megszólalt a csengő, és összepakoltam a cuccaimat. Elkezdtem kisétálni az osztályból, amikor Declan megjelent a hátam mögött.

Gyengéden kezét a hátamra tette, és az iskola főbejárata felé vezetett. Megbotlottam a lépteimben, mire frusztráltan megálltam, és felé fordultam.

'Miért kell hazamennem?'- Kérdezem halkan.

'Csak mert' - mondta türelmetlenül.

Megpróbálta megragadni a csuklómat, de gyorsan kikerültem a kezét, és hátráltam egy lépést.

'Legalább a cuccaimat kivehetem a szekrényemből?'-Könyörgöm.

Ha már nem akart válaszolni a kérdéseimre, legalább a füzeteket és a tankönyveket meg kéne szereznem, hogy bepótolhassam a házi feladatomat, amiér korábban eljöttem az iskolából. Nem is voltam benne biztos, hogy szabad csak úgy, ok nélkül elmenni az iskolából, de úgy tűnt, Declant ez nem érdekelte, tekintve, hogy az idő nagy részében hiányzott. Nagyon is érdekelt a jelenlétem, de féltem vitatkozni vele, és valami bennem azt hitte, hogy ijesztő oka van annak,  amiért akarja, hogy hazamenjek.

'Rendben' - egyezett bele egy elkeseredett sóhajjal.

Elkezdtünk sétálni a szekrényem felé, útközben bámulások fogadtak, és az emberek megálltak a lépteikben, hogy az osztályba jussanak, csak hogy megnézzenek. Declan ismét megjelent mögöttem, és finoman meglökte a hátamat, hogy gyorsabban menjek. Megfordultam, és ekkor kaptam rajta Declant, amint tőrrel bámulja azokat, akik rám néztek, aminek hatására azonnal kerülték a szemkontaktust, és elfordították a tekintetüket. Észrevette, hogy őt nézem, és felnyúlt, hogy a fejemet előre fordítsa.