Az Alfa Tulajdona

22.

Killian King

A szobámban vakító rendetlenség volt.

Papírok hevertek a padlón, az íróasztalom fiókjai ki voltak tépve és mindenfelé szétszóródtak a padlón,  képkeretek és törött üvegszilánkok hevertek a padlón, az ablakot áttörték, és a szék, amelyben valaha ültem, kettétört.

Kade, a farkasom vakító dühöngésben volt. Nem akartam, hogy ez történjen, de úgy éreztem, mintha megmagyarázhatatlan szomorúságba fulladnék, míg Kade a feltüzelt düh köpködője volt, őszintén szólva inkább dühös lennék, mint szomorú, ezért ekkor hagytam, hogy átvegye az irányítást. Kade vérvörös szemekkel ütötte a falakat, számtalan horpadást létrehozva, amelyeket később kétségtelenül kijavítok.

Nem éreztem a fájdalmat, amikor Kade összetört egy üvegképet az erdőről, amit anyám vett nekem a születésnapomra. Vér szivárgott az öklömön keresztül, de ekkor már teljesen zsibbadtnak éreztem magam. Kade megingott, a tartása remegett és mozdulatlan volt.

'Őt akarom' - mondta Kade hangosan.

'Én is őt akarom' - értettem egyet halkan.

Kade az öklét a falba csapta, és frusztráltan morgott.

'Ez az egész az én kibaszott hibám' -puffogott a farkasom.

Nem tudtam, mit mondjak. Nem volt sem az ő hibája, sem az enyém. A társunk veszélyben volt, így természetes volt, hogy mindenféleképpen átváltottam, hogy megvédjem Finnicket, még ha ez azt is jelentette, hogy leleplezzem előtte, mik vagyunk. Istenem, de marta a bőrömet, hogy elengedtem azt az átkozott farkast. A farkas nem tartozott közénk a szagából, de azt is meg tudtam állapítani, hogy nem egészen csavargó.

Nem is tudtam időt szánni ilyen ügyekre, ami alfaként az én kötelességem volt, mert Finnick nem hagyott nyugodni. Újra látni akartam őt, átölelni és érezni az ajkait az enyémen. Hallani akartam a hangját, hallani a nevetését, megérinteni a haját, és bassza meg, érezni akartam az illatát. Olyan átkozottul gyönyörű illata volt, ő volt a legjobb ajándék, amit életemben kaptam.

Az összes sötétségben, amit az életem hozott nekem, Ő volt a napsugár, amit meg akartam tartani és meg akartam védeni. Amikor először megláttam, semmi sem volt, de ugyanakkor minden, amit a társamtól vártam. Eleinte nem akartam őt, a Hangulat Istennő tudja, hogy próbáltam távol maradni tőle, és nem engedni, hogy a párkapcsolat vagy a szívem közelebb kerüljön a fiúhoz, mert egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen, de a kölyök csak egyre jobban belopta magát hozzám, és egyszerűen nem tudtam megtagadni a kapcsolatot.

Napok alatt a mindenem lett, és ez a szar a legijesztőbb dolog. Ő lett a gyenge pontom, és az ujja köré csavarodtam, anélkül, hogy észrevettem volna, mi történik. Nem tudtam elhinni, hogy a Hangulat Istennő olyasvalakit adott nekem, aki olyan értékes volt számomra, mint Finnick.

Soha nem akartam társat, és megelégedtem azzal, hogy mindent levágtam magamról, ami a közelembe merészelt jönni, de Finnickről egyszerűen nem tudtam lemondani, bármennyire is próbálkoztam. Most szenvedtem, mert éreztem, amit a társam érzett, és szomorúság öntött el egész lényemet.

Kade visszahullott belém, és visszakaptam az irányítást a testem felett. A kezem összezúzódott, és ekkor éreztem a fájdalmat, valamint a fejemben lüktetést. Nem reagáltam az ujjaimon és a kezemen lévő nagy vágásokra, mivel azok gyorsan begyógyulnak maguktól, és napokon belül eltűnnek, mintha meg sem történt volna. Nem érdekelt, hogy fájdalmat érzek, de ebben a pillanatban éreztem a társamat.

Éreztem, hogy szorongás bugyog benne, éreztem, hogy aggodalom és félelem van benne, és éreztem a szomorúságot. A szomorúsága kétszer olyan nehézzé tette számomra a dolgot, mint bármi más. Nem tudom elhinni, hogy ilyesminek tettem ki őt. El sem tudom képzelni, milyen lehetett neki, amikor a szülei elmondták neki, hogy meglátogattam.