Az Alfa Tulajdona

6.

~Amikor az emberek azzal kínoznak, hogy a fejed fölé tartanak valamit, amit szeretnél.~

Finnick Green

'Győződj meg róla, hogy beveszed a szorongásoldó tablettáidat, és ne feledd a légzőgyakorlatokat, édesem!' -Kiabálta anyám, mielőtt kilépett az ajtón, hogy munkába menjen.

Nagyot sóhajtottam az ágyamon fekve, miközben elgondolkodva bámultam a plafont. Már vagy két hete jártam iskolába, és egyáltalán nem úgy ment, ahogy vártam. Egyrészt sikerült barátot találnom, amire semmiképpen sem számítottam, tekintve a szociális szorongásomat és azt, hogy hajlamos vagyok elzárkózni az emberi kapcsolatoktól. Nem csak ez, de tragikus módon úgyszólván mindenki figyelmét felkeltettem a suliban, és ez azért volt, mert az első nap óta, amikor az ebédnél Killian és Declan mellett ültem, rutinná tették, hogy Kai és én velük üljünk.

Kai hangsúlyozta, hogy ők ketten soha nem mentek ebédelni, és a második óra után eltűntek, így ritkán fordult elő, hogy ott voltak. Aztán elszállt, mondván, hogy mindez miattam van. Elpirultam magamban, és szorosan magamhoz öleltem a nagy párnámat, miközben az arcomat a puha párnába temettem.

Annyi minden volt, ami új volt számomra, és úgy éreztem, hogy Killian olyan valaki, aki csak a legfurcsább pillanatokban jut eszembe. Nem tudtam volna koncentrálni az órán, mert ő jutott eszembe, és elviselhetetlen pír terült szét az arcomon, aggodalmat csalogatva a tanáraimból. Nem csak ez, de a szívem sem vert normálisan, amikor megláttam őt, és ebédnél fájdalmasan képtelen voltam igazán kommunikálni vele. Ne feledkezzünk meg arról sem, amikor megpróbáltam elaludni, és ő ugrott be a fejembe, és egy mini rohamot kaptam, hogy mennyire furcsa lettem.

Még csak nem is vagyok meleg. Emlékeztettem magam, de azt is gondoltam, hogy semmi baj nincs azzal, ha valaki meleg. Különösen nehéz volt nem arra gondolni, amikor majdnem megcsókolt.

'Ah!' Kiáltottam, és megráztam a fejem.

Tennem kellett valamit, hogy a gondolataimat távol tartsam tőle. Talán ha befejezném a pszichológia projektet, ami csak egy hónap múlva esedékes, az elterelné a gondolataimat. Felültem, de megálltam, és egy pillanatra leültem, mielőtt az ajkamat rágcsáltam, és a telefonomra néztem.

Kai nem igazán viselkedett normálisan az elmúlt hetekben, és annak ellenére, hogy csak ilyen rövid ideje ismertem, aggódtam érte. Ideges volt, és emlékszem, mennyire megdöbbentem és összezavarodtam, amikor láttam, hogy elpirul. Azt hiszem, Declan besétált, ő pedig csak úgy elment motyogva, hogy találkoznia kell a focicsapattal.

Elhatároztam, hogy felhívom, és megkérem, hogy jöjjön át esetleg, de habozni kezdtem, miközben a kezemben szorongattam a telefonomat. Lenéztem a mobilkészülékre, az alsó ajkam a fogaim között, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon nem vagyok-e kellemetlenkedő. Eddig soha nem voltak barátaim a házamban, vagy általában véve barátaim. Vajon rendben volt, hogy csak úgy felhívtam?

Megráztam a fejem. Ne gondolkozz túl sokat Finnick, különben pánikrohamot kapsz egy ilyen apróság miatt, mondtam magamnak.

Vettem egy mély lélegzetet, és felhívtam őt, a csengőhang hallatán a szívem hevesen felgyorsult. A csengőhang elhallgatott, és pillanatnyi csoszogást hallottam.

'Micsoda kellemes meglepetés. Miért döntöttél úgy, hogy engem hívsz fel?" - a hangja kötekedő volt, én pedig kiköhögtem magamból minden idegszálamat.

'Én nos, azon gondolkodtam, hogy van-e kedved átjönni hozzám' - kérdeztem tétován, és amikor nem válaszolt azonnal, gyorsan folytattam – 'de határozottan nem baj, ha nemet mondasz! Úgy értem, valószínűleg elfoglalt vagy, nem kéne zavarjalak szombat este, igaz? Igen, majd a suliban találkozunk...'