Az Alfa Tulajdona

8.

Finnick Green

Lassan követtem Killiant, a levelek és a fű ropogott a lábam alatt, ahogy óvatos léptekkel haladtam mögötte. A szívem a torkomban dobolt, idegesen és nagyon kínosan folyamatosan igazgattam a szemüvegemet, mindezt úgy, hogy közben beszívtam az ajkam, és úgy rágtam, mintha rágógumi lenne. Valószínűleg ekkor már a vörös definíciója volt, de nem érdekelt, a szorongásom a tetőfokára hágott. Ami furcsa volt, hogy bár ideges voltam, ugyanakkor az illata megnyugtatott. Egyszerűen furcsa és megmagyarázhatatlan volt.

Megállt, de biztos annyira elkalandoztam, hogy nem vettem észre, és így belementem a hátába. A szemüvegem leesett az arcomról, én pedig elpirultam, és hunyorogva néztem lefelé, hogy megpróbáljam megtalálni a hollétüket a földet borító fűben és levelekben. Csalódottan morogtam, kezemmel próbáltam kitapogatni a kör alakú lencséim formáját.

Kissé megrándulok, amikor látom, hogy Killian lehajol magas testével, hogy egészen könnyedén felvegye a szemüvegemet. Velem együtt lehajolva, rózsásan elpirulva kukucskálok fel rá, ő pedig keménynek tűnő arckifejezéssel bámul vissza, de nem tudhatom, mivel nem sokat látok pontosan. Óvatosan az arcomra csúsztatja a szemüvegemet, a tekintete közben nem hagy el engem, én pedig szinte hipnotizálva csak nézem, a lélegzetem a torkomban akad. Nyeltem egyet és a szemei a torkomra tévedtek, elragadó szemekkel figyelte a mozdulatot és éreztem, hogy az arcom még jobban felforrósodik, miközben a testem hirtelen melegnek éreztem.

Felegyenesedtem, és egy lépést hátráltam, az idegességtől felgyülemlett bennem. Meglepetésemre ő egyenesen felegyenesedik, alacsony magasságomat magasan felülmúlva, és tesz egy lépést felém. Megnyikordulok, és eljátsszuk ezt a játékot, hogy én hátrálok egyet, ő pedig lép egyet előre. A szívem kitörni készült, az arcom paradicsom, és hogy még rosszabb legyen a helyzet, a hátam egy fának ütközött. Kétségbeesetten néztem körbe, nem tudtam, mit tegyek, annyira közel volt, az agyam pedig elködösült.

Közel hajolt hozzám, és a szemeim tágra nyíltak, ahogy megijedtem. A kezem a mellkasán pihent, megpróbáltam ellökni magamtól, de ő a homlokát a vállamra fektette, és én megálltam. A szívem lelassult a dobogásban, és az aggodalmamat mintha elmosta volna az érintés és a közelség, olyan békés és furcsa volt.

'Felbosszantasz' - morogta hangosan, a hangja kemény volt, én pedig szomorúan duzzogtam, anélkül, hogy észrevettem volna.

'Bo-' -akartam bocsánatot kérni, annak ellenére, hogy milyen gyengének hangzott a hangom, de a mély hangja megelőzött, miközben hideg borzongás futott végig a gerincemen.

'Ne' - sóhajtott fel, a hangja valami lágy és gyengéd dologgá olvadt –'Istenem, ne kérj bocsánatot semmiért.'

Nem tudtam, mit mondjak, ezért némán bólintottam, és vártam, hogy mondjon valamit, bármit.

'Nem is tudod, mennyire ellentmondásos vagyok. Csak meglátlak, baszd meg, és minden erőmre szükségem van, hogy ne rohanjak hozzád, és ne ragadjalak meg, és ne engedjem, hogy bárki hozzád érjen, vagy rád nézzen, vagy akár csak megszagolja az istenverte illatodat' - vallotta lélegzetvisszafojtva, és én megdöbbentem ezt hallva, és megdöbbentem azon is, hogy milyen gyorsan ver a szíve a vallomása hallatán.

Ez azt jelentette, hogy kedvel engem? De semmiképpen sem volt meleg. Nem voltam meleg! De akkor is, miért hatott rám ennyire a kis beszéde? Az agyam kavargott, és képtelen voltam felfogni, hogy mi is történt. Ami megrémített, az az volt, hogy a szívem olyan őrülten hevesen vert, amilyet még soha nem tapasztaltam, és ettől megremegtem. Alig ismertem őt régóta, így ennek semmi értelme nem volt, nem ismert engem régóta.