Az Alfa Tulajdona

6.

'Finn' -vágott közbe, én pedig gyorsan elhallgattam.

'Igen?' -Mondtam halkan.

'Fogd be' - nevetett hangosan, én pedig elpirultam és a padlót méregettem, miközben éreztem, hogy minden idegességem eltűnik – 'mindjárt ott leszek, küldd el a címedet.'

'Oké' -beleegyeztem, és letette a telefont.

Miután letette, elküldtem neki az otthoni címemet, és hátradőltem az ágyamon, miközben izgatottan vártam, hogy jöjjön. A szemeim lehunytam, de kilőttem, amikor rájöttem, hogy milyen ápolatlanul nézek ki, és elmentem, hogy valami vállalható göncöt húzzak magamra. Körülbelül öt perc telt el, mire meghallottam a csengőmet, és azon kaptam magam, hogy gyorsan lesétálok a lépcsőn a mahagóni ajtómhoz. Kinyitottam, hogy Kai mosolygó arcát lássam, kezében egy műanyag zacskóval.

'Így kell üdvözölni engem' - mondta szarkasztikusan, miközben elsöpört mellettem, és belépett a lakásomba.

'Szia' - motyogtam.

Végigsétált az otthonomban, a szemei végignézett mindenen, amit a házam tartalmazott. A festményektől kezdve, amiket apám készített, a dekorációig, amire anyám időt töltött, úgy tűnt, mindent szemügyre vesz. Aztán megakadt a szeme azon a kínos képen, amit tízéves korom karácsonyán készítettem, és gyorsan előreugrottam, hogy megpróbáljam felkapni. A szeme felcsillant, amikor látta a képet, és azt, hogy olyan kétségbeesetten próbálom megszerezni, felkapta, felemelte, és kellemes nevetéssel nézegette.

'Ez az apró Finn? Nézd, milyen kicsi voltál' - mondta rám nézve egy kis nevetéssel – 'nem sok minden változott.'

Ránéztem, és megpróbáltam elragadni tőle, de ő még jobban felnevetett, és a feje fölé emelte. Magamban morgolódtam, erősen zavarban éreztem magam, miközben próbáltam elérni, de folyamatosan kudarcot vallottam.

'Kai add vissza!' -Nyüszítettem, miközben szégyentelenül ugráltam, hogy megragadjam azt a förtelmes képet.

'Nem akarom' - mondta önelégülten, miközben nézte, ahogy szenvedek.

Fújtattam egyet, majd feladtam és elsétáltam tőle. Azt hiszem, visszatette a fényképet, mert a hangja miatt az üvegasztalnak ütközött, amelyen korábban volt. Összegörnyedtem, amikor átvetette a karját a vállamon, és elkezdett minket a nappalimba vezetni. Miután leültünk, megragadta a távirányítómat, és bekapcsolta a hajlított Samsung tévénket, és csatornáról csatornára kapcsolgatott.

'Érezd magad otthon...' - vetettem rá egy pillantást.

'Köszi, igyekszem' - mosolygott rám a fogait villantva.

Pár néma pillanat után, amikor megpróbált valami szórakoztatót találni, szóra nyitottam a számat.

'Jól vagy?' -Kérdeztem tőle az arcomra írt aggodalommal.

Eldobta a távirányítót, és rám nézett, sűrű, de szépen nyírt szemöldöke kérdőn ívelt.

'Hogy érted ezt?' - kérdezte tőlem.

'Úgy értem' - vettem egy kis levegőt, hogy összeszedjem a szavaimat – 'hogy mostanában nem igazán vagy... önmagad mostanában, olyan furcsa vagy és...'

'Alig ismersz engem' - gúnyolódott, miközben felült, de megvakarta a tarkóját, amit észrevettem, hogy akkor szokott, ha kényelmetlenül érzi magát.

'Nézd, ne kotnyeleskedj az én dolgaimba, Finnick' - rándultam össze, amikor kimondta a valódi nevemet, mert ez azt jelentette, hogy minden viccelődést félredobott.

'Én...' - néztem lefelé, és a legkedvesebb hangon, amit fel tudtam venni, azt mondtam: 'Csak aggódom.'

Felnéztem, és ő bocsánatkérően nézett rám, és az arcára pír ült ki, miközben a kezével eltakarta az arcát. Meglepődve néztem rá, de csendben vártam, hogy megszólaljon.

'Sajnálom, nem akartam pöcs lenni' - csattant fel, ahogy kimondta az utolsó szót, újabb árnyékot vetett az arcára, és meglepett, hogy mennyire ideges lett.

'Csak túl... ártatlan vagy ahhoz, hogy tényleg elmondhassam' - mondta az orra alatt, miközben a tekintete a középen álló dohányzóasztalra fókuszált.

Elpirultam, tátott szájjal néztem rá, és válaszra fittyet hánytam. Nem voltam túl ártatlan. Persze nagyrészt nem volt semennyi tapasztalatom, de annyira azért nem voltam tiszta. Még így is értettem, bármit is mondott nekem. Belsőleg morogtam, nem voltam kisbaba, és utáltam, hogy úgykezeltek, mintha az lennék. Amikor összeszedtem magam, hangosan szólaltam meg:

"Nem vagyok az!' -Mondtam dacosan, képtelen voltam jobb választ kitalálni, ami megerősítette volna a tagadásomat.

Megforgatta a szemét, egy kuncogás és egy gúny keveréke hagyta el, ahogy felült.

'Ez kétségtelen, nézz magadra' - nézett rám, én pedig elpirultam, miközben lenéztem magamra, ő pedig elmosolyodott – 'bűzlesz az ártatlanságtól.'

'Ez nem igaz' - vitatkoztam vele, és megráztam a fejem.

'Valóban így van?' -Felvonta a szemöldökét, én pedig gyorsan bólintottam- 'tehát már szexeltél.'

Az arcom lángolt, és a nyelvem megkötött, miközben mocorogtam a helyemen. Szex? Mint a közösülés férfi és vagy nő között, de lehetett férfi és férfi vagy nő és nő is. Erről csak az egészségügyben hallottam, amit a szüleim tanítottak, meg biológiában és anatómiában, de ők szívesen kihagytak belőle dolgokat, főleg azért, mert szerettek óvni és távol tartani bizonyos dolgoktól.

Természetesen az ajkamba haraptam, mert nem tudtam, mit mondjak. Szűz voltam, amennyire csak lehetett, még csak nem is maszturbáltam soha. Soha nem értek még így hozzám, és a gondolattól könnyedén vonaglottam a székemben, képtelen voltam Kaira nézni, aki feltételezésem szerint diadalmasan nézett a hallgatásomra.

'Én is ezt gondoltam' - kuncogott könnyedén.

'D- de te igen?!' -Kiáltottam fel megtorlásul.

'Ez nem rólam szól' - a füle vörösre színeződött, én pedig a homlokomat ráncoltam.

'A lényeg az, hogy jól vagyok... vagy jól leszek' - nyugtatott meg gyengéden, odajött oda, ahol ültem, és leült mellém.

'De köszönöm, hogy aggódsz' - nyávogta babahangon, és felborzolta a fürtjeimet.

Az ajkaim duzzogtak, miközben nekinyomódtam a kezeinek, amelyek összekócolták a hajamat, amit nem én formáztam, hanem csak még kuszább lett volna, amint a kezei visszahúzódtak a fejemről.

Egyedül kellett volna hagynom téged - motyogtam az orrom alatt, mire Kai felnevetett.

'Szeretsz engem' - tekerte át a karját, én pedig bosszúsan felnyögtem.

'Persze' - forgattam a szemem, és megpróbáltam elszakadni tőle.

'Most pedig menjünk fagyizni!' -Éljenzett magában, miközben felállt.

'De én nem szeretem a fagyit' – próbáltam beleszólni, de ő a bejárati ajtó felé kezdett sétálni, valószínűleg arra számított, hogy követem, én pedig vállamat vonogatva megtettem.

'Stone Cold, jövünk' - mondta izgatottan.

Egy tizenéves gyerekkel voltam.