Hihetetlen |Marvel ff.|

A műtő

Már három napja egy sötét cellába vagyok zárva. Az után kerültem ide hogy Rumlowal beszéltem. Kalebet is egy ilyen cellába rakták valamivel távolabb.

Az elmúlt három napban sikerült rájönni egyes-másra a telepatikus kapcsolatunkkal kapcsolatban. Például képesek vagyunk elzárni az agyunk egy bizonyos részeit egymás elől. Na persze arra is sikerült rájönni hogy teljesen meg is tudjuk szakítani a kapcsolatot. Ami akkor volt kifejezetten hasznos hogyha valamelyiküket elvittek kínzásos vallatásra.

Meg kell hagyni nem volt egy élmény. Hogy miért? Nos azért mert ha az egyiküket kínoztak akkor a másikunk is érezte a fájdalmat. És hogy is mondjam... Hát... Felettébb fura volt az hogy nem vagyunk egyedül a fejünkben.

Habár kifejezetten hasznos volt azon téren hogy tudtunk egymáson segíteni. Nem volt egy túl nagy élmény minden nap kétszer kihallgatásra menni. Habár inkább csak kínoztak minthogy vallatak volna.

Napi kétszer kaptunk enni. Általában valami fura zabkásának csúfolt dolog volt az. Vagy valami hasonló.

0-24-ben őrizték minket. Néha be hallatszott az őrök beszélgetése. Ebből tudtam nagyjából megmondani hogy mennyi ideje vagyok itt. Ugyanis egy ablaktalan szobában az ember hamar elveszti az időérzékét. Ez történt velem is. Gyakran elmerengtem azon hogy valaki keres-e minket. Habár az esetek nagy többségében arra jutottam hogy valószínű hogy igen.

Halk zörgés törte meg a szobám csendjét. Tudtam ez mit jelent. Visznek kínozni. Csak akkor nyitják ki az ajtót.

Máskülönben nem. Habár nem rég hoztak vissza az előző vallatásról. Biztos csak az időérzékem cseszekedik velem. Ezt a gondolatmenetet követően trappolt mellém két őr és ráncigáltak el. Azonnal feltűnt hogy nem a vallató felé megyünk. Nem mertem szóvá tenni mert féltem hogy a végén még el vernek érte. Előszeretettel verték meg az őrök ha egyszer is csak megmukkanni merészeltem.

Néhány perccel később egy ismeretlen ajtó elé értünk. Az egyik pasas reszelős hangja törte meg a csöndet.

- Megérkeztünk. - mondta a társának.

Erre megforgattam a szemem. Szerencsére nem látták. Igen. A szem forgatásért és csont nélkül megvertek.

A következő pillanatban az egyikük előre nyúlt a kilincsért és kinyitotta az ajtót.

Egy szinte teljesen üres szobába léptünk be. A szinte alatt egy orvosi asztalt és egy műtős kocsit értek. Görcsbe rándult a gyomrom. Csak nem a szerveimet akarják?

Mázlimra a kis kocsin egy darab szikét sem láttam. Viszont annál több injekciós tűt. Mindegyiken volt valami felirat. Természetesen oroszul. Mondjuk ez nem gátolt meg attól hogy elolvassam hogy mi van rájuk írva. Mindenféle orvosi trutyi. Egyedül az adrenalin szó volt számomra ismerős a csomó felirat közül. A többi tartályban gyanúsan kavargó dolgok voltak akikről nem feltétlenül akarom tudni hogy mi van bennük. Az őrök erőszakosan az asztalra raktak majd hozzá kötöztek.

Gyanakodva meresztgettem a szemeimet a szoba sötét sarkai felé de semmit sem sikerült fel fedeznem. Az azonban feltűnt hogy a terem felettébb magas. És ebben csak az volt a poén hogy két méternél magasabbra nem láttam. Habár tudtam hogy van legalább négy méter magas a terem mégsem akartam tovább látni. Így kevésbé ijesztő.

Újabb ajtó nyitódásra majd csukódásra lettem figyelmes. Egy kövér alak sétált be a látószögembe. Nyájasan rám mosolygott mikor látta hogy nézem. Erre vágtam egy csúnya grimaszt. Az rosszallóan megrázta a fejét majd mellém sétált és végig húzta az ujját az arcomon.

Én már reflexből húztam volna el az arcom de a fejemet rögzítő szíj nem engedte. Undorodva vártam hogy levegye a kezét végre az arcomról.

Dühösen össze szűkítettem a szemeimet. Mást nem mertem tenni. Mondjuk nem is nagyon tudtam volna. Mióta a csip nem működött egy fura nyakörv volt rajtam. És mi mást csinált mint blokkolta a képességemet.

Még egy darabig az arcomon pihentette a kezét, aztán a nyakörvemhez nyúlt. Azt hittem hogy csak megnézi de csodák csodájára levette rólam. Én erre már-már felbátorodtam és készültem bevetni valamelyik képességem. Erősen koncentráltam a kövér orrára hogy teszteljék hogy el tudom-e törni. De hiába erőlködtem nem ment.

- Nem fog menni. Feleslegesen próbálsz bántani. Úgy sem fog sikerülni. Mellesleg semmi komolyat nem fogunk veled csinálni. És megnyugtathatlak hogy nem fog fájni. - mondta miközben alattomosan elmosolyodott.

Dühömben ordítottam egyet. Bele remegett az egész terem. A dagadt harsányan kacagott a reakciómon. Aztán pedig még egyszer megcsóválta a fejét majd elhagyta a helységet.

Kissé döbbenten néztem utána amíg engedte a fejemet tartó szíj. Aztán egy gépkart láttam előjönni a fekvő helyem alól. Tudtam hogy most az az izé fog kínozni.

~ Kaleb! Hallasz engem? ~ kiáltottam ijedten az ikremért.

~ Mi az? Mi történt? ~ kérdezte gondolatban miközben éreztem hogy felpattant az ágyáról.

~ Nézd! ~ majd továbbítottam neki az előbbi pillanatot. Éreztem ahogy ijedten  összerezzent.

Valamiért sejtettem hogy, ez nem jelenthetett jót. ~ Kaleb? ~ kérdeztem meg még ilyedtebben az ikremet. ~ Mi az?! ~ kezdtem el pánikolni.

~ Egy orvosi eszköz. ~ tájékoztatott.

Hatalmasat nyeltem. Mi? Egy orvosi eszköz? Ez? Tudtam hogy Kaleb halja ezeket a gondolataim. Éreztem ahogy próbál nekem némi nyugalmat továbbítani. Nem sokat segített. Továbbra is idegesen meredtem arra az izére.

~ Mit akarhat? ~ kérdeztem szinte sírós hangon Kalebtől.

~ Had lássam a környezeted! ~ kért.

Erre én körbe pillantottam a helységen. Szinte láttam ahogy Kaleb gondolatai szágúldoznak. Csomó minden suhant át az ágyán. Aztán telepatikusan azt suttogta:

~ Ne nézz fel! Semmiképpen sem! Ki akarják törölni az elmékeidet!

~ Ó hogy az a... ~ mondtam magamban.

~ Most kiléptek. Majd keress ha vége! ~ mondta majd megszakította a kapcsolatot.

Ijedten rezzentem össze. A robot karhoz csatlakozott egy másik is. Az is valahonnan az asztal alól bukkant elő.

A következő pillanatban halk búgásra lettem figyelmes. Fentről jött. Szinte fogadni mertem volna hogy az az emlék törlő cucc adja ki ezt a hangot. Ha tipelnem kéne akkor azt tipelném hogy most indulna az emlékeim törlése ha bele néznék abba az izébe.

Hirtelen egy injekciós tűnek a hegyét láttam megcsillanni a bal oldalamon.

Legszívesebben azonnal segítség után kiáltottam volna de tudtam hogy felesleges. Úgy se hallana meg senki.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Hiába. Nem akartam megadni nekik azt az élményt hogy sírni lássanak.

Apró szúrást éreztem a vállamban amit zsibbadás követett. Mikor már az utolsó porcikám is elzsibbadt a robot karok távolabb húzódtak. Egy fura búra szerű dolog jött elő az asztal alól.

Az a tény hogy ez a burok honnan a jó fészkes jóistenből jött elő azt messze túlszárnyalta az az aprócska információ hogy nem túl valószínű hogy ebben a kamra szerű cuccal jót akarnak.

Hallottam ahogy sisteregve becsukódott fölöttük a tető. Majd hirtelen a testem minden pontja mintha felgyulladt volna.

Sikítottam. Fájt. Égetett.

Fogalmam sincs hogy meddig voltam hogy sikítozva abban a kamrában de számomra egy örökkévalóságnak tűnő idő után körbe ölelt a jelenleg menedéket nyújtó sötétség.