Hihetetlen |Marvel ff.|

A szörnyeteg

A terem egyik bejárata közelében ált az a rettenetes alak. És hogy mit értek az alatt hogy rettenetes? Őszintén elsőre nem bírnám megmondani.

Viszont most hogy Kalebbal össze vagyunk kapcsolódva így én is olyan gyorsan és logikusan gondolkodtam mint ő. És ezzel együtt nagyon gyors és pontos következtetéseket tudok levonni.

Na és. Az alakban az első dolog ami szemet szúrt az a szeme volt. Hogy miért? Nos. Azért mert a pupillája nem kör alakú volt mint egy normális emberének. Nem. Neki olyan volt a pupillájának a formalya mintha egy kígyóé vagy egy macskáé lenne.

A második dolog ami egyből szemben ötlő volt az az volt hogy a bőre kréta fehér. Vagy még annál és fehérebb.  Mintha hallott lenne. Vagy legalábbis valami hasonló. Mert elő embernek ilyen bőrszíne biztos hogy nincs.

A teremben nagyobb volt a csend mint egy temetőben. Vagy egy kriptában. A torkomban dobogott a szívem. És ezzel nem voltam egyedül.

Kaleb is legalább annyira félt mint én ha nem jobban. Elvégre őt senki sem képezte ki. Hiába osztozunk közös tudaton de attól még nem tudunk egyből mindent megcsinálni amit a másik.

~ Mit tippelsz? ~ kérdezte telepatikusan Kaleb.

~ Hogy mi ez az izé? Fogalmam sincs. ~ mondtam aztán hirtelen megszakadt a kapcsolat köztem és Kaleb között.

~ Te! ~ szólt hozzám egy idegen hang a tudatomban.

Össze rezzentem. Valahonnan ismerős volt a hang. De valahogy mégsem. Mármint lehet hogy ez így hülyén hangzik de valamiért De Ja Vu behatása volt az egésznek.

~ Nem hallsz?! ~ rivalt rám a hang.

~ Ki vagy te és mit akarsz? ~ vágtam hidegen hozzá a kérdésemet.

~ Tudod te azt. ~ mondta.

Elgondolkoztam. Mivel nem voltam kapcsolatban Kalebbel így nem támaszkodhattam az ő éles eszére.

Igaz nem tartott sokáig de nem is valami gyorsan sikerült össze rakom hogy ez vajon ki lehet és mit akar.

És hogy mire jutottam? Arra hogy ez valószínűleg megint egy olyan alak aki az édesapámnak köszönhetően keresett fel.

~ Látom rá jöttél. Mondjuk hogy ki az a Kaleb azt nem tudom de nem is érdekel. ~ mondta nem törődő hangon.

Ez volt az a pillanat amikor több minden is történt. Az első az volt hogy rájöttem hogy megint Azorta-iul beszéltem - pontosabban gondolkodtam - A második hogy egy hatalmas robbanás rázta meg az épületet aminek következtében egy hatalmas lyuk keletkezett a falon. A harmadik pedig az volt hogy ki tőrt a káosz.

Mindenki fejvesztve futott amerre látott és ezt még megfűszerezve egy nagy adag sikitozással.

A lyukon keresztül öt alak jött be az épületbe. Ebből kettő repült. A maradék három pedig egy hatalmas terepjáróval érkezett.

A kavarodás közepette megpillantottam Kalebet. Sokkosan ált ott ahol az eseménysorozat előtt is ált.

Olyan gyorsan futottam oda hozzá amilyen gyorsan csak tudtam. Ott aztán létre hoztam kettőnk között a kapcsolatot ezzel kizárva a fejemből azt a szarházit.

~ Kira! ~ döbbent fel és konstatálta hogy újra össze vagyunk kapcsolódva.

~ Kaleb! ~ mondtam megkönnyebbülten. ~ Hála az égnek hogy semmi bajod! Viszont most gyere! Sietnünk kell el kell tűnnünk innen! ~ mondtam és a lyuk felé kezdtem el húzni.

~ Kira várj! ~ állított le.

~ Mi a franc bajod van neked?! ~ fordultam vissza felé de közben a közös tudatunkba úszott egy arc. Wanda arca.