Hihetetlen |Marvel ff.|

A második születésnapi ajándék

Lebegtem. Nem is! Repültem!

- Mi-Mi a... - sikoltottam. - Valaki segítsen! Kérlek... Kérlek segítsetek... - suttogtam könyörögve majd egy villanás.

Emlékeztem. Emlékeztem arra hogy mit mondott nekem apu. De az egész olyan volt mint egy film. Nekiállt le pörögni előttem az életem. A születésem óta történt összes eseményt láttam.
Valamelyik homályos volt valamelyik pedig vakítóan éles volt. Az emlékét amit kerestem egyszerűen nem akart meglenni. Az emlékeim csak egymás után szépen sorban pörögtek le. Olyan dolgokra emlékeztem amikre egész eddig ha megkérdezték volna nem emlékeztem volna rájuk. Például a második születésnapom. Láttam az egészet képről képre. Ahogy anyu felemelt. Ahogy apu kinyitotta az ajtót. Ahogy a nagyi és a papi a nappaliban vannak színes party sapkában. Ahogy a torta tetején két szál gyertya fityeg. Az ajándékokat az asztal túlvégén.

- Boldog születésnapot Kira kincsem! Isten éltessen! - hallottam a nagyi hangját.

- Füled érjen bokáig! - folytatta a papi.

- Már két éves vagy Nagylány! - dícsért meg apu.

- Úgy bizony! - puszilta meg anyu a hasamat anyu.

- Na gyere ide hercegnő! - vett át anyutól apu. - nézzük meg hogy miket kaptál!

Nekiáltunk kinyitni az ajándékokat. Én leginkább csak üldögéltem a kis székében. Még nyammogtam egy marcipán golyón. És honnan tudtam hogy marcipán volt? Onnan hogy tisztán éreztem az ízét. Emlékeztem rá. Ahogy minden egyes részletre. Miután megnéztem az ajándékokat után apu felkapott.

- Na gyere törpilla! - hallottam meg a furcsa becenevet. Aztán beugrott. Valószínű hogy Mr. Stark aputól szedte a becenevem. - Ideje lesz aludni. - és én persze erre ásítottam egyet.

- Menjetek csak! Majd én kikísérem a szüleidet! - szólt utánunk anyu .

- Rendben! - kiáltott visza anyunak apu.
Nekiálltam sírni. Azt hogy miért? Azért mert mikor apu rám nézett volt valami a szemében ami meg ilyesztett. Hihetetlen sötétséget láttam. Mikor letett az ágyamba láttam hogy a keze körül kékes köd volt. Majd neki ált suttogni. Nem angolul mondta. Valami idegen nyelven beszélt. De én értettem.

- Kira Roberts! Első szülöttem! Kislányom! Arrotza leendő uralkodója! Én ma ezennel átadom neked minden hatalmam! Emlékeim Arrotzai életemből ki cserélődnek egy átlagos földi férfi emlékeire! Mikor eljön az idő az erőd aktiválódik! Addig pedig észrevétlenül legyen jelen az életedben! Óvjon téged míg el nem jő az idő! - szónokolta.

Pár pillanatig csukva volt a szeme majd ki nyitódott. Aztán felemelkedett. Velem együtt. A szeméből a szájából és még a száján keresztül is áramlott kifelé a kék köd. Aztán nekiálltam „elnyelni” a kék ködöt. Sírtam. Anyu nem halhatta. Hiszem kiment ki kisérni a papit meg a nagyit.
Hiába sikítoztam rugkapáltam a levegőben a fájdalom nem enyhült. Aztán apu feje mégegyszer hátra feszült majd apu térdre esett és a fejét markolászta. Idő közben vissza ereszkedtem a kiságyamba. Hüppögtem. Még mindig fájt. Égetett. Az erő ami átszállt belém szállt fura volt. De nem ismeretlen. Valószínűleg alapból bennem volt valamennyi abból az erőből.

- Kira? Kicsim! Boldog születésnapot! Én még nem adtam oda az ajándékodat. Nézd csak! - mutatta fel a CD-t amin egy zene volt. Az amit majd évekkel később is hallgatni fogunk.

Majd egy újabb villanás.

Egy kórházi ágyon voltam. Nem is. Abban az ágyban voltam amiből nem régen ki keltem. A Shield bázisán voltam. De most volt egy elkülönített részre voltam elhelyezve. A fejem hihetetlenül fájt. Homályosan láttam és még szédültem is. A mellettem lévő gépek folyamatosan pittyegtek és zümmögtek.

- Kira! Hogy érzed magad? - csendült fel Daisy hangja. - Jemma! Gyere gyorsan! Felébredt! - kiáltott a labor túl vége felé.

- Mi-Mi történt? Mi történt a gépen! MI TÖRTÉNT?! - ordítottam. Mondjuk sejtettem. Eljött az „idő” amiről apu beszélt. Valószínűleg a hajam is emiatt lett ilyen fura.

- Kira! Kérlek! Ne legyél ránk mérges de karanténba kellet raknunk. Amiatt hogy neki áltál ok nélkül lebegni. A felvételeket majd megkapod. A raktérben történtekről.

- Nem kell. Tu-tudom hogy mi történt akkor és ott. Tudom. - suttogtam az utolsó szót majd elöntötték a szememet a könnyek.