Hihetetlen |Marvel ff.|

Képeségek

Kira szemszöge:

Mikor felébredtem körül néztem. A szobában amiben voltam ott volt Fitz, Jemma és Daisy. Nem értettem hogy kerültem ide.

- A mennyben vagyok? - tettem fel az első kérdést ami eszembe jutott. Aztán eszembe jutott hogy a mennyben nem lennék gépekre kötve. - Én élek?! De... De... De hiszen lelőttem magamat! E-ez lehetetlen! Nem ez nem lehet a valóság! - kelj fel Kira kelj fel!!!

- Kira kérlek nyugodjál meg és halgassál végig! - szólalt meg Daisy. Aztán feltünt hogy van rajta valami fura kesztyű. Azt hogy miért az egy felettébb jó kérdésnek bizonyul.

- Mondjad. - mondtam olyan szinten rideg hangon hogy azzal még magamat is megleptem.

- Kira. Tudom furcsa hogy most itt vagy és életben vagy. És hogy miért? Azért mert amivel lelőtted magadat az csak egy kábító pisztolyt volt.

- De... - próbáltam közbeszólni.

- Kérlek! Halgass végig! - kért Daisy. Én meg gondoltam és úgy döntöttem hogy megvárom hogy mit akar ebből kihozni.

- Folytasd. - biccentettem.

- Szóval kábító pisztollyal lőtted meg magad így ki ütötted magadat úgy három órára. Addig amíg te eszméletlen voltál addig megvizsgáltunk.

- Így bizony. - folytatta Daisy gondolatmenetét Jemma. - amit megtudtam az az hogy bizonyos szinten hasonló a képességed mint Daisyé. De valószínűleg van még valami képességed mivel egyben maradt a burok ami lepotyogott rólad. És ez azért fura mert Daisyről nem lepotyogott hanem lerepült a burok. És épp ezért csodálkoztam hogy rólad nem lerepült.

- Igaz. Ezen mindannyian el gondolkodtunk. És mivel nem tudjuk hogy mi lehet a másik képességed így felajánlunk egy alkut. - mondta tárgyilagos mégis barátságos hangon Daisy.

- És mi lenne az? - kérdeztem vonakodva. Nem akartam hogy képességeim legyenek. Most hogy minden összejött így normális életet akartam. Lett egy tök jó barátnőm, egy pasim, egy tök jó sulim és teljesen normális körülmények között  éltem.

- Az a helyzet hogy nem csak egy ajánlatunk van. Az első ajánlat az az hogy segítünk megtanulni hogy hogyan használd a képességeid. Én segítek neked hogy uralni tudjad. Kapnál egy kiképzést. Lehetnél a csapat tagja. A második ajánlatom az az lenne hogy törölnénk az emlékezeted egy apró részét és be táplálnánk helyette egy újat. Vagyis mindent elfelejtenél ami velünk kapcsolatos. És ott folytathatnád ahol abba hagytad. Egy kórházi ágyban. Egy újabb földrengés után. A képességeket pedig megpróbáljuk deaktiválni. És a próbáljukon van a hangsúly. Nagyon kicsi az esélye annak hogy túlélnéd a beavatkozást. A harmadik ajánlat pedig az hogy megtanítom hogy hogyan használd a képességeidet és utána elengednénk. - sorolta Daisy a lehetőségeket.

Elgondolkodtam. A második ajánlat nem épp volt a leges legjobb megoldás. Nem halhatok meg. Így hogy nem sikerült az „öngyilkosságom" így nem hagyhatom egyedül anyut. Nem tehettem. A harmadik ajánlat elég jónak hangzott. De nem. Nem tudnák normális életet élni. Ez az eset teljesen megváltoztatott. Egy más ember lettem. Vagyis embertelen. Plusz a hajammal se tudnák nagyon mit kezdeni. Ha még be is festem akkor sem lesz olyan mint rég. Nem élhettem így le azt az életet amit New York hozott az utamba. Most már egy új élet kezdése lenne a legideálisabb ötlet. De ha elfogadnám az első ajánlatot akkor mi lenne anyuval? A munkájával? Hiszen annyira szereti. Nem is szereti hanem egyenesen élvezi! Nem vehettem el tőle ezt az új életet amit kapott.

- És mi lesz anyuval ha elfogadom az ajánlatok egyikét? - tettem fel a kérdést olyan értelmesen megfogalmazva ahogyan csak tudtam.  Mármint... De most komolyan! Egy ilyen helyzetben ki tudná normálisan megfogalmazni egy mondatot?

- Hát az első ajánlatnál anyukád úgy tudná hogy te a Stark vállalat egyik al-cégénél lennél gyakornok. Ha a második ajánlatot választanád akkor ugye akkor még az sem biztos hogy túlélnéd a beavatkozást. De abban az esetben ha nem élnéd túl akkor anyukád úgy tudná hogy ami után elment a kórházból a te állapotod romlani kezdett ezért sürgősen átszállítottak egy másik kórházba. De ott aztán leállt a szíved és már túl késő volt. A harmadik lehetőség esetén pedig a fedő story az lenne hogy át szálítottak egy másik kórházba de ott rosszabbodott az állapotod de még tudtak gyógyítani egy különleges módszerrel. És ott abban a történetben a képességed az ennek a módszernek a mellékhatása lenne. - sorolta Jemma.

- Adnátok egy percet. Ezen el kéne gondolkozom egy kicsit ha nem  baj. - jeleztem vissza.

- Persze. Addig mi ki menjünk? Nem szeretnénk zavarni. - felelte Fitz.

- Nem. Nyugodtan maradjatok. Azt hiszem eldöntöttem.

- És? - kérdezték hárman egyszerre.

- Azt hiszem hogy az első ajánlatot választom. Azzal a kikötéssel hogy nem kell majd mindig itt lennem a bázison. Hanem akár otthonról is csinálhatnám a dolgaim egy részét.

- Lehet szerintem róla szó. Erről Coulsont kell megkérdezni. - felelte Daisy. Próbált továbbra is komoly hangon beszélni de sütött róla hogy nagyon örül.

- Lehet. Engedélyezzem. - pillantottunk az épp most belépő May és Coulson ügynökre.

- Akkor Kira hallottad az igazgatót! - poénkodta. - Este buli van!

- És mit ünnepeltünk? - érkezett meg Bobi is Hunterrel az oldalán.

- Hát az új csapat tagunkat! - mondta vigyorogva Daisy.

- Ez fantasztikus! Kira gratulálok! - mondta mosolyogva Bobi. Ami még mindig idegesített az az volt hogy Hunter az olyan furán nézett rám.

- Hunter? Miért bámulsz ennyire rajtam?

- Hát... A hajad. Miért ilyen? A nem egész három napja készült fotón még barna volt a hajad. Most meg ilyen ezüstös fehér.
- Ja! Ez? - emeltem fel egy tincset a hajambólintott. - Ez a kórházi orvosok szerint a sokk ami ért az kiszívta a pigmenteket a hajamból.

- Hát én arra nem vetnék mérget! - szólt közbe Jemma.

- Miért? - lepődtem meg.

- Hát amíg eszméletlen voltál addig megvizsgáltalak. Az egyik hajszáladat megvizsgáltam. A hajad pigmet szintje nem hogy alacsony hanem egyenesen hiper magas.

- Micsodaaa?! - lepődtem meg.

- Kira!!! Nézd! A hajad!!! - kiáltott fel Bobi . Gyorsan a kezembe kaptam a telefonom és megnéztem a tükörképem. A hajam élénk rózsaszín színűen világított.

- Mi a fene... - motyogtam.