Hihetetlen |Marvel ff.|

Réges-régi emlékeim

Fülsüketítő búgás. Mikor megpróbáltam kinyitni a szememet rengeteg por ment a szemembe.

- Kira! - hallatszott fel Steve furcsán torz hangja.

- Steve... - köhögtem. - Mi történt?

- Ránk omlott egy épület. Te mentettél meg. Valami búra szerű pajzsot vontál körénk. - mondta csomó számomra nem értelmezhető érzéssel a hangjában.

- Oh. - mondtam mivel jobb nem jutott eszembe. - És hogyan fogunk kijutni ebből a lyukból?
- Még egyenlőre fogalmam sincs. - rázta meg a fejét a kapitány. - Vagy... Várjál most beugrott valami. Lehet hogy ha megint csinálsz olyan burkot és kitágítod a hatósugarát akkor le tudjuk lökni magunkról a törmeléket.

- Hát... - próbáltam ellenkezni.

- Kira! Kérlek! Csak próbáld meg! A kedvemért! - könyörgött Steve.

- Jó! - egyeztem bele egy nagy sohajtás után. - Nem tudom hogy most épp annak fogok nekiállni hogy palacsintát csináljak magunkból vagy annak hogy lelökjek kábé két tonna törmeléket a fejünk fölül a képességemmel. - mondtam fancsali arcal.

- Kira! Én hiszek benned. Én tudom hogy sikerülni fog! - bízhatott Steve.

- Huhhhhh... - fújtam ki az összes levegőt a tüdőmből. Majd koncentráltam.- Menni fog... Menni fog... - biztattam magamat.

Vetettem egy levegőt és befeszítettem az izmaimat. Mintha valamit le akarnák lökni a fejem fölül. Halk recsegést nyikorgást hallottam. Óvatosan kinyitottam a szememet. A burkot sikerült létre hozni de kitágítani nem igazán. Már mindenem fájt mikor össze csuklottam.

- Kira! Jól vagy? - kiáltott fel Steve.

- Nem tudom... - morogtam.

- Mi történt? - kérdezte aggódva Steve.

- Nem volt elég erőm. Eddig úgy tapasztaltam hogy ha egy erős érzés jön rám akkor erősebb is vagyok. - mondtam magyarázatként.

- Ha most felidéznénk néhány emlékedet akkor erősebb lennél? - érdeklődött a kapitány.

- Nem szeretnék egy épület törmelékből álló kupacban lévő lyukban lelkizni. Pláne nem akkor amikor épp próbálok egyáltalán normálisan beszélni! - mondtam kissé savanyúan.

- Kira! Kérlek csak idézz fel érzelem dús pillanatokat. - kérte Steve.

- De én nem akarok a múlton rágódni! - szorult ökölbe a kezem.

- Van jobb ötleted? - kérdezte.

- Nincs. - mondtam beleegyezés képen. - És szerinted mit kéne csinálnom? - kérdeztem kissé (még számomra is furcsa módon) incselkedve.

-Gondolom ha erősen koncentrálsz egy érzésre akkor sikerülhet. - mondta eltöprengve.

- Biztos. - mondtam. - Akkor kezdem. - mondtam majd letérdeltem a földre és koncentrálni kezdtem.

Az összes emlékem mind jó és rossz lepergett a szemem előtt. Az a sok emlék csak száguldott a fejemben. Egy-két emlékkép fölött hosszasabb ideig elidőztem.  Mikor egy halk morajlást hallottam abba hagytam az érzelmekre való koncentrálást. Mikor kinyitottam a szemem elkezdtem szédülni majd oldalra borultam. Éreztem két erős kart  ami óvatosan felemelt miután felborultam.

Éreztem ahogy elvitt valahová. Úgy sejtettem hogy Steve vissza vitt a Quinjetre. Aztán hallottam egy kiáltást. Nat. Ő kiáltott fel.

- Kira! Úristen! Mi történt? - kiáltotta majd magához ölelt és úgy szorított mintha az élete múlna azon hogy mennyire erősen szorít engem magához.