Hihetetlen |Marvel ff.|

Kórházban

Egy hatalmas fehér szobában ébredtem. Fogalmam sem volt hogy hogy kerültem ide. Aztán minden eszembe jutott. A sikátor. A földrengés. A szekrény. És amúgy mi a fene történt?!?!

- Szervusz Kira! Hogy érzed magad? Fáj valamid?

- Öööö... Helo. Érezni nem sok mindent érzek. Leginkább azt érzem hogy széthasad a fejem.

- Meghiszem. Hatalmas földrengés rázta meg a komplett környéket. Csoda hogy túlélted. Rád szakadt a plafon szó szerint.

- Más megsérült? - jutott eszembe az hogy az emeleten lévőknek akiknek leszakadt a padlója ami nekünk a plafonunk volt.

- Hát házanként 5 fővel kell számolni. De egyik se komoly sérülés. Néhányuknak volt agyrázkódása és kettő ember szerzett komoly sérülést. Valakinek eltört a lába. És valakinek pedig a csuklója. De ezek voltak a legkomolyabb sérülések. A többiek megúszták kisebb agyrázkódásal vagy felületi sérülésekkel.

Bólintottam. Aztán végignéztem magamon. A kezeim be voltak kötve. A fejemen is volt egy kötés. Az oldalamon és kötés díszelgett. Na szuper. Pápa haspóló.

- Gyere. Megnézem a sérüléseidet. - majd óvatosan letekerte a fáslit a kezeimről.
A kezemet be borították a véraláfutások.

- Mégis miért ilyen a kezem? - kérdeztem furcsállva a dolgot. - Hiszen ha rám szakadt a plafon akkor nem inkább felületi sérülésekkel kellene itt feküdnöm?

- Hát ezt a részét mi sem nagyon értjük. De annyi bizonyos hogy több mint 28 hajszál repedés van a csuklóidon. Amikor behoztak több mit 200 volt a pulzusod.

- Meddig voltam kiütve? - kérdeztem miközben próbáltam rájönni a kéz sérülésem titkára.

- Majdnem 38 óráig voltál eszméletlen.

- Hol van a telefonom? - kérdeztem mikor eszembe jutott hogy anyu még mindig üzleti úton van.

- Hát a telefonod össze tört de a helyszínelők ki szedték belőle a SIM kártyát meg a memória kártyát. Itt vannak a személyes holmijaid mellet. Ez alatt a ruháidat értsed amiben voltál amikor rád szakadt a plafon.

- Huh. Oké. És van itt valahol vezetékes telefon?

- Ömm. Van. - mondta kissé zavarodottan a nővérke.

- Hol?

- A folyosón. - mondta.

- Oh. Köszönöm. - mondtam és már pattantam volna fel amikor fel kiáltott.

- Ne! Kira! Még nem szabad fel álnod!!!

- Most miért semmi bajom azon kívül hogy fáj a fejem.

- De hisz az oldalad... Na várjál. Nem fáj az oldalad? Azt hogy? Lehetetlen... - motyogta az utolsó szót aztán odajött hozzám és levette a kötést.

Az oldalam majdnem teljesen begyógyult.

- Lehetetlen... Hiszen majd egy ekkora - mutatta az ujjával hogy mekkora - darabot kiszakított a rád zuhanó törmelék! - elkezdett elfehéredni a nővérke.

- Ööö... Hé nyugi... Minden oké? - prábáltam nyugtatni és közbe rájönni hogy pontosan mi is a baja.

- Minden rendben? - jött oda egy orvos.
- Őszintén nem tudom. Le vette a sebemről a kötést és arról kezdett el magyarázni hogy a törmelékek kiszakítottak az oldalamból egy darabot. Aztán nekiálta azt mondogatni hogy lehetetlen.

- Oh. Rendben. Szólok egy kollégámnak hogy nézze meg a nővért. És te jól érzed magad? - kérdezte aggódva.

- Igen köszönöm a kérdést. A fejfájáson kívül nagyobb bajom nincsen. Ha egy kicsit tetézni akarjuk még a kezem fáj egy kicsit de ennyi az egész.