Számít még? | Chris Collins&Shawn Mendes fanfic. [BEFEJEZETT]

❝2Sⅹ⑦ⅹ2S❞

Tegnap eléggé kikészültem, és ez a mai napomra is kihatott. 

Egész nap kerültem Aident és Christiant. Semmi kedvem nem volt velük bájcsevegni. Végig csak Lottieval lógtam, meg néha elbeszélgetettem Graysonnal is. Bár Aiden egész nap kiakarta deríteni, hogy mi a bajom, de nem mondtam neki semmit, mert tulajdonképpen én sem tudtam, hogy mi a fene van velem.

Alig bírtam elviselni Chris lesújtó pillantásait. Nagyon jól tudta, hogy kell bűntudatot kelteni az emberben.

- Muszáj így nézned rám? - kérdeztem ingerülten.

- Hogyan? - vonta fel a szemöldökét mosolyogva.

- Hát így! - tártam szét a karom tanácstalanul.

- Vicces vagy - mondta vigyorogva.

- Te is - dünnyögtem majd szó nélkül ott hagytam. Idegesen mentem ki az egyetem elé. Hallottam ahogy kitárul mögöttem az ajtó. Sóhajtva meg álltam és visszafordultam Christian felé.

- Emlékszel mikor azt mondtam, hogy van egy szabályom? - kérdezte a kezeit tördelve.

＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃

- Belemész a játékomba? - kérdezte halkan. Mivel nem értettem mire akart kilyukadni kérdőn összevontam a szemöldökeimet. - Akkor kérdezem máshogy. Járni akarsz velem?

A kérdése megdöbbentett. éreztem ahogy elönt a pír, Chris pedig elégedetten elvigyorodott amitől csak még kínosabban éreztem magam, de továbbra se tudtam elfordítani a tekintetem. Utáltam ezt.

- Ezt igennek veszem - mondta halkan majd az egyik kezével megsimította az arcom. Az ujjai nyomán bizseregni kezdett a bőröm. - De először is vannak szabályaim.

- Milyen szabályok? - kérdeztem félve.

- Lényegében csak egy, de az szörnyen fontos. Bármint megteszel amit csak mondok - jelentette ki lassan szótagolva, mintha azt akarná, hogy ezt örökké az agyamba véssem.

  ＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃＃ 

- Persze - válaszoltam.

- Akkor kérlek, ne állj szóba Aidennel.

- Sammel kapcsolatosan is ezt mondtad - vigyorogtam rá gúnyosan.

Chris sóhajtva lesütötte a szemét, aztán közelebb lépett hozzám. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de nem tette. Csak csendben állt előttem. A gyönyörű zöld szemei szomorúan csillogtak.

- Rosszat akar neked - mondta ki végül. Én csak megráztam a fejem majd visszaemeltem rá a tekintetem.

- Majd kitapasztalom - mondtam nyugodtan.

- Akkor mást kérek - nézett mélyen a szemembe. Már előre tudtam, hogy mit fog kérni. - Bocsáss meg!

- Ez nem megy csak úgy egy csettintésre - mondtam egy keserű mosoly kíséretében.

Christian fáradtan felsóhajtott majd ismét az arcomat kezdte fürkészni. Próbáltam elkapni a tekintetem, de nem ment. Haragudtam rá, de ezt eltekintve most is rabul tudott ejteni az az eszméletlen szempár.

- Csókolj meg - mondta olyan halkan, hogy alig hallottam meg.

Nem bírtam ellenálni. Szörnyen haragudtam rá, és utálnom kellett volna, de nem ment. Egyszerűen nem. Túlságosan szeretem, amit a hülye hibája se tud elfelejtetni velem. Ahogy végigcsúsztatta a kezeit a hátamon, és ahogy a hajamba túrt... mindent kilökött a fejemből. Az egész testem csak rá tudott koncentrálni.

Az ajtó csapódása rázott ki a gondolataimból. Aztán hirtelen meghallottam Aiden hangját. Azon nyomban elváltam Christől és próbáltam minden erőmet összeszedni ahhoz, hogy kibírjam a lecseszését.

- Basszus, Leah! - mondta aggódva Aiden aztán hirtelen átölelt. A következő mondatától egyszerre döbbentem le és borította el a düh az agyamat. - Rád erőltette?

- Aiden! - kiáltottam rá mérgesen mikor ellöktem magamtól. - Nem tenne ilyet.

- Szóval magadtól csókoltad meg? - kérdezte gúnyosan.

- Igen - mondtam határozottan.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen ember vagy, Leah - mondta majd beletúrt a hajába. - Megcsalt téged. Utálnod kellene...

- Carver! Az istenért! Meddig akarsz még hazudozni Leahnak? Nem lenne könnyebb, hogy te mutattad be nekem azt a ribancot? - kérdezte ingerülten Chrsitian.

- Most komolyan hiszel neki? - szegezte nekem a kérdést.

- Elegem van - mondta ki hadarva. - Mindkettőtökből.

Amilyen gyorsan csak tudom elfordultam és el siettem. Vissza akartam menni a szobámba. Elegem volt ebből. Mindenből. 

Alig érkeztem menni pár métert mikor valami vagy valaki leesett a földre. Kíváncsian hátrafordultam, aztán a lehető legjobban ledöbbentem. Aiden a földön feküdt. Távolról is jól látható volt ahogy ömlik az orrából a vér. Előtte állt összeszorított öklökkel Chris. Mikor meglátott az arcára a düh helyett gyengédség ült ki.

Hirtelen odaszaladt hozzám és megölelt. Nem tett semmi mást, csak csendben átölelt. Aiden az orrát markolászva bámult ránk. 

- Bocsánat - mondta halkan. - Fel idegesített. Nem bírom látni, hogy rosszul érzed magad.

Christian még szorosabban átölelt, de nem tudtam mit tenni. Most már Aident is elveszítettem. Úgy érzem bele kell törődnöm, hogy az egyetemista élet nem lesz olyan mint ahogy én azt képzeltem.