Számít még? | Chris Collins&Shawn Mendes fanfic. [BEFEJEZETT]

❝2Sⅹ⑨ⅹ2S❞

Még órákat ültünk kint az udvaron. Volt, hogy csak hallgattunk, de megesett, hogy be nem állt a szánk. Mivel az utóbbi napokban nem igazán beszélgettünk, volt mit mesélni. Viszont ez még nem azt jelentette, hogy megbocsátottam neki. Csak szimplán szükségem volt rá. Szükségem volt arra, hogy védelmezően átöleljen, hogy bátorító szavakat suttogjon a fülembe, vagy csak annyi, hogy nyugtatóan simogassa a hajam. Egyszerűen hiányzott mindez, leírhatatlanul. A közelsége elfelejtette velem, hogy létezik Aiden. Elfelejtette velem, hogy mégis mit csináltam azon a délutánon a volt barátommal. Mindent elfelejtettem. Akkor csak ő volt az aki fontosnak számított. Ő volt az akire figyelnem kellett. Áhítattal szívtam magamba mindegy egyes szavát. Csak jót akar nekem. És én hiszek neki.

Aztán jött egy újabb nap. Senkinek sem meséltem el, mi történt tegnap. Senkinek. Már a gondolattól is elszégyelltem magam. Undorodtam magamtól, hogy képes voltam ilyesmit tenni.

- Hercegnőm - mondta kedvesen Chris. - Mi a baj?

- Nincs semmi - bizonygattam türelmesen, majd amikor megláttam Aident hirtelen megtorpantam.

- Szóval ő a bajod - biccentett idegesen, majd lassan lehajolt az arcomhoz és egy apró puszit adott rá. Aztán eltűnt a hatalmas folyosón lévő tömegben.

Azt hittem, hogy Aiden mond majd valami kellemetlen, de nem így történt. Még csak rám sem nézett. Mikor kellőképpen tudatosult bennem, hogy nem érdeklem egy megkönnyebbült sóhajt szakadt fel belőlem.

Az előadások unalmasan teltek így meg tudtam figyelni, hogy Chris és Lottie sokat mondó pillantásokat lövellnek egymás felé. Eléggé furcsálltam az egészet, de nem tettem szóvá. Úgy is letagadnák. Ez kétségtelen.

Mivel ma szerencsére hamarabb lettek vége az előadásoknak sokkal energikusabb voltam, de így sem bírtam ki, hogy ne dőljek le az ágyamra.

- Pakolj - mondta hirtelen Lottie mikor belépett a szobába.

- Mi?! - kérdeztem meglepetten.

- Csak pakolj már! - sürgetett.

Még vagy százszor kérdeztem meg, hogy miért van erre szükség, de nem válaszolt. Ehelyett elővette a bőröndöm az ágyam alól és a szekrényből bele tette az összes cuccomat. Eléggé furcsálltam az egészet. Semmit nem értettem. Talán ki akar költöztetni, mert nem akarja továbbra nézni a "savanyú képemet"? Rá akartam kérdezni, de nem tettem mert megzavartak. Méghozzá Chris.

Mikor belépett a szobába megragadta a bőröndöm és az ajtó felé ment vele. Idegesen követtem majd mikor kiértünk a kollégiumból Chirstian a bőröndömet bele rakta az autója csomagtartójába. Nem bírtam tovább, muszáj volt rákérdeznem. Amellett, hogy semmit nem értettem, idegesített, hogy csak úgy rám parancsolnak, aztán ha nem teljesítem akkor önszántukból kiküldenek a saját szobámból.

 - Mit csinálsz? - kérdeztem végül miután már elegem lett belőle. 

- Meg mutatom hogyan kell élni Aranyhaj - kacsintott rám vigyorogva.   

Felvont szemöldökkel figyeltem rá aztán hirtelen az autó fele kezdett taszigálni.

- Mi a francot csinálsz?! - kérdeztem idegesen.

- Csak szállj be - nézett rám könyörgően, aztán még hozzátette, hogy "kérlek".

Sóhajtva beültem aztán vártam, hogy ő is beszálljon. Gyorsan bekapcsoltuk a biztonsági övünket és vártam, hogy végre megszólaljon. De nem tette így kénytelen voltam kihúzni belőle.

- Mire kellett bepakolnom?

- Mert egy ideig távol leszünk.

- Christian! Nem mehetünk csak úgy el az egyetemről - mondtam ingerülten.

- Nyugi! Kitárgyaltam. Minden rendben lesz, azt hiszem - mondta nyugodtan.

Sóhajtva lejeb csúsztam az ülésen és keresztbe fontam magam előtt a karomat. Hát persze. Christian Collins csak úgy megteheti, hogy elinduljon egy hosszúnak szánt kocsiútra, és még azt sem tudja hova megyünk. Semmi célja sincs. Semmi. És engem is magával vitt. Őszintén szólva féltem, hogy mi lesz. Fogalmam sincs mit jelent az, hogy "megmutassa hogyan kell élni". Egyáltalán, hogy lehet ilyet meg mutatni? Össze voltam zavarodva, és ezen Chris hallgatása sem segített. Bármit kérdeztem, olyan válaszolt rá, hogy "nem tudom", "meglátod", "nyugi, jó lesz". Igen, persze nyugodt voltam egész úton. Látszólag. Magamban fortyogtam a dühtől, és próbáltam csillapítani a félelmemet. Bíznom kellene Chrisben, de egyszerűen nem megy. Ebben az esetben nem. Ha tudnám mit akar ezzel elérni talán nyugodtabb lennék. De csak talán. 

Órákat utaztunk, már késő este volt, de nem voltam álmos. Nem tudtam aludni. Christian már könyörgött, hogy aludjak, de nem ment. Hogy tudnék aludni mikor azt sem tudom hova tartunk? 

- Mit értesz azon, hogy megmutatod hogyan kell élni? - kérdeztem újra. Chris sóhajtva rám pillantott majd visszavezette a tekintetét az útra.

- Amióta itt vagy állandóan szomorú vagy. Ez így nem élet. Nem hagyhatom, hogy ez legyen. Plusz, ezelőtt a középiskolában sem volt rendes életed. Családi viták, akkor az ami köztünk volt... Az ahogy kezdődött. Nem volt természetes. Újra akarom kezdeni, de ezúttal jól. Mindent jól fogok csinálni. Ígérem. Most, hogy itt leszünk ketten mindent megtudok veled csinálni amiket az elején terveztem. Azt akarom, hogy legyen egy rendes kapcsolatod. Egy olyan ami nem veszekedésekkel kezdődik. Hanem például azzal, hogy a tengerparton sétálunk és aztán rájössz, hogy visszavonhatatlanul szerelmes vagy belém, ahogy én is beléd. Aztán összejövünk. De rendesen, és én nem fogok több hibát véteni, semmit. Minden erőmet beleadom majd, hogy tökéletes legyen. A lehető legtökéletesebb.

Mosolyogva hallgattam a monológját. Nem bírtam nem mosolyogni rajta.

- Olyan hülye vagy - suttogtam magam elé.

- Tudom - válaszolta. - Te meg ebbe a hülyébe fogsz újra beleszeretni.

Az arcán magabiztos vigyor ült. Ha tudná, hogy már rég beleszerettem...