Számít még? | Chris Collins&Shawn Mendes fanfic. [BEFEJEZETT]

#11☞①①☜#11

Chris hirtelen megdermedt, de továbbra se fordította el a tekintetét. 

- Komolyan gondolod? - kérdezte aztán.

- A lehető legkomolyabban - bólintottam.

Kijelentésemre Chris közelebb hajolt, aztán vártam, hogy megtörténjen. Nos, nem történ semmi. Chris megállt mikor pár milliméterre volt már egymástól a szánk.

- Sajnálom, de nem tudom megtenni - mondta halkan, de továbbra se húzódott el. A kezei most is erősen szorították a derekamat.

- Aha - mondtam szárazon.

- Ne értsd félre! Mondtam, hogy kedvellek. Mondtam, hogy gyönyörűnek talállak. De nem most és nem így.

- Sosem gondoltam volna, hogy Christian Collins tud ilyen nyálas dumákat a lányok elé tolni - tört ki belőlem a kuncogás.

- Hé - vonta össze a szemöldökét, de aztán végül ős felnevetett majd gyengéden megfricskázta az orromat. - Tudod, hogy bírlak, ugye?

- Fél óra alatt már ezerszer elmondtad. Tudom, hogy bírsz – feleltem halkan.

Igazad mondott ezzel? A következő héten kiderült, hogy egyetlen szava sem volt igaz.

Hétfőn vidáman keltem fel, még az se zavart, hogy a pénteki társalgásunk után nem beszéltem Chrisszel.

Elővettem a legvidámabb napjaimra szánt ruháimat, amelyek jelen esetben egy vörös szoknya és fehér ing volt, amire rávettem egy, szoknya színével megegyező, pulóvert mivel elég hideg volt.

Mikor úgy már véltem, hogy egy magabiztos, határozott lány néz vissza rám a tükörből lementem a lépcsőn és felvettem az egyik cipőmet. Ezt követően elköszöntem a szüleimtől (béke időszak van) és elindultam. Ó, ha tudtam volna mi fog fogadni amikor a suliba érek...

A nagy sietségemnek köszönhetően pár perc alatt a sulihoz értem. A kapuban rögvest megtorpantam. Christian azon a padon ült amelyen tegnap olyan bizalmas beszélgetést folytattunk. Még ezzel, így egymagában nem is lenne gond, ha nem épp egy csajjal nyalták-falták volna egymást.

Mikor megláttam őket rögtön elillant az a magabiztos lány akivel reggel szembe találtam magam. Úgy éreztem minden szín kifut az arcomból, a torkomat a sírás fojtogatta, majd nemsokkal később a könnyek már a szemem égették. Kénytelen voltam erőt venni magamon és megmozdítani az ólom nehéznek tűnő lábaimat.

Mikor Christianék közelébe értem, igyekeztem kihúzni magam, és a hajammal eltakarni a kétségbe esett fejemet. Mondjuk kár volt. A lánnyal úgy összegabalyodtak mintha sose akarnának elválni. 

Sietősen a mosdó felé vettem az irányt, hogy felfrissítsem az arcomat és, hogy eközben felmérjem a helyzetet. Ami valljuk be, nem valami fényes. Leginkább attól, hogy miközben Chris engem szédít, addig egy másik lánnyal jár. Már eleve nem esett valami jól az, hogy csak szórakozik, de így még jobban a béka segge alá tehettem a büszkeségemet is és a kedvemet is.

Mivel nem tudtam igazán visszanyelni a könnyeimet az osztályba fel is tűnt az embereknek, szépen sorjába. És ami a legrosszabb volt, Chelsea még ma se jött iskolába, pedig most lenne rá a legnagyobb szükségem.

- Minden oké? - kérdezte Shawn, majd szokásához híven leguggolt elém és a kezeit a térdemre támasztotta.

- Persze - bólintottam összeszorított ajkakkal.

- Nem úgy tűnik - ráncolta a szemöldökét miközben kissé oldalra döntötte a fejét és úgy fürkészte az arcomat. Eközben én igyekeztem nem a szemébe nézni mert attól csak még jobban jobban éreztem a kényszert a sírásra.

A szünet további perceiben Shawn próbált rájönni mi a bajom, és közben próbált felvidítani is. Tíz perc alatt többször ölelt át és többször puszilt meg mint eddig egész életembe, összesítve az összes férfit. Miközben én magamat dicsértem a gondolataimban, hogy milyen ügyesen vissza tudom tartani a sírást belépett az osztályba Chris. Nem is akárhogy. Olyan díjnyertes mosoly virított az arcán, hogy legszívesebben letöröltem volna.

- Minden oké, Aranyhaj? - kérdezte mikor a padomhoz ért.

- Ne hívj így - sziszegtem.

- Mi? Miért? - ráncolta a szemöldökét. Válasz helyett csak jelentőségteljesen rápillantottam amitől meghökkent. - Ez most komoly? - kérdezte halkan.

- Halál komoly - néztem mélyen a szemébe, majd felpattantam és egyszerűen kirohantam az osztályból, nem igazán törődve azzal, hogy már rég becsengettek.

Mikor beértem magamra csaptam az ajtót és tehetetlenül lerogytam a földre és kiadtam magamból a zokogást, közben pedig fejben magamat szidtam. Mert végül is én voltam a hibás. Én bíztam el magam, mikor semmi okom nem volt rá. Chris egy tini fiú, aki nem mellesleg a leghelyesebb fiú akivel valaha is találkoztam. Simán elvárható tőle, hogy minden ujjára jut egy csaj akik kénye-kedve szerint szédíthet.

A következő pillanatban kinyílt a mosdó ajtaja, de nem érdekel melyik felső éves vagy tanár lát meg így, összekuporodva a padlón. Igen, ők nem érdekeltek volna, de az igen aki belépett az ajtón.

Mikor megláttam elakadt a szavam és még a levegőmet is visszatartottam. Ő addig lassan leguggolt elém és letörölt egy könnycseppet arcomról. Nem szóltunk egy szót sem, csak néztük egymást. Le akartam seperni magamról a kezeit, de olyan nyugalommal töltött el, ahogy gyengéden a hajamat a fülem mögé tűri. Ahogyan végigsimítsa az ujjaival az arcom. Az a kedves mosoly ami az arcán ült. Tudtam, hogy nem kéne. Még is hagytam, hogy közel hajoljon hozzám és gyengéden, nyugtatóan hozzám érjen ahol csak szeretne. Mert nem érdekelt. Chris elmehet  a francba, meg a csúnyább helyekre is amik beférkőztek a gondolataimba.

- Mi történt? - törte meg hirtelen a csendes Sam aggódó, de közben bársonyosan csengő, lágy hangja.

Húhha emberek. ☺ Most az egyszer úgy érzem, hogy igazán kitettem magamért. nem tudom ti, hogy vagytok vele de én ezt a rész a saját tudatomba szépen elkönyvelem a "legjobb rész amit valaha írtam" részbe. Remélem nektek is annyira tetszett, mint amennyire nekem a megírása (az a megfogalmazás, omg). Holnap hozom a következő részt. 

xx, Slufie