El akarok nézni az előttem lévő látványról, de egyszerűen nem megy. Annyit észlelek csak, hogy Harry karjai körülöttem vannak, de ezen kívül csak a fáról lelógó testet tudom bámulni.
Sírni akarok, de ez sem megy. Ürességet érzek legbelül.
„Jo, m-menjünk," hallom meg Harry hangját a fülem mellől. Egyik kezével folyamatosan a hátamat simogatja közben.
Mondani akarok valamit, de a szavak egyszerűen nem jönnek ki a torkomon. Megpróbálom becsukni a szemeimet, de még erre is képtelen vagyok.
„Jo, gyerünk," áll fel Harry, és ezzel együtt engem is megpróbál talpra állítani.
Sikerrel is jár.
Pár másodperccel később felvesz a vállára, én pedig ekkor megtalálom a hangomat:
„Ne! Tegyél le! Tegyél le!" Ordítom el magam, aminke következményeként Harry megugrik.
De nem hallgat rám. Töretlenül megy vissza a kisbusz felé, Niall pedig mögöttünk jön.
„Harry!" Üvöltök fel, és a hátát kezdem ütögetni. „Tegyél már le a francba is!"
Még mindig nem teszi azt, amit mondok. Csak megy előre, én pedig közben a vállán lógok. Amikor visszaérünk a kisbuszhoz, a hátuljához visz és betesz. Érzem, hogy kezdek pánikolni most már, de Harry pillanatokon belül bemászik mellém.
Karjait reszkető testem köré fonja, míg én a fejemet a mellkasába rejtem el.
Ekkor pedig végre a könnyeim szabad utat kapnak.
*****
Hazaérve rögtön berohanok a házba és Sam után kezdek kutatni. Rettegek, hogy vele is történt valami. Harry nem jött utánam, a kocsiban maradt.
„Sam!" Ordítom el magam, a könnyek pedig még mindig folynak lefelé az arcomon.
„Mi van? Jo, mi történt? Jól vagy?" Hallom meg az egyre közeledő hangját.
Odarohanok hozzá, majd magamhoz rántom és szorosan megölelem.
Nevetve szólal meg: „Mi a franc van veled? Mi a baj?"
Elhúzodom tőle és a szemeibe nézek. Nem akarom elmondani neki.
Még jó, hogy nem akarom elmondani neki. Rettenetesen szoros kapocs volt közte és anya között.
„Sam.. én.." kezdeném, de szemeiből a könnyek egyre jobban jönnek, és jönnek, mire összeszorítom íriszeimet.
„Mi a baj, Jo? Kérlek, mondd el," szemeimet kinyitva ránézek, és az aggódást tisztán le tudom olvasni az arcáról. Kézen fogom őt, és a nappaliba vezetem.
Leülünk a kanapéra, majd a kezeit újra megfogom, és az ölembe húzom őket.
Szemöldök felvonva néz rám, nekem pedig egyre nagyobb csomó keletkezik a torkomban.
„Az isten szerelmére, Jo, csak mondd el!" Kiáltja el magát.
„Sam.. anyát megölték." Mondom olyan halkan és lassan, amennyire csak tudom.
Szemeimet felvezetem Samre; ő is engem néz. Nem sokkal később elnéz rólam.
Hirtelen ér, amikor dühösen felpattan a kanapéról. „Ez kibaszottul a te hibád, Jo!" Ordítja.
Mi?
„Hogy érted, hogy az én hibám?"
„A k-kormány! Miattad és Harry miatt ölték meg őt! Az egész a te hibád!"
Lenézek a kezeimre, és a nadrágommal kezdek szórakozni.
Igaza van.
Üdv a pokolban, Josephine.
Amikor érzem, hogy még több könny akar előjönni, szemeimet összeszorítom. „Sajnálom, Sam." Mondom alig hallhatóan.
Amikor felnéznék rá, ő már a padlón sír összegörnyedve.
Felállok, odamegyek hozzá, és úgy ölelem meg őt, ahogyan Harry is tette velem nem régen.
Csendben tűröm, hogy a karjaim között sír.
Pár percig így vagyunk, amikor megszólal: „S-sa-sajnálom," dadogja. „Én csak.. nem tudom elhinni, hogy elment. Csak í-így."
Hátát kezdem el simogatni, majd megszólalok: „Én sem."
„Még csak el sem tudtam köszönni tőle." Mondja halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy megértsem szavait.
*****
Sam álomba sírta magát a karjaim között. Felvittem őt a szobájába, ahol betuszkoltam őt az ágyba és betakargattam, majd visszamentem a földszintre, és be a konyhába.
Az egész annyira fura.
Próbáltam összerakni a képkockákat, amikor leesett valami.
Harry miért pont abba az erdőbe akart elvinni randevúzni, ahol az anyámat megölték? És miért pont Niall találta meg őt hirtelen?
Felidegel az egész. Azok ketten beleegyeztek abba, hogy megöljék az anyámat, majd elvittek abba az erdőbe, hogy lássam a holttestet.
Dühösen felpattanok a konyhai székről, majd kirontok a bejáratin, és Harry házához rohanok. Amikor az ajtó előtt előtt, dühösen kopogtatok rajta.
Kinyitja a nyílászárót, majd amikor tekintetem találkozik az ő szomorú zöld szemeivel, megint majdnem elveszek a bennük. De sikerül megakadályoznom.
„Be akarsz jönni?" Kérdezi illedelmesen.
„Nem. Hazudtál nekem." Mondom, mire a meglepődöttségtől hátrább lép egy aprót.
„Megbocsáss?"
„Egész idő alatt hazudtál nekem, Harry!" Kiabálom. „Átvertél! Az a-anyám! Tudtad, hogy meg fogják ölni! Azért vittél oda, hogy lássam a holdtestét!"
„Jo, tényleg azt hiszed, hogy megtenném ezt veled?" Hangja megbántottságról árulkodik.
„Elég a színészkedésedből, Harry." Csattanok fel. „Belefáradtam."
„Mégis mibe?"
„Ebbe. Nem tudom többé már, hogy miben higgyek. Bárcsak meghaltam volna abban a kibaszott tűzben, és ak-"
Harry megfogja a csuklómat a mondatom közepén, így félbe is szakít, majd behúz a házba és becsapja az ajtót.
„Jo, kibaszottul ne mondd ezt még egyszer," mondja. „Komolyan azt gondolod, hogy tudtam, anyádat megölik?"
„Nyilvánvaló, Harry," mondom, miközben legbelül annyi érzelmet érzek, hogy meg se tudom őket különböztetni.
„Jo, soha nem tennék ilyet. Miért nem bízol bennem?" Kérdezi.
„Bí-bízok. De annyira paranoiás lettem, Harry. Átvertél. Félek, hogy igazából sosem szerettél. Félek, hogy az egész a terved része. Mert ha az, akkor nyertél, Harry. Soha nem voltam még ennyire sebesült mentálisan. Vigyél be hozzájuk. Hagyd, hogy megöljenek."
Az előttem lévő göndör hajú férfiú szemeit összeszorítja, majd megszólal: „Szeretlek, Jo. És fogalmam sincs, hogy mit vársz még el tőlem, hogy mit csináljak. Csak fogadd el, hogy szeretlek. Nem hazudok. Nem része a tervemnek. Ha te meghalsz, én nem fogok tudni többé élni."
Elnézek róla; érzem, hogy egyre több könny akar kiszabadulni szemeimből. „De, Harry.. annyira össze vagyok zavarodva. Miért történik ez velem? Azt sem tudom már, hogy mit gondoljak."
Ahelyett, hogy mondana valamit közelebb jön hozzám, és két keze közé zárja az arcomat. „Ez a szerelem kockázatos. Az istenért, maga a pokol. De készen állok arra, hogy harcoljak érte, nem számít mi akar majd megakadályozni. Mindig is szeretni foglak. Mindig is szerettelek."
Alsó ajkamat beszívom, majd így nézek le az övére. Ajkait egy vigyorra húzza, majd ő is levezeti számra a szemeit.
„Kérlek, Jo. Tudd, hogy én mindig itt vagyok neked. Tényleg."
Csak bólintok egyet, mivel megszólalni nem tudok, és a könnyeimet is szabadjára engedem.
Odahajol hozzám, majd ajkait az enyéimre illeszti. Pár másodperc múlva elhúzódik tőlem, és letörli az arcomon lévő könnyeimet.
„Szeretlek, Jo. Sajnálom."
Felnézek rá, és válaszolok. „Én is."