Következő reggel úgy kelek fel, hogy sejtésem sincs, hogy mit csináljak. Az egyetlen dolog, amit tudok az az, hogy ma mennem kell Liamhez, mivel megparancsolta, hogy menjek el vele reggelizni.
Az ágy végéhez fordulok és felállok. Szem dörzsölve megyek a gardróbomba, ahonnan kiveszek egy leggingset és egy pulóvert. Bemegyek a fürdőbe, ahol felkötöm a hajamat egy lófarokba és teszek magamra egy kis sminket. Nem sokat segít, de éberebbnek tűnök miatta.
A fürdőből egyenesen a konyhába megyek, ahol meglátom anyát és a húgomat reggelizni.
„Hogy érzed magad, Josie?" Kérdezi anyu amint meglát belépni a konyhába.
„Jól vagyok, a gyógyszerek segítettek," ölelem meg közben. „Elmegyek Liamhez."
Gyorsan Samnek is adok egy ölelést, ő pedig viccelődve elhúzódik tőlem. „Később találkozunk," mondom.
Kinyitom az ajtót, és egyből megcsap a hideg levegő. A szél az arcomba fújja a hajamat, de nem igazán érdekel. Kimegyek a járdára, és Liam felé veszem az irányt. Liam úgy 5 percre lakik tőlünk.
Ma is mindenkire ránézek, aki mellett elmegyek, de ők rám se hederítenek, mintha ott se lennék.
Bár nem igazán bánom.
A séta egy örökkévalóságnak tűnik Liamhez, tekintve, hogy semmi kedvem oda menni. Túl hamar kapom magam azon, hogy ott állok az ajtajában és kopogok.
Kinyitja az ajtót és amint meglát egy mosoly jelenik meg az arcán. Odahajol hozzám és megcsókol, én pedig visszacsókolom.
„Menjünk reggelizni," mondja nekem túlságosan boldogan.
Megfogja a kezem és az autójához megyünk. Kinyitja nekem az anyósülés felőli ajtót, én pedig egy köszönöm nélkül szállok be. Átmegy a vezetői oldalra, és homlok ráncolva száll be az autóba.
„Joey, van valami baj?"
Utálom amikor az emberek Joey-nak hívnak.
„Hányszor kell még elmondanom, hogy Jo-nak hívj? Kérlek," erre a mondatomra elmotyog egy bocsánatkérést.
„De most komolyan, van valami baj? Úgy tűnik mintha lenne valami."
Apám hívott mindig Joey-nak amikor elkezdett megváltozni. Állandóan így hívott, és gyűlöltem ezt. Minden egyes nap amikor hazajött csak kritizálni tudott engem, semmi mást.
Egyszerűen csak gyűlölöm ezt a nevet.
A szüleim mindig is szerették azokat a lány neveket, amiknek fiú beceneveik vannak. Engem Josephine-nek neveztek el, így Jo-nak vagy Joey-nak tudnak hívni. A húgom Samantha, így a beceneve Sam.
„Josie?"
„Jól vagyok."
„Nem vagy jól. Tudom, hogy mikor van valami bajod. Olyankor csöndes vagy és elveszel a gondolataidban. És nem vagy olyan idegesítő, mint általában," a végét csak azért mondja, hogy próbálja oldani a hangulatot, de ez sikertelen.
„Minden rendben, Liam. Csak hagyjuk, és kezdj el vezetni," temetem arcomat a tenyerembe és az ablaknak dőlök.
„Legyen. De később megbeszéljük," kezd el vezetni.
„Csak láttam egy kislányt, akit egy nála kétszer idősebb férfi választott ki, és próbáltam a lánynak segíteni." Tudom, hogy nem fogja hagyni a témát, így úgy döntöttem, hogy elmondom neki most.
„Hol?"
„A kormánynál."
„Miért voltál ott, Josephine?" Megforgatom a szemeimet a kérdésre.
„Nem tudom. Megláttam, próbáltam segíteni neki, de nem tudtam."
Ránézek Liamre, aki végig az utat figyeli, és az ajkát harapdálja. Amikor kanyarodik rám néz.
„Nem mehetsz állandóan oda, Jo."
„Ha én nem, akkor ki fog? Ki fogja megpróbálni megállítani ezt az egészt? Senki sem, Liam."
„Nem tudhatod," mondja Liam úgy, mintha lenne bárki más, aki próbálkozna rajtam kívül.
A gondolataim Harryre terelődnek. Azt mondta, hogy ma beszélni akar velem, de fogalmam sincs, hogy hol és mikor akarja ezt megcsinálni. Vagy, hogy egyáltalán tényleg meg fog-e történni.
Annyira magabiztosan állította, hogy ez az együttműködés menni fog nekünk. Egyszerűen csak tudni akarom, hogy miért akarja annyira, hogy eltöröljék a törvényt. Biztos, hogy van ennek egy oka, mert rajta kívül nincs olyan férfi, aki nem szeretné. Igen, ő is egy seggfej, mint a többi, csak összezavar, hogy meg akarja állítani ezt.
Így nem igazán tudom, hogy mit gondoljak Harryről. Az pedig még hozzátesz egy lapáttal, hogy alig tudtunk beszélgetni, és nem voltam vele egy légtérben 20 percnél többet. Lehet, hogy ő nem is olyan, mint amilyennek látszik? Fogalmam sincs, nem tudok belőle semmit sem kiolvasni.
„Tudom, hogy biztosan szörnyű lehet nőnek lenni, de.."
„Nem szörnyű nőnek lenni, Liam," csattanok fel. Nem a mi hibánk, hogy létrejött a törvény.
A férfiak nem nagyobbak a nőknél.
„Úgy értem, hogy.."
„Állj meg," csattanok fel megint.
„Nem, Joey, ma velem reggelizel, emlékszel?"
„Állj meg a kibaszott kocsival!" Kiabálom, mire Liam annyire megijed meglepődöttségében, hogy padlóféket nyom.
„Jopsehine!" Kiabálja utánam, ahogy kicsapom az autó ajtaját és kiszállok a kocsiból.
Futni kezdek. Tudom, hogy hol vagyunk, így úgy döntök, hogy addig futok amíg el nem tűnik az autója a szemem elől.
Liam soha nem mondott nekem ilyet, még csak hasonlót sem. Igen, lehet nem kellett volna ennyire megsértődnöm ezen, de megtettem. Nagyon megsértődtem. Megsértve érzem magam. Nem olyan nagy ügy, de legalább van kifogásom arra, hogy miért nem mentem vele reggelizni, na nem mintha eleve lett volna kedvem.
Miközben lassan kocogok valaki megragadja a karomat és maga felé fordít. Harry áll előttem.
Egy fehér póló és szűk farmer van rajta. A haja egy beanie mögé van tűrve.
„Hova ilyen sietősen?" Engedi el a karomat.
„Nem mintha lenne hozzá közöd," elvigyorodik.
Ez az első alkalom, hogy mosolyogni látom. Az arca két oldalán a gödröcskék rögtön szemet szúrnak.
„Kezdünk harciasak lenni, nemde?" Kérdezi incselkedve, és most mintha egy kicsit jobb kedve lenne, mint tegnap volt.
„Mennem kell," fordulok meg, de követ.
„Megyek én is," lassabban kezdek el sétálni.
„Miért?"
„Mert ma a törvényről kell megbeszélnünk dolgokat, emlékszel?" Húzza fel jobb szemöldökét.
„Mégis miből gondolod azt, hogy még mindig segíteni fogok neked?" Szakítom meg a szemkontaktust.
„Sehonnan, mert tudom, hogy segíteni fogsz nekem, így vagy úgy," nem tudom mit feleljek erre.
Igaza van.
Hirtelen kuncogni hallom, mire felnézek és látom, hogy egy széles vigyor virít az arcán.
„Miért nevetsz?" Kérdezem.
„Nem tudom," mondja, erre pedig összevonom a szemöldökeimet.
„De tudod. Te most kigúnyolsz engem a tegnap miatt?" Megrázza a fejét.
„Talán."
Válasz helyett szemforgatva indulok el újra.
Csend honol közöttünk miközben Isten tudja hova tartunk. Amikor rájövök, hogy nem akarom a házamhoz vinni, mivel oda tartunk, megállok, és megszólalok:
„Hova megyünk?"
„Én csak téged követlek," mondja védekezően.
„Akkor nem megyünk a házamhoz."
„Oké."
Őt bámulom miközben várom, hogy jusson eszébe valamilyen ötlet. „Szóval hova megyünk?"
Megnyalja ajkait, ami szerintem egy hobbija amikor gondolkodik, legalábbis ahogy észrevettem. „Van egy helyem."
Elkezd sétálni, én pedig szem forgatva iramodok utána.
„Hol?"
„Meglátod amikor odaértünk," miközben mondja nem néz le rám.
„Miért nem tudod most elmondani?"
„Miért nem tudsz addig várni amíg oda nem érünk?"
„Kíváncsi vagyok, és most akarom megtudni. Mi van akkor, ha egy sikátorba viszel ahol megölsz, vagy valami hasonló?"
„Majd meglátod magadtól," néz le rám egy kis vigyorral az arcán.
„Akkor meg fogsz ölni?" Kérdezem incselkedve, mire elmosolyodik.
„Lehet ez is egy lehetőség, ha nem hagyod abba a kérdezősködést."
Csend telepedik közénk miközben arra a titokzatos helyre megyünk. A nem messze parkban sétálunk, majd tovább a járdán. Egy tóhoz hozott, ahol leült az egyik padra, ami a tóval szembe van.
Odamegyek hozzá és leülök mellé, sok helyet hagyva magunk között.
„Akkor most azt hiszem, hogy az életedet fogod elmondani nekem," mondom.
Szemöldökeit összevonja és összezavarodva néz rám. „Mi?"
„Láttad a Forest Gump-ot?"
„Persze."
„Mindig mindenkinek egy padon ülve mondta el az életét. Mi most egy padon ülünk, szóval mondhatnál magadról pár dolgot," próbálom burkoltan közölni, hogy meséljen magáról.
„Cseles vagy, nem igaz?" Mosolyogok rám, én pedig vissza rá.
„Azt hiszem."
„Nos, nincs mit mesélnem," a mosoly túl gyorsan tűnik el az arcáról.
„Dehogynem van, mindenki tud magáról mesélni valamit."
„Nem azért vagyunk mert arról kéne beszélnünk, hogy hogyan állítsuk meg a törvényt?" Kérdezi, egy kicsit talán idegesen.
„Akarom tudni, hogy kivel dolgozom együtt mielőtt bármit is elkezdenék."
Ez igaz. Nem akarok egy olyan emberrel együtt dolgozni, akiről semmit se tudok. És tényleg nem tudok róla semmit, csak a nevét és, hogy azt akarja, hogy a törvény megszűnjön.
„Nincs semmi, amit el akarok neked mondani," mondja érzelemmentesen.
„Akkor mondd el mondjuk a kedvenc filmed, vagy valamit," mondom.
Csak csöndben mered maga elé a tóra bámulva. Elnézek róla, és szemeimet a tó felé vezetem.
Gyerekek futkároznak a tónál, kiabálnak és játszanak egymással. Látszólag nagyon jól elszórakoznak egymással.
Lányok és fiúk beszélgetnek egymással. Túl fiatalok még ahhoz, hogy a törvény rájuk is vonatkozzon, jó látni így őket.
„A Keresztapa," szólal meg Harry csöndesen.
„Ne már. Az annyira unalmas," forgatom meg viccelődve a szememet.
„És? Én szeretem," kereszti a karjait és az egyik lábát ráteszi a másikra.
„Unalmas," gúnyolódom.
„Akkor mi a te kedvenc filmed?"
„A nő kétszer," válaszolok. /ford. megjgyz.: neten rákerestem az eredetiben leírt cím változatára magyarul (Sliding Doors) és ez a magyar címe/
„Soha nem hallottam róla."
„Ezért nem vagyok én egy unalmas ember," viccelek.
„Most unalmasnak hívtál? És szerintem az, hogy egy filmet nem ismerek, amit te igen, nem tesz nem unalmassá," megforgattam szemeimet szavaira.
„Mindegy. Úgy értem, te vagy a férfi, és a férfiaknak mindig igazuk van, nem igaz?" Csúszik ki a számon az utolsó mondat.
Harry csöndben marad, én pedig elég kínosan érzem magamat. Kezdtünk kicsit feloldódni, de most ez egy kicsit fura.
Harry hirtelen megszólal: „Talán el kéne kezdenünk megbeszélni, hogy hogyan fogjuk ezt a szart megszüntetni."
Remélem tetszett a rész, ne felejts el magad után nyomot hagyni!♥
xx.