Felsóhajtok. „Igazad van."
Szóval egy olyan emberrel próbálom meg megállítani a törvényt, akivel kevesebb, mint fél órája találkoztam egy buszon, akiről semmit nem tudok, aki egy teljesen idegen ember számomra.
„Tudom," mondja miközben megigazítja a fején a sapkáját.
„De mégis hogyan?" Miközben kérdezem kihúzom a gumit a hajamból, gyorsan visszafésülöm az ujjaimmal a hajszálakat, és visszafogom lófarokba.
„Hogy érted, hogy hogyan?" Kérdezi egy kis idegességgel a hangjában.
Szemeim tágra nyílnak, majd megszólalok: „Nem hiszem, hogy két ember, akik megakarják ezt szűntetni jutni fognak valamire."
„Holnap megbeszéljük. Most mennem kell." Halad el mellettem.
Szemforgatva futok utána megint, hogy utol tudjam érni. „Hogy?"
Szemöldökét felvonja és rám néz. „Találkozunk valahol és megbeszéljük?"
„Akkor nem, ha minden egyes alkalommal amikor válaszolsz nekem fel fogod kapni a vizet," fonom össze karjaimat.
„Nézd," áll meg a sétában, így én is megállok, „ne hidd azt, hogy puszipajtások vagyunk csak azért, mert segíteni akarok neked. Nem azért csinálom, hogy neked jó legyen; azért csinálom ezt az egészet, hogy nekem jó legyen. Szóval ha abbahagyod azt, hogy mindent megkérdőjelezel és a kérdezgetést is abbahagyod róla, sokkal könnyebb lesz." Mondja mérgesen.
„Nos, ha ez az egész csak neked fog kedvezni, akkor lehet, hogy mégsem kéne neked segítenem," mondom már én is mérgesen.
Harry megforgatja a szemeit majd kidugja a nyelvét és megnyalja az ajkait, és megszólal: „Szerintem, ha ennek a törvénynek vége lesz, akkor az neked is kedvezni fog."
„Nem akarok neked segíteni."
„Isten bassza már meg, kérlek. Meg tudnánk mindent beszélni holnap? Tényleg mennem kéne."
„Hova kell menned?" Kérdezem, miközben újra elkezdünk sétálni. És amikor azt mondom, hogy sétálni, az azt jelenti, hogy Harry sétál, én meg loholok utána.
„Most komolyan nem értetted amit mondtam?" Motyogja előre nézve.
„Oké, befejeztem," forgatom meg szemeimet.
„Melyik részét nem értetted annak, hogy holnap mindent megbeszélünk?" Magyarázza hangosan, és úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban fel tudna robbanni.
Őszintén szólva, én ezen jól szórakozok. Annyira könnyen fel lehet idegesíteni, és amikor egy srác ideges szerintem vicces.
„Oké, kívánságod számomra parancs, mester," mondom szarkasztikusan mire Harry összeszorítja az állkapcsát.
Felnevetek.
„Mi olyan nevetséges?" Nyitja ki közben az ajtót. Már kezdeném azt hinni, hogy nekem nyitotta ki, de előttem megy ki és még csak arra sem fárad, hogy megtartsa nekem az ajtót. Micsoda egy úriember.
Kinyitom az ajtót és utána megyek.
„Te."
„Miért? Mi a francot találsz rajtam olyan viccesnek?"
„Azt, hogy milyen könnyen fel tudlak idegesíteni," mondom miközben mind a ketten felszállunk a buszra. A busz lépcsőin sétálok fel, Harry pedig előttem megy.
Engem is könnyen fel lehet idegesíteni. A legapróbb dolgok is fel tudnak bosszantani, de legtöbbször tudom, hogy hogyan kezeljem a dühömet. Viszont a férfiak többsége nem tudja sajnos, hogy mi az a dühkezelés.
Ez az egyik amit utálok bennük. Nem tudják többet, hogy milyen egy úriember. Amióta a törvény él csak a birtoklási vágy és az irányítás, ami számít nekik. Azt hiszik, hogy csak azért mert mi nők vagyunk úgy bánhatnak velünk, mint egy szardarabbal és rabszolgaként ugráltathatnak minket.
Vissza akarom kapni a szabadságomat. Nem akarom, hogy egyetlen egy idióta férfi parancsolgatásait kelljen hallgatnom életem végéig. Nem akarom, hogy rá legyek arra kényszerítve, hogy legyek valakivel. Nem akarom, hogy bármit is rám erőltessenek.
És, hogy mi a leghülyébb része a törvénynek? Az, hogy nincs házasság. Nem házasodhatnak össze az emberek. Nem lehetek izgatott a ruhám miatt, az előkészületek miatt, vagy nem sétálhatok oda a páromhoz izgulva a széksorok között.
Akkor térek magamhoz amikor Harryvel leülünk a buszon, én az egyik oldalt míg ő a másikon. Harry a busz elejébe ült le.
Szerintem ha tényleg szeretné a segítségem meg fog találni. Nekem nincs rá szükségem. Ha annyira szüksége van rám, mint ahogyan ő az állítja, akkor meg fog majd szépen keresni. Én nem fogom őt keresgélni.
Azt hittem, hogy mivel ő is szeretné a törvény eltörlését nem lehet olyan rossz. De mivel egy kicsit megismertem rájöttem, hogy ugyanolyan, mint a többi.
A busz ablakán bámulok ki és nézem a párokat. Néhány lány hihetetlenül boldognak látszik, míg néhány idegesnek. De egy lányon megakad a szemem. Nagyon fiatal, és úgy néz ki mint aki fél, miközben egy látszólag sokkal idősebb férfi mellett sétál.
A lány szemeiben félelmet látok. Ugyanezt láttam a húgom szemeiben amikor ilyesmi idős volt. Hirtelen idges leszek.
Ideges, mert tudom, hogy egy ártatlan kislánynak élete végéig azzal az undorító férfival kell lennie. Ki tudja, hogy mikre fogja kényszeríteni a lányt?
A busz elindul, de elkiabálom magamat: „Álljon meg!"
Mindenki elcsendesedik és a busz megáll. A busz elejébe rohanok, és megkérem a sofőrt, hogy nyissa ki az ajtót. Nagy nehezen kinyitja, és azt mondja, hogy gyorsan szálljak le a buszról.
Amikor lábam a járdát érinti pánikolva kezdem el keresni a lányt. Amikor a kormány épületének az ajtajához nézek meglátom őket miközben bemennek. Gyorsan utánuk futok.
Felsprintelek a lépcsőkön és berontok az ajtón. Körülnézek, és látom, hogy a sarkon fordulnak be. Az utamban álló emberek előtt gyorsan elrohanok bocsánatkérések közepette. Befordulok a sarkon és meglátom őket a sorban.
Odafutok a lányhoz és megragadom a csuklóját. Hirtelen összerezzen és belenéz a szemeimbe. Az ő szemeiből csak a szín tiszta félelem olvasható ki, engem pedig felemészt belülről a tudat, hogy rengeteg hasonló vagy ugyanilyen sorsú lány van odakint, és senki sem segít nekik.
„Te meg mégis mit művelsz?" Kérdezi a férfi közeledve hozzám.
Magam mögé húzok a kislányt. Érzem, hogy remeg a félelemtől.
„Megvédem a lányt," emelem fel kezeimet egyfajta védekezésképp.
„Most válaszottam ki." Tesz egy lépsét felém nevetve, mire automatikusan hátrálok.
„Miért választasz ki egy olyan lány, aki kétszer fiatalabb nálad?"
„Téged az mit érdekel?" Kérdezi és közben megint tesz felém egy lépést.
„Azért mert szerinted melyik lány szeretné egy nála kétszer idősebb férfival leélni az életét? Ki tudja, hogy mit fogsz vele csinálni."
„Szerintem ez kibaszottul nem tartozik rád. Most pedig add őt vissza."
„Nem," lépek megint egy lépést hátra, hátam mögött a lánnyal.
Hirtelen megérzem a férfi kezét a vállamon, majd csak arra eszmélek föl, hogy a földre lök. Hallom, hogy a lány elkezdett sírni. Könyökeimre érkezem a földre, így nem ütöm be a fejemet a padlóba.
A férfi nevetve rángatja el a lányt a karjainál fogva, aki remeg félelmében.
Mély levegőt véve állok fel. „Kérlek, keress egy nőt a saját korosztályodból!"
Odamegyek hozzá és megpróbálom minden erőmmel ellökni őt, ami sikerül mert nem számít rá, így én gyorsan megfogom a lány csuklóját. A férfi visszanyeri az egyensúlyát és amikor felemeli a kezét automatikus eltakarom az arcomat, hogy valamennyire megvédjem magam az ütéstől, de az nem jön. Lassan kinyitom a szemeimet és meglátom, hogy egy másik férfi próbálja azt a férfit nyugtatni, amelyikkel volt ez a kis jelenetem.
„De kibaszottul ezt a lányt választottam! Nem kényszeríthetsz arra, hogy lemondjak róla!"
„Ahhoz akkor sincsen semmilyen joga, hogy megüssön majdnem egy nőt, uram," mondja a másik férfi. Szőke haja van, egy pulóvert visel és egy laza farmert.
„Nem mondhatod meg nekem, hogy kit üssek meg. Azt ütök meg akit csak akarok."
Lenézek a kislányra, akit észre se vettem, hogy a derekamat öleli. Teljességgel a derekamba van búja miközben egész testében remeg.
A kezeimet a vállaira rakom amikor leguggolok hozzá. A haját elsöpröm az arcáből és a szemeibe nézek.
„Mi a neved, kicsim?"
„R-rose."
„Szia, Rose, én Jo vagyok. Nem fogom hagyni, hogy ez a férfi elvigyen."
„Megígéred?" Kérdezi és látom a szemében a reményt.
„Megígérem." Állok fel, és szemeimmel a férfit kezdem keresni és meglátom, hogy valahova megy. A férfi, aki megállította, hogy megüssön felénk tart.
„Ez nagyon bátor tett vol tőled," mondja mosolyogva. „Niall vagyok."
Kinyújtja a kezét, én pedig mosolyogva fogom meg. „Jo."
„Itt van a párod?" Kérdezi Niall mögém nézve.
„Nem, nincs. Te miért van itt? A tiéd itt van?"
Felnevet. „Az enyém sincs itt. Csak a bátyámhoz jöttem mivel itt dolgozik."
„Érdekel téged az, hogy itt dolgozik?" Teszem Rose vállára a kezem, hogy megnyugtassam: nem feledkeztem meg róla.
„Valójában-.."
„Ott van!" Hallom meg a férfi hangját és felénk mutat.
Az őrök felénk kezdenek futni, de megragadom Rose kezét és elkezdem magammal húzni, hogy el tudjunk futni. Nem engedem, hogy bármi is történjen vele.
„Valaki állítsa meg őket!" Hallom meg az egyik dolgozó kiabálását. Felgyorsítok, és mivel szegény Rose nem olyan gyors, mint én, gyakorlatilag ráncigálom őt utánam. Már majdnem ki tudtam volna nyitni az ajtót, de valaki megragadta a hajam így megállított.
Felkiáltok az égető érzés miatt az fejbőrömön. Felnézek és meglátom John-t magam előtt.
„Shh, Joey," mondja miközben a hajamnál fogva húz visszafele.
„Engedjétek őt el!" Kiabálom.
Vigyorogva néz rám. „Mikor fogod végre megtanulni, hogy az ilyenekkel semmit nem fogsz elérni?"
„Mikor fogjátok végre megérteni, hogy ez az egész kibaszottul el van baszva?!" Kiabálom a képébe.
Megcsukja a szemét, letöröli az arcát, mivel a nyálamból került egy kicsi rá, és rám néz. Látszik rajta, hogy ideges, de leszarom.
„Vigyétek a büntető szobába," mondja és odalök egy másik embernek, akinek nem tudom a nevét.
„Állj!" Kiabálom amikor megpróbálnak elhurcolni engem Rose-tól.
Az utolsó dolog amit látok, az az, hogy John rávigyorog a lányra miközben az még mindig remeg, és ezután befordulunk egy folyosóra.
„Engedjetek el!" Mindent csinálok, hogy elengedjenek, de semmi nem sikerül.
Túl erősek hozzám képest, és ez meg is mutatkozik amikor belöknek a büntető szobába, mintha egy zsák szemét lennék. Meglátom TJ-t, aki a fejét rázza.
„Joey, hányszor fogod még ezt csinálni?"
„Amíg meg nem kapom amit akarok."
Felnevet. „Tudod mi jön."
Szemforgatva veszem le a felsőmet, és a jól ismert rúdhoz sétálok. Letérdelek, és hagyom, hogy Tj összekötözze a csulóimat majd azt a rúdhoz kösse.
Összeszorítom a szemeimet miközben az első ütést várom, ami túl lassan jön. TJ ezt direkt csinálja mivel tudja, hogy utálok várni.
Beleharapok a szám belsejébe amikor megérzem az első ütést a hátamon, ezáltal a félig begyógyult sebek újra vérezni kezdenek, és több is keletkezik.
Tízszer csap a hátamra kínzó lassúsággal. Rettentően csíp és fáj, de annál jobban nem fáj, hogy tudom, hogy a törvénynek soha nem lesz vége.
A kislányoknak bele kell törődniük abba a tudatba, hogy az egész életüket egy olyan ember mellett kell letölteniük, akik kétszer-háromszor idősebbek, mint ők. Bele kell törődniük, hogy rabszolgák lesznek lényegében.
„Készen vagyunk," kötözi ki TJ a kezeimet, amikről szintén lejött egy kicsit a bőr, mivel túl szorosra kötik őket meg.
„Mit csináltál ezúttal, kedvesem?" Kérdezi.
„Kussolj," állok fel.
De ennek a mondatomnak eredményeképp csak egy ütést kapok TJ-től az arcomra.
Beharapom belül a számat miközben a lófarkamból kihulló hajszálakat söpröm ki az arcomról, és ránézek.
„Próbáljuk meg megint," vigyorog. „Mit csináltál ezúttal, kedvesem?"
„Próbáltam egy kislányt megmenteni, akit egy nála kétszer idősebb ember válaszott ki," bólint.
„Rendben van. Most pedig öltözz fel és menj el." Fordul el tőlem.
Bemutatok a hátának, felveszem a pólóm és kimegyek a szobából.
Amikor kiérek meglátom Rose-t és a férfit amint épp a nevüket írják bele a könyvbe. Ezután elmennek, hogy megkapják a tetoválásukat.
Gyorsan kimegyek az épületből és felszállok egy buszra. Leghátra megyek és leülök az ablak mellé.
Hamarosan hazaérünk, én pedig amint megáll a busz, lefutok róla.
A zsebemben elkezd rezegni a telefonom és meglátom, hogy Liam írt.
'Gyere át most.'
Felnyögök.
Visszírok neki, de egy kicsit hazudok:
'Elmentem anyuval és a húgommal vacsorázni. Nem lehetne holnap?'
Liam ezt simán beveszi, nem nagyon szokott velem veszkedni ilyenkor.
Hazasietek és berohanok a lakásba.
Azért siettem mert nem akartam, hogy a nyilvánosan kezdjek el sírni.
Csak a szüleim és a húgom látott eddig sírni, nem engedem senkinek sem, hogy ilyen gyengén lásson. A sírás azt mutatja, hogy milyen gyenge vagy. A legutolsó dolog amire szükségem van, hogy az emberek gyengének lássanak.
Amint beérek a szobámba már szabályosan zokogok. Ráugrok az ágyamra, és fejemet a párnámba fúrom.
Lábdobogásokat hallok, majd valaki leül mellém az ágyamra. Egy kezet érzek meg a hátamon, mire a hirtelen jött fájdalom miatt megugrom. A személy leveszi rólam a kezét, én pedig megfordulok és meglátom a húgomat.
„Minden rendben," suttogja és megölel.
A vállába sírok tovább, és a hátam simogatja, miközben tudja, hogy újabb sebeket szereztem.
„Semmi sem oké, Sam. Megpróbáltam megmenteni őt de nem sikerült."
„Kit?"
„Rose. Egy egyszerű kislány, akit egy nála kétszer idősebb ember választott ki," sírom.
„Rendben van, Jo. Minden rendben lesz."
„Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz," motyogom halkan.
Remélem tetszett a rész, nem bánnám, ha érkeznének visszajelzések!:)
Köszönöm, hogy elolvastad, további szép hetet!♥ xx.