Agónia

XXIV.

Perszephoné
•

Hermész hangja itt visszhangzik a falak között, és tisztán hallom azt az egy szót a szájából, amit alig fél pillanattal ezelőtt vágott az arcomba. Visszacsukja a száját, és látom rajta azt a hirtelen megbánást, mert azt hiszem, minden egyes gondolatom az arcomra ül. A gyomrom felkavarodik, és olyan veszett bizsergés árad szét bennem, hogy nem tudom eldönteni, hogyan érzem magam. Egyszerre nem érzem semmimet, mégis olyan nehezek a végtagjaim, hogy nem tudnék megmozdulni.

– Mit mondtál?

– Nem akartam elmondani, te kényszerítettél...

– Mégis hogy történhetett ez meg? – vágok a szavába egyszerűen, mégis annyira hangosan, hogy összerándul a hangomtól.

Elhátrál, mintha attól félne, hogy ismét felgyulladok, de az a helyzet, hogy egy szent másodperc alatt átfagy minden porcikám. Hermész szóra nyitja a száját, de nem mond semmit, mintha attól tartana, hogy rosszabbá teszi a helyzetet, ami valljuk be, már így is a pokol legmélyebb bugyrához hasonlít.

– Szeph...

– Mi történt Thoéval? – szakítom félbe ismét, amivel megfogom. Felsóhajt, és két kézzel a hajába túr, amíg én a lépcsőkorlátot markolva próbálok stabil maradni.

– Ez bonyolult és minden szempontból baromi elcseszett.

– Nem érdekel. Most már muszáj elmondanod.

Tartom a tekintetét, bármennyire is ellenkezik a belsőm. Valami bennem riadót fúj, mert elönt a rosszullét, és minden vágyam elrohanni a helyzet elől. Mégis itt maradok, jó pár lépésre a bátyámtól, akinek az arcára van írva, mekkora kínzásnak éli meg, hogy megint ilyen helyzetbe kényszerítem. Egyszer már át kellett esnie ezen, aminek az lett a következménye, hogy vízbe fulladtam.

Azt hiszem, most értem meg igazán, miért is hezitál ennyire.

– Miután eltűntél, Déméter naponta járt a vízi nimfák nyakára, mert azt hitte, hogy náluk bujkálsz – kezd bele egy hatalmas sóhajjal, miután elfogadja, hogy nem tud hová bújni előlem. – Bedühödött, mikor ellenségesen fogadták, és Thoé minél inkább hangoztatta, hogy nem tud rólad semmit, az anyád annál dühösebb lett. Földrengések rázták meg a lakhelyüket, tönkre tett mindent, amit tudott, és a nyakukra akarta küldeni a halandókat, ha Thoé nem beszél.

– És?

– És Déméter miatt szállták meg az emberek a szigetet, ahol a nimfák éltek. Miatta robbant ki a háború – folytatja egy kisebb szünet után, mert felkészül arra, hogy teljesen összezúzza az eddigi világomat. – Thoé néhány nővére meghalt Déméter miatt, és ezért Thoét hibáztatták. Elég nagy összetűzésbe keveredtek.

– És?

– És végül megfojtották.

Hallom, hogy beszél, és az agyam fel is fogja, amit mond, de nem kapok levegőt, és bármennyire akarok, nem bírok megmozdulni. A gyomrom tűhegynyire szűkül, és ahogy zsong a belsőm, úgy veszítem el a kontrollt magam felett. Nem tudok semmit tenni az ellen, ami bennem történik, csak levegő után kapkodva igyekszem lenyugtatni magam, mégis annyira túlcsordulok, hogy a hányinger feltör belőlem. A korlátba kapaszkodva tartom magam stabilan, amíg a gyomrom hullámzik, és azért imádkozom, hogy ne hányjam el magam még egyszer.

– Szeph. – Hermész ijedten mozdul felém, és egy perc nem telik el, már érzem a kezét a hátamon, amíg az én agyam végig pörgeti az összes évszázadot, amit mellettük töltöttem odafent.

A nimfák voltak a családom, akikre úgy igazán számíthattam, és mindenki tudta, Thoé mennyit jelent nekem. Ők pedig meggyilkolták a saját húgukat valamiért, amiről még csak nem is tehetett.

– Ez az én hibám.

– Mi? Dehogyis.

– Ha nem tűnök el... – kezdek bele abba a szétesett dadogásba, amitől remeg a hangom.

A gyomrom hullámzik, mert a dolog elviselhetetlensége annyira arcon üt, hogy darabokra hullik minden, ami még egyben volt körülöttem. Eddig fel tudtam volna robbanni a dühtől, kigyulladtam, mert megbántott, az első gondolatom mégis az, hogy ebben a szent pillanatban csak őt akarom. Hol a fenében van Hádész?

– Nyugodj meg. – Hermész halkan beszél hozzám, miközben leültet a lépcsőre, és hezitálás nélkül követ. Úgy marad a közelemben, mintha attól tartana, hogy megint a Sztüxbe rohanok ezek után. – Ez Déméter hibája. Vagy ha nagyon a mélyére akarsz nyúlni, akkor Zeuszé, de egy kicsit sem a tiéd.

Kisimítja a hajamat az arcomból, miközben úgy néz rám, mintha attól félne, hogy alig két percem maradt hátra. A gyomromra teszem a kezem, mert kavarog attól a nyomástól, ami szinte összeomlasztja a falakat körülöttünk, és nem kell ennél több, hogy megbánjam azt, milyen erőszakos voltam.

Hermésznek igaza volt, én ezt nem akartam tudni.

– Ez hogy lehet – kezdek abba a kellemetlen dadogásba, mert remeg a hangom a hányingertől, ami még mindig mar belülről. – Egészen kicsi korom óta ismerem őket. Thoé és a családja olyan volt, mintha mindig is közülük való lettem volna, és most azt mondod, hogy a nővéreim megölték a legjobb barátomat?

Ködös lesz a szemem, érzem, ahogy az ingatag hangomon túl a tudatom is kifordul magából, és talán olyan sápadttá tesz, ami még Hádészon is túltenne. Hermész szemeibe költözik a sajnálat, az a jól ismert lelkiismeret-furdalás, mert hiába kellett volna hallgatnia, nem tette. Ezt pedig csakis magamnak köszönhetem.

– És mi az, hogy Hádész nem jön haza? – bukok ki a térdemre könyökölve, minden erőmmel abba a maradék kis józan eszembe kapaszkodva, ami még megmaradt.

– Nagyon megbántottad őt, Szeph.

– De én nem akartam – túrok a hajamba elvesztve azt a semmilyen kis tartásomat, ami még megmaradt.

Hirtelen nem vagyok senki ahhoz az erőhöz képest, amivel a világot is el tudtam volna pusztítani pár perccel ezelőtt. Ez halálra rémít, mert a tűz után olyan, mintha nem lenne bennem semmi. Üres vagyok, annyira nyomorultul kihalt, mégsem tudok felkelni a lépcsőről a súly miatt, ami rám nehezedik.

– Mégis hogy jutottunk idáig, Hermész?

– Rengeteg minden történt, de ezekről te nem tehetsz. – Felsóhajt, miközben a hátamat simogatja, és hiába érzem, hogy elkezdené a szokásos hegyi beszédét, mégis benne akadnak a szavak, mikor rávillan a tekintetem. – Mármint arról nem tehetsz, ami odafent történik. Az már más téma, hogy a főnökkel hogy bánsz.

– De én nem akartam bántani őt.

– Tudom.

– Nekem szükségem van rá – suttogom el magam szinte a sírással küszködve. – Én csak azért mondtam azt, amit, mert...

– Mert feldühített, és bizonyos értelemben igazad is volt – szakít félbe, mielőtt teljesen kiborulok.

– Az előbb oktattál ki arról, hogy mennyire igazságtalan voltam vele.

– Azzal kapcsolatban, milyen meggondolatlanul sértő voltál, igen. Azt viszont megértem, hogy miért zaklatott fel. Ő is megbántott téged – kontráz rá már teljesen feleslegesen, mert a téma már most lerágott csont. Már a fülemen jön ki a sok okítás ezzel kapcsolatban, és egy kicsit sem segít a helyzetemen. – Hádész öntörvényű és elég kemény, de erről ő nem tehet. Senki nem tanította meg neki, hogy viselkedhet másképp is. Megszokta, hogy ilyen diktatórikusnak kell lennie ahhoz, hogy fenn maradhasson, mielőtt a többiek elnyomják.

– De én nem vagyok olyan, mint mások. Velem nem kell így bánnia.

– Most már nem, de alig pár hete még egészen úgy viselkedtél, mint odafent bárki más – köt belém egy kicsit sem tapintatosan, amivel ad még egy pofont. – Nagyon hasonlítotok egymásra, de van egy hatalmas különbség kettőtök között. Amíg téged Déméter megtanított arra, hogyan kell szeretni, addig Hádésznak nem volt anyja, hogy megmutassa neki ugyanezt. Ez elég nehéz lehet számára, mert fontos vagy neki, de ő csak ezt az egy útját ismeri annak, hogy ezt éreztesse veled. Türelmesnek kell lenned.

– De hogyan, mikor úgy bánik velem, mintha gyerek lennék?

– Úgy bánik veled, mint az egyetlen dologgal, ami valaha is számított neki. A kettő nem ugyanaz – javít ki gyengéd hangon, mégis olyan határozott, hogy nem tudok már ellenkezni vele. – Tanítsd meg neki, hogy csinálhatja a dolgait másképp is. Hallgatni fog rád, ha rájön, hogy a kapcsolatotok a tét.

Elhallgat, miután erre nem kap választ tőlem, és ez a csend itt ül a hall minden egyes négyzetcentiméterén. A szívem szinte kiszakad a gondolattól, hogy én taníthatnám meg őt, hogyan kell szeretni, és csak még rosszabbá teszi a helyzetet az, mikor eszembe jut, hogy talán már haza sem jön többé. Hogy adhatnék Hádésznak bármit is, ha ezek után végképp nem akar majd elfogadni tőlem semmit? Alig egy napja találtunk egymásra úgy igazán, most mégis itt ülök a lépcsőn szinte teljesen egyedül ahelyett, hogy épp vele lennék bárhol máshol.

Hermész a hátamat simogatja, és jelenleg ez az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy megint kibukjak. A gyomrom háborog, ott csapong a torkomban az a rengeteg minden, amit nem tudok lenyelni, miközben zavarba ejt az, hogy Hermész milyen nyíltan beszél nekem Hádészról. Érzem, hogy elönt az a kellemetlen melegség, ami tűszúrásra emlékeztet, annyira csípi az arcomat, és nem kell tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam, milyen vörös lettem egy szempillantás alatt.

Minden erőmmel kerülöm a szemkontaktust, a térdemre könyökölve túrom a hajamat, és igyekszem feldolgozni azt, hogy ő talán mindvégig tisztában volt azzal, ami közöttünk folyik.

– Mióta tudod?

– Hm? – hümmög vissza értetlenül, mikor a semmiből elhagyja a számat ez az apró, mégis ólomnehéz kérdés.

– Azt, hogy én meg Hádész...

– Oh... oh. – Meglepetten dadog, vagyis csak próbál, mert még ez sem jön össze neki, mikor félbeszakít. A hangja benne reked, amit próbál minél inkább elrejteni azzal, ahogy a torkát köszörüli. – Feltűnt már egy ideje.

– Ez ennyire feltűnő lenne?

– Hát eléggé – húzza el a száját, mikor ránézek, és mintha oldódna benne a feszültség, mert felfogja, mennyire zavarban érzem magam már csak az emlegetésétől. – Bár nem nagyon próbáltátok elrejteni, hogy őszinte legyek. A főnök úgy néz rád minden alkalommal, mintha a bőröd alá férkőzne a puszta tekintetével, te meg folyton zavarba jössz tőle. Elég kellemetlen.

– Fogd be – motyogom el magam a kezembe temetve az arcomat. – Komolyan nem fog hazajönni?

– Nem tudom. Talán egy pár óra múlva lehiggad, és Hekaté haza tudja rángatni.

– És ha nem?

– Hát, akkor muszáj türelmesnek maradnod – sóhajt fel, amivel végleg eléri, hogy végleg feladjam. Türelmesnek lenni a világ legnehezebb dolga jelenleg.

A hajamba túrva nézek felé, és ahogy közénk költözik a csend, úgy tűnik fel nekem, mennyire megváltozott ő is az elmúlt hetekben. A zöld szeme belefakult az elmúlt időbe, és tisztán látszik, mennyire fáradt és feszült attól, ami körülötte történik folyton. Pokolian nehéz lehetett egy ekkora titkot őrizgetnie előttem, és bármennyire haragudtam azért, mert nem mondta el nekem, most mégsem érzem azt a korábbi dühöt iránta.

Valahogy mindig ott lyukadunk ki, hogy feláldozza magát miattam, és a végén kiderül, hogy hallgatnom kellett volna rá. Nyugton kellett volna maradnom.

– Min agyalsz ennyire?

– Azon, hogy igazad volt. Ezt tényleg nem akartam tudni.

– Én megmondtam – húzza el a száját már szinte lesajnálva. – Az egész gyerekkorodat másképp látod majd ezek után, mert azokkal a nimfákkal nőttél fel. Ezt akartam volna elkerülni.

– Te mindig vigyázol rám.

– Igen, úgyhogy most fel is szedlek a hideg lépcsőről, és felkísérlek a szobádba, hogy aludj egyet, mert Hádésznak abban viszont igaza volt, hogy muszáj lepihenned. Amíg alszol, feltakarítom a lépcsőt utánad. – Hadarva áll fel mellőlem, és a kezemet markolva segít fel maga után. Egészen úgy viselkedik, mintha mégis megkönnyebbült volna, hogy ez a kimondhatatlan teher már nem nyomja a lelkét. – Aztán én is lefekszem, mert hetek óta esélyem sem volt két percnél több ideig egyhelyben állni.

A karomat fogva tart stabilan, majd végleg elereszt, mikor biztos lesz abban, hogy ki tudok egyenesedni anélkül, hogy megint elhányjam magam. Mély levegőt veszek, és elönt az az enyhe megkönnyebbülés, mert a gyomrom nem akar feltörni a torkomon megint, mindeközben a lelkem egy kicsit sem lesz könnyebb.

A húgom után elveszíthetem a szerelmemet is, és azt már egészen biztosan nem élném túl.

Hekaté
•

Napokat töltöttem Kerberosz mellett. Hádész ott volt velem, de egy szót sem szólt, csak várta, hogy mi fog történni a kutyájával. Elfáradtam, végtelenül kimerültem az elmúlt pár nap folytonos küzdelmeitől, mert nem tudtam eljönni onnan csak úgy. Mégis hogy tehettem volna?

Bőven elég volt az, hogy Hádész teljesen padlóra került Perszephoné miatt, nem kellett volna még az is, hogy elveszítse a kutyáját. Vért izzadtam, hogy megmentsem az életét, és mikor tudatosult bennem, hogy menni fog, mintha egy hatalmas súly szakadt volna le rólam. Mindezek után most itt vagyok, végre otthon, és már az sem zavar, hogy az orrom hozzászokott ahhoz a kénszaghoz, ami a ruhámba itta magát az elmúlt napokban.

Muszáj lefürdenem.

A szobámban a szokásos füst és fülledtség fogad, mikor beteszem a lábam. Szinte fellélegzek attól a zsályaillattól, ami körülölel, viszont hiába indulok el a polcaim felé, hogy még egy füstölőt meggyújthassak, a lábam megdermed a mozdulatban. Észreveszem Hermészt az ágyam mellett, és ahogy hevesen megdobban tőle a szívem, úgy lobban fel egyre több gyertya lángja a szobában.

Lassan ellép az ágytól, és elindul felém, nekem pedig elakad a szavam, mikor az arcomra fogva húz magához egy gyors csókra.

– Neked is szia – nyögök vissza hátrébb húzódva, és már a puszta jelenléte olyan megkönnyebbülést ad, amit nem igazán tudok szavakba önteni. – Nem tudtam, hogy itthon leszel.

– Én meg már azt hittem, haza se jössz – válaszol a derekamat átkarolva, és egészen eltűnök a karjában, mikor szorosan megölel.

A belsőm tombol ellene, érzem, mennyire ellenkezik minden egyes porcikám attól a gyengédségtől, amit adni akar, mégis teljesen beleolvadok, mikor hosszú pillanatokkal később sem akar elengedni. A hajamba csókol, és kihasználja azt, hogy már nem lököm el magamtól két kézzel, mikor túl közel merészkedik.

– Igazán szólhattál volna, hogy merre vagy. Napok óta semmit nem tudtam rólad.

– Hádész mellett elég nehéz lett volna. Azon voltam, nehogy kinyírja magát egy váratlan pillanatban – vágok vissza, mikor számon kérően elhajol tőlem. Körbevesz a hideg, mikor elenged, és megadja nekem azt a teret, amire szükségem van, mielőtt túlságosan besokallok a közelségétől.

Velem nem egyszerű, és ezt ő is tudja; elég sokáig próbálkozott nálam, mire engedtem neki, és már az első pillanattól kezdve tiszteletben tartotta azt, hogy más igényeim vannak. Nem bírom elviselni, ha valaki túl sokáig van a közelemben, ahogy azt sem, ha hozzám érnek, a magánszférámban vannak, és igen, ezek miatt volt már jónéhány vitánk, ő mégsem szaladt el.

Megtehette volna, hogy visszamenekül az Olümposzra, miután már a hatvanadik alkalommal űztem el a közvetlen közelemből, de soha nem tett ilyet. Most pedig hazajövök, és itt vár a szobámban, mintha nem bántaná az, hogy milyen rideg tudok lenni.

– Hádész is hazajött? – teszi fel azt a kérdést, amire viszont egy kicsit sem készültem fel lelkileg. Összeszorítom a fogaimat, mert nem tudom kimondani a választ, de ez bőven elég ahhoz, hogy tudja, ez mit is jelent.

Leereszti a vállait, ahogy elhátrál, és az arcára simítva ül le arra a szürke szófára, ami itt hever a szobám közepén.

– Mégis miért nem? És hol van?

– Egyik kérdésedre sem tudok normális választ adni neked – sóhajtok fel a fejemet csóválva, és csak egy nyűgös nyögés szakad ki belőlem, mikor leülök mellé.

– Szeph ki fog borulni.

– Tudom – döntöm hátra a fejemet, és a keze után kapok, mikor a combomra simít. Úgy ér hozzám, hogy tudja, mennyire veszélyes játék ez, de már nem fél attól, hogy elüldözöm a közelemből. – Fogalmam sincs, hogy mondjam el neki, hogy mi történt odakint.

– Miért, mi történt?

– Az első pár óra még egész vállalható volt, mert beszélgettünk, aztán Hádész elhallgatott. A fejébe sem engedett be, napokig csak ott várt csendben, és mikor Kerberosz elkezdte magát összeszedni, hazaküldött engem – válaszolok a vállamat rántva, mintha semmiségről beszélgetnénk, miközben az ujjait piszkálom magamon. – Ez még annál is rosszabb, mintha végig lángolt volna, mint régen bármikor. Akkor legalább tudtam volna, mi jár a fejében, most meg aludni sem merek majd, mert nem tudom, mire készül.

– Szerinted készül bármire is? – kérdez vissza, és csak a száját húzza, mikor felé nézek. – Hülye kérdés volt.

– Eléggé – mosolyodom el egy egészen kicsit. – Ismered őt, Hermész. Tudod, hogy milyen önfejű és kezelhetetlen.

– Mégis mi a legrosszabb, amit csinálhatna?

– A legrosszabb? – kérdezek vissza a homlokomat ráncolva, és majdnem elvesztem a hangomat, mikor a lehető legborzalmasabb dolgok jutnak eszembe. – Nem igazán akarok belegondolni.

– Nem kéne megállítanunk?

– Nekünk? Hádészt? Melyik világban élsz? – kérdezek vissza a homlokomat ráncolva, de összerezzenek legbelül, mikor az arcom után nyúl. Kisimítja a hajamat a szememből, miközben úgy néz rám, hogy beleremegek.

Hermész egészen más, mint bárki, akit eddig ismertem. Talán másoknak elég gyenge lehet, még nekem is az volt az első gondolatom vele kapcsolatban, hogy idelent öt percet nem fog túlélni egyedül, aztán kinőtte a lekorlátozott elképzeléseinket. Tudom, hogy azt hiszi, soha nem lesz elég jó semmihez, mégis a hátán elvinné az egész világot, ha kéne, ráadásul akkora nyomás van a vállán, amit nem igazán tudom, hogy visel el. Erőlködés nélkül tartja egyensúlyban a dolgokat.

Érzékeny, ragaszkodó és lehetetlenül idealista, és engem lepett meg a legjobban, mikor benne találtam meg azt a személyt, aki mellett levegőt tudok venni. Mintha nem lennék teljesen magamra hagyva a közelében, és azt az érzést soha nem tudom eléggé megköszönni neki.

– Talán szólhatnál Hádésznak, hogy jöjjön haza.

– Nem tudok, már próbáltam. Teljesen bezárkózott, azt sem tudom, a világ melyik pontján jár – motyogok vissza elfordulva tőle, mert biztonságosabbnak tartom inkább a plafont bámulni a zöld szemei helyett, amiktől szívritmuszavarom van.

– És nem aggódsz érte?

– Egy kicsit, de meghalni úgysem tud. Thanatosz nem hajlandó elvenni a halhatatlanságát, úgyhogy emiatt legalább nem kell aggódnunk.

– Ezt honnan tudod?

– Nüxtől – rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne.

Érzem magamon Hermész tekintetét, azt, ahogy megállás nélkül méreget, és szinte már fizikai fájdalmat okoz a hiánya, mikor végül elfordul tőlem. Itt ülünk mind a ketten a szófán, miközben odakint, még talán idebent is felborult a világ rendje, és bármelyik pillanatban kitörhet az abszolút pokol. Ez mégsem érdekel egyikünket sem, és ez a feszült nyugalom az, amit csak ő tud értékelni rajtam kívül.

– Egyszer úgyis haza fog jönni. Muszáj.

– És ha nem?

– Már miért ne jönne? Látod, mennyire meggebed Perszephonéért. Szerintem már az kész kínzás neki, hogy ezt a pár napot nélküle töltötte el – nézek felé ismét, amit már nem viszonoz, csak a lábamat simogatja a hüvelykujjával. Még a ruhámon keresztül is érzem, milyen puha a keze. – És ha már itt tartunk, Szeph hogy van?

– Teljesen kiborult. Részben a főnök miatt, mert arra számított, hogy talán egy nappal utánunk, de mind a ketten hazajöttök. Ahhoz képest már eltelt lassan négy nap, és teljesen bezárkózott a szobájába, mikor rájött, hogy hiába vár a kanapén a hallban. – A plafont figyelve beszél, és látszólag már megsem érzi azt a félelmet, ami mégis tudom, hogy ott van benne. Fontos neki Perszephoné, és pont úgy aggódik érte, mint én Hádészért. – Teljesen ki fog borulni, ha rájön, hogy te hazajöttél, de Hádész nem.

– Akkor már most előkészítek valami tömény cuccot, amit lenyomok a torkán, mielőtt megint pánikrohamot kap – nyögök fel a kezére szorítva, majd elengedem, mikor lassan felállok a szófáról. – Azt mondtad, részben a főnöktől van kiborulva. Mi más baja lehetne még?

Gyanútlanul teszem fel a kérdést, és esküszöm, semmi hátsószándékom nincs, mégis olyan erővel üt arcon a csend, hogy megmerevedek. El sem indulok az üvegekkel zsúfolt polcokig, egyszerűen csak felé fordulok, és ahogy a tekintetünk találkozik, szinte már a szófába olvad az erőtől, ami belőlem árad.

– Hermész, mit műveltél? – kérdezek megkeményedett hangon, amire hirtelen nem tud mit mondani.

– Én semmit.

– Hermész – kezdek bele abba a szokásos fenyegetésbe, amitől egyből bezárkózik, és innen tudom, hogy megint hatalmasat hibázott. – Mit csináltál?

– Elmondtam Perszephonénak, hogy halt meg a vízi nimfa, aki miatt a Sztüxbe fulladt – nyögi ki végül, és ez az a válasz, amivel annyira felhúz, hogy egy szempillantás alatt kibillenek az előbbi nyugalmamból. – Teljesen kibukott tőle.

– Hogy mit csináltál? – lépek felé idegesen, majd a hajamba túrva hátrálok el, mielőtt kicsinálom. Lehet bármennyire gyönyörű férfi, egyszer még két kézzel szedem szét az arcát a meggondolatlansága miatt. – Mégis miért csináltál ilyet? Elment az eszed? Nem emlékszel hogyan reagált a múltkor?

– De ez most más.

– Honnan tudhatnád?

– Onnan, hogy még nem szökött el, és fulladt bele egyik folyóba se – vág vissza határozottan, és őszintén meglep, mennyire számon kérő lesz a hangja. – Itt voltam vele végig, és sokkal jobban kezelte. Kiborult, el is hányta magát a sokktól, de a helyzethez mérten hamar túljutott rajta. Az sokkal jobban fájt neki, hogy Hádész nem jön haza. Akkor kezdj aggódni érte, ha a főnök tényleg valami hatalmas hülyeséget csinál, mert akkor kinézek belőle bármit.

– Hogy lehet ennyire impulzív és kezelhetetlen mind a kettő? – villanok fel elindulva az isten közeléből, akinek a fél mellkasa kilátszik a hatalmas, fehér ingje alól, és szétcsúszva fetreng a szófán. Haragudni akarok rá, és úgy elég nehéz, ha arra emlékeztet, milyen határozott tud lenni egyes helyzetekben.

– Hekaté, most meg hová mész?

– Fürdeni, aztán ránézek Perszephonéra, mielőtt valami rohadt nagy ostobaságot művel.

•

Az ajtó halkan nyikorog, mikor lassan benyitok Perszephoné szobájába. A megszokott, tompa fény fogad, és az az enyhe feszültség, ami beköltözött a négy fal közé, mióta Szeph felébredt a kómából. Megértem, miért nem szeret idebent lenni; a szoba minden apróbb pontjából sugárzik a gyász, amin talán még most sem tudta teljesen túltenni magát, és már én is érzem magamon a nyomást, mikor halkan belépek.

Perszephonét figyelem, ahogy ott áll a falnak döntött, aranykeretes tükör előtt vizesen, és halkan szipogva próbálja kiszedni a fésűt a hajából. Hádész egyik fekete felsőjét viseli, de mégsem ez az, ami a leginkább meglep; szinte szivárog az egész lényéből az a levertség, ami nem olyan rég még a főnökből is.

Nem tudom, látják-e, hogy tényleg mennyire egyformák.

– A rohadt életbe.

– Szeph – cseng fel az a hangom halkan, és olyan váratlanul éri a jelenlétem, hogy kibillen a küzdelmeiből.

A tükörben rám néz, egyenesen a szemeimbe, és tisztán érzem magamon azt a meghökkenést, mikor tudatosul bennem, hogy is néz ki. Hermész azt mondta, hogy egy kissé kiborult, de rosszabbnak látom a helyzetet annál, mint mikor pánikrohamot kapott előttem. Ez egészen más, ez nem csak hirtelen ijedtség. A szeme és az orra is vörös attól, hogy valószínűleg napok óta csak sír, és itt értem meg igazán, mi is történik benne.

Ő nem csak egy kissé ideges, hanem halálosan fel van zaklatva. Ahogy tartja a tekintetemet, látom minden apróbb rezdülésén, hogy mennyire küzd a sírás ellen, mégsem képes megállni, amint elindulok felé. Összerezzen, mikor mellé érve a keze után nyúlok, hogy magam felé fordítsam, és egy pillanatra megbánom, hogy bejöttem hozzá.

Hádészt sem tudtam kezelni, akkor őt mégis hogy nyugtassam meg?

– Mi történt?

– Hajat mostam, mert nem jött ki belőlem Kerberosz szaga, és most nem tudom kifésülni – válaszol a vékony, remegő hangján, miközben fél kézzel a fésűt fogja a hajában.

– Nem így értettem – taszítom el a kezét a fejétől, amit minden ellenkezés nélkül hagy nekem. – Miért sírsz?

– Még a fésűt sem tudom már kiszedni.

– Na jó, nyugodj meg. Gyere – sóhajtok fel, mert képtelen a kérdésre válaszolni, és ez az a pont, ahol igyekszem a kezembe venni az irányítást.

Segítek neki, hogy fel tudjon ülni a magas ágyára, és már levegőt is alig vesz, mikor közvetlenül elé állok. Nem mer a szemembe nézni, csak a kezét piszkálva tűri, hogy megküzdjek a fésűvel, amit nem tudom, hogy sikerült ennyire a hajába csomóznia.

– Nem mondod el, mi a baj?

– Nincs semmi.

– Semmi? Pár napja teljes szívedből gyűlöltél mindannyiunkat, és már szentül meg voltam győződve róla, hogy a veszekedésünk után többé hallani sem akarsz rólunk – hazudtolom meg a lehető legkevésbé lekezelő módon, miközben lassan elkezdem kibontani a haját. – Most meg a szobádban talállak, amit utálsz, Hádész ruhája van rajtad, amit fogalmam sincs, honnan szedtél, miközben sírva állsz a tükör előtt. Mégis mi történt?

Nem tudok megszólalni, csak csendben hallgatja, ahogy darálni kezdem a szavakat, és egy kész örökkévalóság kell neki, mire a szemembe néz. A tekintetünk találkozik, és halkan szipogva törli meg a könnyes arcát, mintha hirtelen nem tudná elviselni, hogy megint olyan törékenynek tűnik, mint a legelején.

– Mennyi mindent nem tudok még, Hekaté?

– Szeph.

Egy fáradt sóhajt szed ki belőlem, mert már most elfáradok abban, hogy ezt ismét előről kezdjük. Felszisszen, mikor meghúzom a haját, de végül nem szól egy szót sem, mert sikerül olló nélkül kiszednem a fésűt belőle.

– Én csak nem akarok titkokat.

– Ezért sírsz? – kérdezek vissza hárítva. Nem válaszol, és már csak a hallgatásából tudom, hogy nem ez a baja, én pedig úgy kérdezgetem erről, mintha nem lennék teljesen tisztában az okával. – Értem. Ha én elmondok valamit, amit nagyon tudni akarsz, akkor te is elmondod nekem, mi a baj?

– Talán.

– Talán? – kérdezek vissza halkan, majd feladom, mikor szuggerálni kezd a hatalmas, kivörösödött szemeivel. – Mondd, mit akarsz tudni.

– Tudtad, hogy az anyám tehet Thoé haláláról?

– Anyád nagyon sok mindenki haláláról tehet, Perszephoné – teszem hozzá nem mellékesen. – De igen, tudtam.

– Miért nem mondtad el?

– Néztél tükörbe? Pont ezért nem – ingatom meg a fejem, és leeresztem a kezem, hogy kifújjam magam, mielőtt elkezdem kifésülni a hatalmas csomót a hajából.

– Thoét a saját nővérei ölték meg, ami az én hibám – nyögi ki végül elkapva a tekintetét az enyémből, mert nem akar szembesülni azzal a sajnálattal, amit nem bírok eltakarni. Elveszített valakit, aki nagyon fontos volt neki, és sajnos tudom, ez milyen érzés. – Hádész nem akar többé, az anyám pedig a legnagyobb csalódás, ami valaha ért.

– Ebből a három állításból maximum az igaz, hogy Déméter egy kész csalódás – javítom ki kissé tapintatlan módon, de csak akkor jövök rá, milyen durva vagyok, mikor megfeszülnek az izmai. – Bocsánat, nem egészen így szántam.

Közénk költözik a feszült csend, mert nem akar válaszolni. Lehet, nekem már teljesen hétköznapi, hogy Déméter ilyen, de Perszephonénak ez új, és ezzel pont annyira lehet őt bántani, mint a nimfa halálával. Talán egy kicsit megfontoltabbnak kéne lennem, mielőtt miattam akad ki teljesen.

– Hádész? Majd beküldöd hozzám? – suttogja el magát végül, mikor beadja a derekát. Nem tudja megállni, hogy ne hozza szóba, az én szívem pedig ezerrel esik ki a testemből, és csapódik a padlónak, mikor rájövök, miről is beszél. Azt hiszi, Hádész hazajött velem.

– Hádész nincs itt – válaszolok halkan, amitől összerezzen, és minden erejét kiengedi, mikor elernyednek a befeszült izmai. – Sajnálom.

– Nem jött haza?

– Nem.

– Baszki – nyögi az arcára simítva, és eltol magától, mikor a vállára teszem a kezem.

A tenyerébe szipog, mert végtelenül felzaklatom, és már látom magam előtt, ahogy teljesen bezárkózik. Itt van az agyam legalján a gondolat, hogy elő kéne kerítenem Hádészt, hogy ide kéne rángatnom akár a világ végéről is, mert azt hiszem, ha túl későn jön, be fog következni az, ami elől elmenekült. Perszephoné valószínűleg kicsúszik a kezei közül.

– Nyugodj meg...

– Menj ki – vág vissza hangosan, és egy erőszakos mozdulattal taszítja el a kezemet az arcától.

– Dehogy megyek.

– De...

– Nincs de. Túl leszünk ezen, csak hagyd, hogy segítsek – vágok a szavába, még mielőtt a világból is kiűzne a zaklatottságával. – Hádész egyszer haza fog jönni, csak adj neki időt.

– De mégis miért nem jön vissza? Ennyire nem lehettem durva.

– Ez egy kicsit bonyolultabb ennél. Én tudom, hogy minden, amit mondtál, csak hirtelen felindulás volt. Engem nem sértettél meg, mert rólam amúgy is lepereg minden, amit mások gondolnak, de Hádész nem ilyen. Nagyon is ad azoknak a szavára, akik fontosak neki, és egy kicsit talán már egészségtelen, mennyire függ tőled. Nagyon megbántottad őt – kezdek bele abba a szentbeszédbe, amit az arckifejezéséből ítélve nem tőlem hall először. Azt hiszem, Hermész már megelőzött ezzel. – Azt is tudom, hogy néha lehetetlen ezt elviselni, és a helyedben én valószínűleg már megfojtottam volna álmában, ha engem akart volna ennyire beszabályozni. Viszont ő ilyen. Életében akkor kezdett el szocializálódni egy kicsit, mikor beköltöztem ide, azelőtt pedig évezredei voltak egyedül úgy, hogy senkihez nem tudott szólni. Ahhoz sem volt lehetősége, hogy konfrontálódjon, nem még megtanulnia azt, hogy oldja meg ezeket a helyzeteket.

A száját húzva hallgatja, ahogy hadarok, és nem szól közbe, még csak a gondolat sincsen meg benne, hogy ellenkezzen. Mintha elfogadná azt, amit annyira próbálok megértetni vele, és mikor egyenesen a szemembe néz, akkor látom, mennyire komolyan veszi minden apróbb szavamat.

– Annyira megsértetted Hádészt pár apró szóval, hogy egész végig  csak hallgatott, amíg próbáltam megmenteni Kerberoszt – folytatom kicsit elhalkulva, mert egyenesen a szemébe mondani sokkal nehezebb, mint csak úgy a levegőbe hadarni. – Ott volt mellettem napokon át teljesen befordulva, mint aki alól kirántották a talajt.

– Hogy tudnám ezt jóvá tenni?

– Szerintem ezt jobban tudod nálam – csóválom meg a fejem, mikor egyáltalán nem lesz ellenséges, és csak halkan szipog, mikor a haja után nyúlok.

Könnyebb a hatalmas csomóra és a fésűre fókuszálnom, mint a kisírt szemeire.

– Ha igazán aggódni akarsz valami miatt, akkor az ne a főnök legyen. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy az anyád miatt lassan el fog pusztulni a világ, és nagyon remélem, hogy nem valami durva tűzvész lesz, mert Hádész miatt már így is pont elég kormot vakargattam az elmúlt években – a számat húzva hadarok, mert témát akarok terelni, és van akkora szerencsém, hogy sikerül minden hiszti és sírás nélkül. – És őszintén, én nem igazán akarok az apokalipszisben meghalni. Ha még olyan szúrna le, vágná ki a szívem, vagy szedne apró darabokra, akiben bízom, azt még lenyelem, úgysincsenek már nagy elvárásaim. Viszont a végítéletet elkerülném, ha lehetne.

Akaratlanul is túl őszinte leszek, és már át sem gondolom, mi hagyja el a számat. Azt hiszem, átesem a ló túloldalára, de Szeph ahelyett, hogy felcsattanva meghazudtolna, csak egy halvány mosoly szalad végig az arcán.

– Hülye vagy – motyog vissza halkan. – Lehet, hogy az anyám hisztérikus és önző, de ilyet azért nem tenne.

– Nem? – kérdezek vissza szinte felhorkantva. – Emlékszel, mikor utoljára jöttél ki velünk a palotából? Mármint Kerberosz előtt. Szélvihar volt, földrengés, és föld hullott ránk a semmiből.

– Igen.

– Na, az az anyád volt. Pontosan akkor tudta meg, hogy idelent vagy. Annyira dühös lett, hogy majdnem ketté repesztette a Földet – eresztem rá a hideg zuhanyt, amivel befogom a száját. Csak ül előttem, és a kezeit piszkálva kezd el megint azon aggódni, hogy Hádész vajon hazajön-e még ebben az évszázadban.

Hádész
•

Az elmúlt pár nap kész gyötrelem volt. Annyi minden történt, hogy már teljesen összefolynak a napok, és már azt sem tudom, mennyi idő telt el pontosan, mióta utoljára láttam Perszephonét. Lélekben próbáltam minél messzebb menekülni előle, mert elmondhatatlanul félek attól, mivel fog fogadni, ha megint szembe kerülünk egymással. Halálosan félek attól, hogy még mindig annyira dühös, hogy soha többé nem akar a közelébe engedni.

A folyosó visszhangzik a lépteimtől, és betölti a teret, miközben az északi szárny felé igyekszem. A kislány körül forognak a gondolataim, mégis azt akarom, hogy egyedül lehessek a szobámban, hová szinte futóléptekben igyekszem, de kiesem ebből a feszült, mégis nyugodt állapotból, mikor kinyílik Perszephoné ajtaja. Megtorpanok a folyosó kellős közepén, miközben szinte már lenyelem a szívemet, de ez a hirtelen ijedtség egy pillanat alatt elillan belőlem.

– Hádész. – Hekaté döbbent hangja kitölti az űrt, bennem mégis olyan éles csalódottság lesz úrrá, hogy nem tudom eltakarni. Mindenemmel a kislány elől menekülök, mégis őt akartam volna látni helyette. – Merre voltál?

– Semmi közöd hozzá.

– Most miért vagy ilyen ellenséges? – A homlokát ráncolva csukja be maga után az ajtót, ahogy kilép a folyosóra, és szinte már megfojt a közelsége, mikor mellém ér. A lábam elindul, mert mindennél jobban el akarok menekülni előle, és pont ez az a viselkedés, amivel felbosszantom.

– Hádész, állj meg – szól rám annyira idegesen, hogy még a kezét sem rántja el a forró bőrömtől, mikor utánam siet, és a csuklómra fog. – Mit műveltél? Már egy napja, hogy hazaküldtél Kerberosztól. Hol voltál ennyi ideig egyedül?

– Hekaté, törődj a saját dolgoddal.

– Komolyan, mi van veled? – kérdez megint, amivel eléri, hogy ne tudjak ellenkezni. Érzem az arcomon a tekintetét, miközben én minden mást nézek, ami épp nem ő. Gyűlölöm, hogy egyből mindent kiolvas belőlem, és nem akarok szembesülni azzal a sajnálkozó arckifejezésével, mikor tudatosul benne, mennyire fel vagyok borulva legbelül.

– Mi lenne, ha eltűnnél az utamból, hogy a szobámba mehessek?

– Tűnjek el az utadból? Még csak az sem érdekel, hogy Perszephoné...

– Nagyon jól tudom, hogy van – vágok a szavába, és két teljes lépést hátrál tőlem, mikor felszikrázik a szemem. – Elég világos volt a múltkor.

– Te még mindig itt tartasz? – kérdez vissza értetlenül, és már azzal felbosszant, ahogy kiül az arcára, mennyire életképtelennek gondol. – Te hogy lehetsz ennyire hülye? Napokra eltűnsz, még csak annyit sem üzensz, hogy baszódjunk meg, és azt hiszed, ezek után meg se érezte a hiányodat? Ha tényleg tudnád, hogy van, akkor most nem lennél ilyen hűvös, hanem megkeresnéd...

– Szállj ki a magánéletemből – szakítom félbe ismét, amivel nem sértem meg, de egy olyan érzékeny pontot piszkálok fel benne, hogy szinte szemmel látható, ahogy felszökik a vérnyomása. – Komolyan, ne merd többet a szádra venni.

– Szálljak ki belőle? Elég nehéz, mikor miattad vagyok benne nyakig – csap a karomra annyira erősen, hogy őszintén meghökkenek. – Az egyetlen oka vagyok, hogy a kislány még egyben van, úgyhogy igazán megérdemelném a választ a kérdésre, hogy mégis mit csináltál, ami miatt nekem itthon kellett ülnöm a nőd mellett, hogy a lelkét ápolgassam. Mit műveltél?

Idegesen tartja a tekintetemet, és minél hosszabb ideig szuggerál, annál világosabb lesz neki, hogy az előbb nem dühből voltam olyan durva. Kétségbe vagyok esve, és ez olyan nyomorultul egyértelmű minden apróbb lélegzetvételemből, hogy már kellemetlen.

– Nem csináltam semmit.

– Akkor mégis hol voltál?

– Nüxnél – adom be a derekamat, amivel kibillentem az előbbi hevességéből. Nagyokat pislog, mert egyáltalán nem erre számított.

– Mit kerestél nála?

– Szívességet kértem tőle – vetem oda a választ, amivel a lehető legjobban összezavarom.

– Mégis milyen szívességet?

– Vigyáz a kislányra helyettem.

– Hogy mi bajod? – Az összes zavarodottság az arcára költözik, és annyira összekuszálódik minden apróbb gondolata, hogy nem jut ki közülük. Magyarázatot keres, de az istenekért sem talál. – Miért vigyázna rá helyetted? És Hermésszel meg velem mi lesz?

– Mi itt maradunk. Perszephoné nem.

– Te be vagy állva? – A hangjába fulladva ereszti el magát, és még egy kicsit sem érdekli, hogy túl hangos lesz. – Odaköltözteted Perszephonét Nüxhöz?

– Igen.

– Mégis miért?

– Mert ott jobb lesz neki – válaszolok lejjebb véve a hangomból, amíg ő áll előttem, és olyan elborzadással tartja a tekintetemet, hogy talán egy hajszál választja el a teljes kiborulástól.

– Te hallod, amit mondasz? Nálad komolyan teljesen elmentek otthonról.

– Nem kérdeztem a véleményedet. Most értem haza, és épp a szobámba tartottam, mert nyugtot akartam, amit mellettetek nem igazán kapok meg – vágok vissza pont olyan éles hangon, mint ahogy ő is az előbb, és legalább ezzel elérem, hogy befogja a száját. – Úgyhogy ha most meg vagy elégedve magaddal, bemennék a szobámba, ahol egyikőtök sem ugrál az idegeimen legalább pár óra erejéig.

– De Szeph teljesen kivan miattad, legalább keresd meg, hogy lásson.

– Minek?

– Mert aggódik, te érzelmi analfabéta. Szerinted mégis minek? – Felemeli a kezét, hogy megint megüssön, mégis inkább a hajába nyúl, mielőtt átlépi a határokat. – Látni akar téged.

– Én őt viszont nem – csapom le egy pillanat alatt, amivel végleg felzaklatom.

A lehető legőszintébben ül ki a megdöbbenés az arcára, amíg az én belsőm üvölt és tiltakozik, mert képes lennék a lelkemet eladni azért, hogy legalább a hangját halljam. Mégis úgy teszek, mintha ez nem így lenne, mert egyszerűbb így leráznom magamról Hekatét.

– Mi az, hogy nem? Rád sem ismerek, Hádész. Ennyire nem taposhatott a lelkedbe.

– Ehhez neked semmi közöd.

– Komolyan a sírba viszel – csattan fel szívből és hevesen, mert annyira felhúzom, hogy már eltakarni sem tudja. – Lépj már túl a saját gátlásaidon, és szedd össze magad. Nincs a szobájában, onnan jövök, de a kertben vagy a könyvtárban megtalálod, csak indulj már meg utána. Nem költöztetheted a semmi közepére, elment az eszed?

Idegesen vágja a szavakat az arcomba, mert azt hiszem, nem éppen erre számított tőlem. Megint olyan távolságtartó és áthatolhatatlan vagyok, mint anno, és ezt nem tudja lenyelni. Még hosszú pillanatokig nézek a sárga szemébe, és mikor biztos leszek abban, hogy abbahagyja a hisztijét, sarkon fordulok, és elindulok a hálóm felé őt teljesen egyedül hagyva.

•

A zuhanyból jövő forró víz miatt hatalmas a pára idebent, hosszú idő után mégis most érzem azt először, hogy kapok levegőt. Már nem igazán tudom, mióta állok a víz alatt, mégsem tudnám rávenni magam arra, hogy kiszálljak innen. Folyton az jár a fejemben, Hekaté milyen ideges volt, mikor hazaértem, és mi lesz, ha egyszer csak benyögöm a kislánynak, hogy talán jobb lenne neki máshol.

A szívem a torkomban dübörög, mert a legkisebb porcikám is tiltakozik ez ellen, mégis a lehető legjobb megoldásnak látom. A fejemhez vágta, hogy én vagyok az oka, mikor lángol, és azzal a haraggal, ami akkor az arcára volt írva, nem tudnék minden nap szembesülni.

– Hádész?

Összerezzenek, ahogy a tarkómon csapódik az a vékony, édes hang, amitől lezsibbad mindenem. Egy pillanatra azt hiszem, képzelődöm, de mikor az ajtó felé fordulok, tudatosul bennem, hogy Perszephoné hangja nem csak az agyamban szólalt meg. Kiugrik a szívem, mert már a puszta látványa eléri, hogy kiessek a testemből, és elfelejtsek minden idióta gondolatot arról, hogy tüntethetném el a közelemből.

Az arca be van esve, és látom a szemein, hogy nincs jól, én pedig megrémülök attól a reakciótól, amit produkálok miatta. A szívem ezerszeresével kezd el verni, és nem tudom lecsillapítani, mert a jelenléte már elég ahhoz, hogy elgyengüljek. Az én ruhám van rajta, és megfogalmazni sem tudnám, mit vált ki belőlem az, hogy szinte eltűnik abban az egy szál felsőben, amit valószínűleg a szekrényemből szedett elő. Mégis miért van ez rajta? Teljesen ki akar csinálni?

– Mit keresel itt?

– Hekaté mondta, hogy hazajöttél. – Csaknem remeg a hangja attól, ahogy válaszol, miközben igyekszik csak a szemembe nézni. Kilépek a forró zuhany alól, és a törölközőm után nyúlok, hogy a csípőm köré tekerjem, de annyira kapkodok, hogy a vizet már elfelejtem elzárni. – Elmondta, hogy nem akarsz látni.

– És ezért idejöttél, hogy még véletlenül se legyen egy perc nyugtom se?

– Napok óta nem is láttalak – válaszol a vékony, édes hangján, ami egyből az ereimbe folyik, és kiráz a hideg attól, ahogy a szemembe néz.

– Menj ki innen.

– Nem.

– Perszephoné, ne kelljen kétszer mondanom.

– Különben? – kérdez vissza halkan, mégis megtesz felém egy teljes lépést, bármennyire tart a reakciómtól. Érzi rajtam, hogy ellenséges vagyok. – Nem költöztethetsz valaki máshoz, csak mert volt egy vitánk.

– Hekaté elmondta?

– Igen.

– Mi van, most meg már képtelen befogni a száját?

– Hekaté elmondta, mert megkértem – javít ki kissé hangosabban, mikor elég érezhetően csöpögni kezd a hangomból a gúny. – Ne menekülj már előlem ennyire.

– Szeretnék pihenni.

– Én pedig szeretném ezt az egészet megbeszélni. Ha utána is úgy gondolod, hogy nem tudsz egy légtérben élni velem, akkor megyek magamtól Nüxhöz, de előtte muszáj meghallgatnod.

– Kislány – szólok rá halkabban, és szabad szemmel látom a párán át, milyen libabőrös lesz a hangomtól. Belemélyül ebbe a gyenge fenyegetésbe, amitől pont úgy remeg meg a lába, mint az én belsőm tőle. – Ne akard, hogy két kézzel tegyelek ki innen.

– Nem megyek sehová – jelenti ki határozottan. Még csak meg sem rezzen, mikor felé lépek, és a csuklójánál fogva mozdítom az ajtó felé. – Eressz el.

– Azt mondtam, menj ki.

– Mégis miért akarsz ennyire elüldözni innen?

– Mert jobbat érdemelsz ennél, azért! – A hangomat felemelve kerekedek felé, amivel befogom a száját. Értetlenül bámul fel az arcomba, és hosszú ideig azt sem tudja eldönteni, hogy a szememet vagy a számat nézze inkább. – A lehető legrosszabbat hozom ki belőled. Rossz hatással vagyok rád, kiborítalak, és tönkre teszlek. Komolyan kell ennél több magyarázat neked?

– Te meg miről beszélsz? – kérdez vissza halkan, teljesen elvesztve a fonalat. – Mégis honnan veszed ezeket?

– Tőled. Te mondtad, hogy olyan csődtömeget csinálok belőled, mint amilyen én is vagyok. Nem ezt érdemled – túrok a vizes hajamba idegesen, amíg ő úgy méreget, mintha nem lenne halálosan zavarban a jelenlétemtől. – Ostoba döntéseket hozol meg mellettem. Mint például, mikor tárt karokkal rohantál egy három fejű szörnyeteg felé, vagy mikor vízbe fulladtál. Meg azt se felejtsd el, hogy majdnem elvitt a halál egy karcolástól, mert inkább hagytad volna, hogy leessen a karod, minthogy szólj nekem.

Hadarok, annyira meggondolatlanul jönnek ki a szavak a számon, hogy fel sem tűnik, csak mikor beáll a csend. Perszephoné arca kisimul, mert rájön, hogy itt nem csak arról van szó, hogy a fejemhez vágott néhány dolgot pár napja. Mindent rázúdítok, ami eddig itt nyomott belül, és most tudatosul benne, hogy ez sokkal bonyolultabb, mint amit eddig hitt.

– Ezeket nem kérheted számon rajtam. Ezek még csak nem is rólad szóltak – kap levegő után, mikor képes megszólalni. – Úgy viselkedsz, mintha neked nem lettek volna idióta döntéseid.

– Miről beszélsz?

– Thanatoszról – vág vissza határozott hangon, és olyan nagy fordulatot veszünk, hogy alig bírom követni. – Ha az én döntéseim ilyen ostobák, akkor a tieid? Talán a halált kergetni nem hülyeség? Azt kérni tőle, hogy vegye el az életedet?

– Hallgass el, Perszephoné. Fogalmad sincs, miről beszélsz. – Fellobbanok, érzem, ahogy a bőröm felhevül, és már nem is érzem a vízcseppeket, ahogy a hajamról a mellkasomra folynak. Felbosszant, pont olyan heves leszek, mint ő is, mert én irányítani akarom, ő pedig nem hagyja, és ez az ellentét most ütközik ki közöttünk a legjobban. – Egy kicsit sem értheted az én oldalamat.

– De igen.

– Nem. Mi különbözőek vagyunk. Én az egész világot szívből gyűlöltem az életért, amit nekem szántak, miközben legbelül csak arra vágytam, hogy valaki végre szeressen. – Kieresztem a hangomat, és olyan dolgokat engedek ki puszta felindulásból, amiket ezelőtt soha. Látom a szemén, hogy meghökken, mert ezelőtt még gondolni sem akartam erre, nem hogy hangosan kimondani. – Tudod, milyen érzés volt, mikor rájöttem, hogy senki nem fogad el annak, aki vagyok? Mintha nem érne semmit a lelkem. Annyi szeretet van bennem, hogy nem fér el, mégsem kellett senkinek. Ha így élsz le egy kész örökkévalóságot, a halál megnyugvás, nem menekülés, és ezért nem kérhet számon olyan, akit valaha is legalább egy egészen kicsit szerettek. Ezért te nem kérhetsz számon engem.

Beköltözik a csend közénk, miután befejezem, egyedül a víz hangja töri meg a hallgatást, ami a zuhanyból jön. Nem zártam el, de egy kicsit sem érdekel, mert a csobogása legalább elnyomja azt, milyen nyomorultul hangosan ver a szívem.

– Lehet, hogy nem tudhatom, milyen volt neked. Sőt, egészen biztosan nem tudhatom, de attól ez még nem így működik. Nem rohanhatsz a halálba, mert...

– Miért? – szakítom félbe, miközben őszintén nem látom értelmét, hogy erről beszéljünk. Már bőven azelőtt lemondtam a halálról, hogy igazán megkaphattam volna őt. – Mondd el nekem, miért ne tehettem volna ezt.

– Miattam! – csattan fel annyira élénken, hogy az őszintesége teljesen kibillent. – Mégis hogy tudsz a halálra gondolni, miközben itt vagyok veled?

– Ez nem fair. Én még bőven azelőtt akartam ezt az egészet, hogy az életem központja lettél. – Felháborodom én is, és itt, ezen a ponton lesz világos, hogy ezzel nem fogunk semmire menni. – Nem gondoltam rá, még csak nem is néztem a halál felé, mióta úgy igazán a közelembe jöttél, úgyhogy már meg ne haragudj, de ezért nem borulhatsz ki.

– Nem? Akkor te sem borulhatsz ki azért, mert a Sztüxbe fulladtam. Nem vághatod ezt a fejemhez, ha közben te sem tűröd el tőlem.

– Már hogy ne haragudhatnék emiatt? – kérdezek vissza fellobbanva. – Az életem voltál. Akkor már minden egyes nyomorult gondolatom körülötted forgott, tőled függött, hogy veszek-e még levegőt egyáltalán. Úgy tartottalak a kezemben, hogy nem vert a szíved, van elképzelésed, hogy mekkora poklot járattál meg velem?

Az apró lángok fellobbannak a bőrömből, mert ezt a kétségbeesést most engedem ki igazán. Ez olyan rég nyomta a lelkemet, hogy most egy kicsit könnyebbnek érzem magam, mert végre az arcába mondhattam.

– Azért nem mondtam el semmit, mert ott volt bennem a tudat, hogy egyszer már nem bíztál meg bennem. Inkább fejjel szaladtál a világ legveszedelmesebb folyójába, minthogy segítséget kérj tőlem. És ha ezek után megtudtad volna, hogy Thanatosz elől bújtatlak, mert a lelkedet akarja, mit csinálsz? Önszántadból rohansz oda hozzá?

– Most te sem vagy fair – kezd bele abba a megszokott kötekedésbe, ami nélkül már rá sem ismernék. – Nem ítélhetsz el azért, mert egyszer rossz döntést hoztam. Talán nagy butaság volt, igen, de ez nem azt jelenti, hogy ezek után mindig így fogok viselkedni.

Villog a szeme, mert feldühítem, és minél inkább ellenállok neki, annál hevesebb lesz. A gyönyörű arcára ül az, milyen zaklatottnak érzi magát, és ez az a pont, ahol tudom, hogy meg kell húznom a határt, mielőtt teljesen elgyengülök vele szemben. Ha túl sokáig néz rám így, bármit megtehetne velem, amit csak akar.

– Nézz magadra, pont erről beszéltem az előbb. Teljesen kikészítelek, és neked nem erre van szükséged, Perszephoné – szólalok meg a nagy csendet szétszedve, és talán sokkal rosszabbá teszem a helyzetet, mint volt. Az arca átváltozik, mert nem erre számított, és már csak a vastag, piros száját tudom nézni, ami szétnyílik, mikor meg akar szólalni. – A múltkor elég világosan a tudtomra adtad, mit gondolsz, úgyhogy most kapsz egy esélyt arra, hogy elmenj.

– Mi?

– Ha akarsz, akkor most elmehetsz. Elköltözhetsz Nüxhöz, vagy ha annyira akarod, Hermész felvisz téged az elevenekhez, és soha többet gondolnod sem kell arra, hogy létezik az Alvilág. De akkor indulj meg most magadtól, ha nem akarod, hogy én üldözzelek el.

Vontatottan beszélek, de pont olyan éles hangon, amitől már nem mer ellenkezni. Elképedve néz rám, mert átlépem azt a vékony határt, amire azt hitte, soha nem tenném meg, most mégis itt állunk egymás előtt, és azt próbáljuk megemészteni, hogy talán itt a vége.

– Én fel se fogom, mit mondasz – rebegi el ezt a pár szót. – Te komolyan ennyire nem bízol bennem? Mégis miért?

– Mert egy kész káosznak tartasz – sóhajtom el magam már teljesen feladva azt, hogy egyszer azt csinálja, amit mondok neki. – Honnan tudjam, hogy nem hagysz ott csak úgy, mikor rájössz, hogy neked ez az egész nem kell? Inkább hagyj el most, még mielőtt teljesen kicsinálsz, mert azt nem fogom túlélni, ha hagysz teljesen magadba temetkezni, aztán csak úgy eltűnsz.

– De nem foglak elhagyni. Ígérem.

– Honnan tudhatnád?

– Én csak tudom, és kész – villan fel egyre hangosabban, mert azt hiszem, most kezdi realizálni magában, mennyire komolyan gondolom azt, amit eddig idegből mondtam. – Kérlek, ne csináld ezt. Te csak félsz...

– Félek, hogy bántani fogsz – fejezem be helyette, és ez az, amivel végleg kirántom alóla a talajt. Olyan őszinte leszek, amit nem tud kezelni. – Amikor olyanokat mondasz, mint a múltkor, az nekem fáj. A te szádból hallani olyan, mintha kést forgatnának bennem.

– De...

– Azt még elviselem, hogy nem kellek az egész világnak, de azt nem bírnám ki, ha te fordítanál hátat.

– De miért gondolod, hogy ezt tenném?

– Mert semmi biztosíték nincs arra, hogy nem fogod magad, és sétálsz ki azon a kurva ajtón...

– Ettem a gránátalmából. Kint a gyümölcsösben, a te kertedből – szakít félbe hangosan és olyan hirtelen, hogy szíven szúr a csend, ami ezután következik.

Megsüketít a víz csobogása, már az is zavar, ahogy egyáltalán levegőt veszek, miközben lesokkolva figyelem a nőnek az arcát, akinek a jóllétéért még elhagyni is képes lettem volna. A szívem egy pillanatra megáll, az idő megszűnik, és olyan zsibbadás árad szét bennem tetőtől talpig, hogy nem merek megmozdulni.

– Ne szórakozz velem – suttogom el magam egy percnyi hallgatás után.

Az arcát nézem, arra várok, hogy elmondja, hogy ez csak hazugság volt, hogy csak el akart hallgattatni, de ez nem történik meg. Itt áll előttem, és hiába sokkal kisebb nálam, mégis olyan érzés, mintha teljesen felém kerekedne.

– Szerinted szórakoznék ezzel? A kertész ott volt, ő látta. Ha nem hiszed el, kérdezd meg tőle.

– Miért csináltál volna ilyet?

– Miattad – lobban fel annyira hevesen, mintha még mindig küzdenék ellene. – Hermész elmondta, hogy anyám tudja, hol vagyok, és vissza akar kapni. Azért csináltam, hogy veled maradhassak.

– De miért...

– Mert szeretlek! – emeli fel a hangját, és egy csapásra olyan sértődött lesz, mintha ez nem lenne teljesen egyértelmű. – Biztosíték kell? Itt van. Veled akarok lenni. A szerelmed akarok lenni. A másik felednek tartasz, szerinted én nem gondolom ugyanezt? Megbántottalak, és nagyon fáj, hogy miattam is sérültél, de ezért nem dobhatsz ki az életedből csak úgy. Talán káosz vagy, igen, de én ebbe vagyok szerelmes. Minden problémáddal és traumáddal együtt akarlak, mert ezektől vagy az, aki. Nekem te kellesz. Így, ahogy vagy.

Kiereszti a gondolatait, és most ő zúdít mindent a fejemre, amit eddig visszatartott. Mintha egy hatalmas súlytól szabadulna meg, amíg az én fejem zsong attól az egyetlen szótól, amit életemben először hallok. A lelkem belereped, és nem tudok józan ésszel gondolkodni, mert a belső gyermekem úgy zokog, mint mikor megtudtam, hogy az anyukám sem maradt mellettem. Ez most mégis teljesen más.

– Mit mondtál?

– Szeretlek – ismétli magát, és látszólag egy kicsit sem bánja meg, hogy ezt megint a fejemhez vágja. – Megpróbálhatsz elfutni előlem, de én ezt nem fogom hagyni. Egészen eddig csak egymagad voltál, és most képes lennél a világ másik felére száműzni engem, mert rettegsz attól, hogy ismét sérülni fogsz. Mindeközben fogalmad sincs, hogy téged szeretni a világ legkönnyebb dolga, mert életed első percétől kezdve azt tanították neked, hogyan gyűlöld magad. Én ezt mind látom, Hádész, de nem megyek ebbe bele.

Belekezd abba a végeláthatatlan darálásba, amitől egyre nagyobb erő költözik a hangjába, főleg mikor nem ellenkezem. Nem vágok a szavába, és nem akarom többet kirakni innen, ebből pedig tökéletesen tudja, hogy ezt az egészet most nyerte meg ellenem.

– Nem lökhetsz el a saját bizonytalanságod miatt, miközben meg sem kérdezed, én mit érzek – lép felém végül, mikor képes vagyok egy évszázad után ismét levegőt venni. – Kidobnál a saját világodból az idióta, valótlan tévképzeteid miatt, amiket magadnak kreáltál, de ezt nem teheted meg. Egyikünknek sincs mérvadó tapasztalata, de a fejemet rátenném, hogy egy kapcsolat egyáltalán nem így működik.

– Kapcsolat?

– Igen! Miért, mit gondoltál, mi ez az egész, ami köztünk van? – borítom ki megint, viszont amíg ő hangosan csapong, az én számon alig jön ki suttogásnál több. – Minden lehetséges módon odaadtam magam neked, konkrétan a lábaid előtt heverek, mint akit teljesen leigáztak, és téged komolyan az foglalkoztat, vajon mikor akarlak faképnél hagyni? Ha kinyitnád a szemed, ha legalább egy egészen kicsit el mernéd hinni, hogy nagyobb szeretetet kapnál tőlem és a közös életünktől, mint amekkora gyűlöletben tengődtél eddig, akkor most nem állnánk itt egymás előtt azon vitatkozva, hogy miért nem tehetsz ki az életedből, mint valami szerencsétlen kisállatot.

Ideges, minden szava lángol, ami kiesik a száján, de ennek csakis a kétségbeesettsége az oka. Tisztán látom a szemeiben, mennyire retteg attól, hogy elveszít, és ez az érzés annyira szokatlan és nem e világi, hogy érzem eluralkodni magamon a pánikot. Látom magamat benne, annyira tisztán és egyértelműen, hogy most értem meg, Hekaté miért volt annyira felháborodva, mikor hazajöttem. Én csak most veszem észre, amit ő mindvégig tudott; Perszephoné talán a világ végét is bevállalná, hogy a közelemben maradhasson.

– Napokig itt hagytál egyedül abban a tudatban, hogy talán már nem is jössz vissza! Tudod, hogy én mekkora poklot jártam meg? Igen, én is féltem korábban, rettegtem attól, hogy igazán közel kerülj hozzám, de ez már egy kicsit sem számít. Ezek után kitehetsz az ajtón, de akkor az ablakon jövök vissza, és szakadjon rám az elevenek világa az egész cseszett Olümposszal együtt, ha most hazudok! – folytatja úgy, mintha kapna tőlem bármi reakciót a sokkon kívül, ami nem hagy beszélni. – Szeretve akarsz lenni, mégis mindent megteszel, hogy nehogy véletlenül részed lehessen benne, és igaz, elképzelni sem tudom, mennyire pokoli nehéz lehet hinned és bíznod, de meg kell próbálnod nem ezek szerint élni. Én itt leszek akkor is, ha te inkább ezt a nehezebb életet választod, de nem gondolod, hogy sokkal könnyebb lenne, ha végre megnyílnál, és beengednél magadhoz? Mert hetekig tartó küzdelem és hezitálás után én beengedtelek téged, és egyedül csak rád várok.

A hangja olyan élesen tölti ki a teret, hogy a hirtelen csend már szinte fülsüketítő, mikor abbahagyja azt a szívből jövő, felháborodott hadarást. Kapkodja a levegőt, mert a teste felhevül, és kicsapódik az arcán az a rengeteg érzelem, ami vörösre festi a bőrét.

Végig engem néz, a hatalmas szemei az arcomat figyelik, mert reakciót vár, talán kiborulást, kiabálást, de nem megy. Ő nem tudja felfogni, mennyit jelent az nekem, amit az előbb a fejemhez vágott.

– Ettél a gránátalmából? – eresztem ki ezt az egy apró kérdést, de még ez is szinte felismerhetetlen a rekedtségtől, ami elnyomja a hangomat.

– Igen – válaszol még csak össze sem rezzenve. – És megtenném újra meg újra.

– És rám vársz?

– Igen, mégis hol voltál eddig? Már vagy negyed órája azt ecsetelem, hogy rohadtul csak rád várok! – csattan vissza idegesen, de csak egy éles nyögés jön ki a száján, mikor felé mozdulok, és a szám a szájával találkozik.

Mintha áramütés érné, egy pár pillanatra szüksége van ahhoz, hogy felfogja, mi történik. Hevesen folyik bele abba a mézédes csókba, amitől már most zsibbad a szám, és két kézzel markol a karomba, mikor magamhoz húzom.

– Ugye tudod, hogy mit műveltél? – Levegő után kapva húzódom el, de úgy jön utánam, mintha nem érdekelné, mit akarok mondani.

– Igen – nyögi vissza a számba.

– Hozzám láncoltad magad.

– Tudom – válaszol hangosan pihegve, mikor eleresztem a száját, hogy a szemébe nézhessek. – Ugye nem küldesz el innen sehová?

– Hogy tehetném, ha most adtad el nekem a lelkedet?

Felteszem azt a költői kérdést, amivel pont úgy nyírom ki őt, mint magamat. Látom a szemében, mi játszódik a fejében, és pontosan tudom, miért nem kap tőlem levegőt; már a puszta gondolata beindítja, hogy az enyém a lelke. A karomról a nyakamra simít, és alig kapok magam után, mikor lehúz magához. A számba harap, már a vizes hajamat túrja, és szinte nem is tudom eltolni magamtól, hogy megállítsam, mielőtt végleg elveszi az eszemet.

– És ha bántani fogjuk egymást?

– Nem fogjuk. Csak engedd meg nekem, hogy a közeledben legyek – nyöszörög a számra, miközben beljebb taszít, és csak egy apró mosoly szalad át rajta, mikor pár lépéssel később a nyakunkra zúdul a forró víz a zuhanyrózsából. – Ha meg mégis, akkor túléljük, csak ne tűnj el megint, mert azt biztosan nem élem túl.

Egy pillanat alatt átázik rajta a fekete felsőm, és még csak nem is hezitál, mikor a törölközőm után nyúl. Akaratos és türelmetlen lesz, mintha eddig nem akart volna agyon verni az idióta gondolataimért, és én már csak attól elvesztem az irányítást, hogy levetkőztet. Eldobja a vizes törölközőt, majd a csípőmbe markolva von magához, és úgy simul nekem, mintha hergelni akarna.

A belsőm ezer fokosra hevül, és kiráz a hideg attól az éles nyögéstől, ami kiszakad az édes száján, mikor a hideg csempének nyomom. Rájövök, hogy két perc múlva nem tudok majd egy értelmes szót sem váltani vele, ezért egyszerűen a keze után kapok. Összefogom a két csuklóját, a feje felett a csempéhez szorítom, és ezzel érem el azt, hogy képes legyen másra is koncentrálni a számon kívül.

– És nem félsz attól, hogy mi lesz, ha meggondolod magad? – Halkan kérdezek, mikor még így is átveszi az irányítást, és a nyakamba hajol. Úgy viselkedik, mintha csak arra várt volna, hogy így érjen hozzám megint. – Ha rájössz, hogy...

– Hádész – nyög fel a nyakamba csókolva, majd hátrébb hajol, hogy a szemembe nézhessen. – Eddig folyton úgy bántál velem, mintha kettétörhetne engem a legkisebb szél is odakint. Úgy néztél rám, úgy értél hozzám, úgy csókoltál meg, mintha a világ minden kincsénél értékesebb lennék, és azt hiszed, ez nem elég?

Állom a tekintetét, és fürdök az aranyon fénylő, barna szemeiben, amitől zakatol a szívem. A vizes arcát nézem, azt, ahogy vastag tincsekbe tömörül a vörös haja, és minden vér kiszáll az arcomból, mikor eljut az agyamig, mi is történik. A testére tapad a ruha a víztől, ami hangosan csobog felettünk, és ez a látvány rosszabb, mintha az a vékony selyemruha lenne rajta.

– Kislány, ha most teljesen beengedlek, akkor az azt jelenti...

– Nem kell azon agyalnod, mit jelent. Most mondtam el – vág a mondatom kellős közepébe, miközben egy édes csókot nyom a számra. – Csak kapcsold ki az agyad. Emlékszel, mikor azt kérdezted tőlem, mit akarok? Aztán levetkőztettél a konyhapulton.

– Elég nehéz lenne elfelejteni.

– Jó – liheg a számba, mikor lassan elengedem a csuklóit, és a vizes felsője alá simítom a kezemet. – Mert most én kérdezem ugyanezt. Mit akarsz? Veszekedni, és két méter távolságból méregetni engem a világ pusztulásáig, mielőtt egy kicsit is közelebb kerülhetnénk egymáshoz, vagy azt, amit akkor éreztél, mikor a tárgyalóban szinte összeolvadtunk? Mert az észvesztő volt, és soha nem éreztem magam annyira otthon, mint mikor bennem voltál.

A hangjából csöpög az erő, túlcsordul a határozottságával, mégis látom, ahogy az arca belevörösödik abba, amit ennyire gátlástalanul mond ki. Kihagy tőle a szívem, mert a testbeszéde annyira ellentmond annak, amit ennyire magabiztosan vág a fejemhez folyton, hogy rájövök, miért is őrülök meg érte ennyire szánalmas módon. Ez a nő lenyűgöz minden egyes mozdulatával, és most tudatosul bennem igazán az, hogy ő is végig így érzett velem kapcsolatban.

Hazajöttem abban a biztos tudatban, hogy ekkor látom őt utoljára, most mégis szinte könyörög valami többért, mintha fél perce még nem üvöltött volna velem, hogy térjek észhez.

– Te ezt az egészet tényleg akarod.

– Igen – helyesel egyből, hiába tudja, hogy ez nem kérdés volt. Bólogat, a mellkasomat simogatva nyújtózkodik értem, viszont hirtelen meghátrál, mikor a derekát markolva simulok neki. – Várj... várj még.

– Mire?

– Ígérj meg valamit – simít a hajamba, hogy még a legkisebb esélyt is elvegye attól, hogy elhúzódjak tőle. – Soha többé nem hazudhatsz nekem.

– Ilyet nem ígérhetek.

– Mégis miért?

– Mert nem tudhatom, mikor lesz rá szükségem. Ha a biztonságod múlik rajta, akkor...

– Jó, akkor várj. – Elhalt hangon szakít félbe, és csak egy elveszett sóhaj szakad ki belőle, mikor a meztelen fenekébe markolok. – Az egyetlen alkalom, mikor hazudhatsz nekem, vagy titkolózhatsz előttem, az az, ha a világ pusztulása a tét. Rendben?

– Rendben – vágom rá egyből, mert a legkisebb lehetőségét sem akarom megadni annak, hogy megint vitatkozni kezdjen velem. – Befejezted?

– Igen, azt hiszem... – Felnyikkan, és a hajamba túr, mikor a szája után kapok, és egy éles nyögés szakad fel a torkán, ahogy kibújtatom a fekete felsőmből. A falnak nyomom, miközben ő görcsösen markol a hajamba, mikor a merevedésem a meztelen hasának simul, mert már ebből pontosan tudja, mi fog következni.

A szívünk pont ugyanolyan hevesen ver, érzem a forró bőre alatt, ahogy nekem simul, és felhergel a gondolat, hogy sehol máshol nem lenne szívesebben, mint a karjaim között. A lelkem sír, a fejem zsong, és a szívem vagy ezer felé reped, mert az elmúlt percekben megjártam a poklot, most mégis ott vagyok, ahová a leginkább vágytam egész végig.

A nővel vagyok, akiért a világot is porrá zúznám, és életemben először érzem magam boldognak, ha belegondolok, hogy önszántából láncolta ide magát a világ végezetéig.

•

🥀🥀🥀

Sziasztok, kedvesek!❤️‍🔥
Instagramon is megtaláltok, ahol kicsit jobban beleláttok abba, mi is történik abban a pár hétben, amíg egyik rész után jön a másik🤭❤️

Instagram: @kp.nna

Köszönöm, hogy itt vagytok velem!🖤