Agónia

III.

Perszephoné
•

– És mit akarsz csinálni?

– Fogalmam sincs – makogom magam elé a földet nézve, miközben a tengerpart melletti réten sétálok Thoé mellett. Szinte táncol, miközben sétál, mindig túlcsordul az örömtől, mikor vele vagyok, ez a gondolat pedig már önmagában bőven elég ahhoz, hogy elmosolyodjak.

A szél belekap a ruhánkba, de egyikünk sem foglalkozik vele, engem sokkal inkább lefoglal az, hogy egy kavicsot rugdossak magam előtt, ami előre pattan, de nem olyan messzire, hogy két lépés után ne érjem el megint.

– Nem akarsz olümposzi lenni.

– Ezt mégis honnan veszed, Thoé? – kérdezek vissza értetlenül, talán egy kicsit felhúzva magam azon, mennyire igaza van. Próbálok olyan lenni, mint anyámék, és Thoé az egyetlen, aki látja, mennyire nem akarom ezt.

Átlát rajtam.

– Egyértelmű. Minden napodat idelent töltöd velünk, és Déméter valahányszor felbukkan, te lesápadsz – forgatja rám a szemeit, miközben a szinte földig érő, szinte fehér ruháját húzza feljebb , mikor belelép egy sárral teli pocsolyába.

Talán anyám ezért utálja, mikor vele vagyok. Egy kicsit sem előkelő a viselkedése, ami ugyan engem nem zavar, de Déméter kitér a hitéből, valahányszor meglátja, hogy én is ilyen vagyok. Nem zavar a kosz, az viszont sokkal inkább, ha anyám rám erőlteti valamelyik szandálját, csakhogy ne mezítláb mászkáljak.

Imádom, ahogy hozzám ér a hideg fű, a sár, a sós víz.

– Figyelj, Szeph, szerintem teljesen érthető, ha nem akarsz odafent lakni. Ha valaki, akkor én tökéletesen megértem.

– Hogy ellenezheted ennyire? Még soha nem is jártál az Olümposzon, Thoé.

– Nem is fogok – horkant fel kicsit sem visszafogottan. – Csak egy jelentéktelen nimfa vagyok.

– Egy istenkáromló nimfa – javítom ki felnézve az önkritikával teli mosolyára.

Megrántja a vállát, a kezét leengedve simít végig a vadvirágok tömegén, ami kezd annyira sűrű lenni körülöttünk, hogy nem látom a meztelen lábfejemet, ami bebarnult a sok homoktól. Ha anyám így látna, megint kapnék egy alapos fejmosást, pedig nem olyan rég kaptam az előzőt.

– Déméter nem kötelezhet arra, mit csinálj, arra meg főképp nem, hogy hol lakj.

– Dehogynem, ő az anyám.

– És? Te mondod mindig, hogy minden érző lénynek van szabad akarata, akár szöcske, akár félisten. Ha te nem akarsz egy kőtömbön aludni odafent, ahol ráadásul minden steril és fehér, mint egy kórházban, akkor jogod van ahhoz, hogy visszautasítsd. Felnőtt nő vagy. – Megrántja a vállát, miközben az ujjai között marad egy margaréta apró virága, amiről képtelen elszakítani a tekintetét.

Elhúzom a számat, igyekszem valami olyasmit mondani, amivel meggyőzhetem, de tudom, hogy esélytelen. Mióta ismerjük egymást, anyám viselkedése kiveri nála a biztosítékot, és mélyen felháborodik minden olyan húzásán, mint amit napokkal ezelőtt is tett.

Anya kötelezni akar arra, hogy az időm jelentős részét az Olümposzon töltsem, és alig lenne pár szabad óra, amit a földi világból kapnék. Nincs több nimfa, nincs több természet. Azt hiszem, ez felérne azzal, mintha meggyilkolna – nekem ezek a mindeneim.

– Ne ítéld el őt, kérlek.

– Nem őt ítélem el, hanem azt, amit tesz – javít ki olyan határozottan, hogy végképp megnémulok mellette. – Figyu, ha apám ilyet tenne velem, biztos lehetsz benne, hogy önként mennék Tartaroszba. Az legalább az én választásom lenne. Ha nem én döntök a saját életemmel kapcsolatban, akkor minek van egyáltalán?