Agónia

X.

Hádész
•

A csend dübörög a belsőmben, ami idekint honol. A palota előtt állok már egy órája, hogy a szekerem indulásra kész legyen, de valahogy nem jutok túl Alasztóron, az egyik ébenfekete, füstöstekintetű lovamon, aki a farkával csapkodva fújtat, miközben a hátán tartom a kezem.

Soha nem indultam még el ilyen nehezen, és nem értem, miért, hiszen ezt az utat egyszer már megtettem ugyanabból az ügyből kifolyólag. Próbálok keresni egy okot, ami meggátolhat abban, amit már olyan rég eldöntöttem magamban, de nem találok semmi olyat, ami megmagyarázná a maradni vágyásomat.

– Komolyan ezt csinálom? – suttogom el magam Alasztór fekete sörényét nézve, ami hullámzik rajta, miközben hangos fújtatások közepette ingatja a fejét.

– Hádész!

Éles csattanással vágódik ki a palota ajtaja, a bentről jövő fény pedig futótűzként árad szét a kinti sötétségen. Hekaté ideges alakja átvágtat a rövid, macskaköves úton, miközben szinte lángol a szeme az idegességtől.

Értetlenül nézek felé, ahogy pár lépésre tőlem megáll, de még így is érzem, mennyi visszafojtott indulat van benne.

– Miért tépted ki majdnem a palotám kapuját, Hekaté?

– Elmondanád, miért kerested Thanatoszt? – kérdez a semmiből annyira számon kérően, hogy megáll a kezem Alasztór hátán. – És azt, hogy miért mész el hozzá megint?

– Honnan tudsz róla?

– Az nem a te dolgod!

Felvillan, annyira hangosan beszél, hogy beleremeg az ég felettünk, de csak mély, elhanyagolható dörgésnek hangzik. Ezer évig tartom a kétségbeesett tekintetét, és ez az arckifejezése vesz rá arra, hogy minden kisebb kételyemet mélyre elnyomjak.

– A tiéd sem az, hogy miért kerestem – válaszolok vontatottan, talán túlságosan is elhalkulva. A szemöldökömet felvonva figyelem az összeszűkített szemeit, ahogy realizálja, hogy zsákutcába futott, és csak keresi a szavakat, amiket az istenért sem talál a rengeteg gondolattól, ami ott dübörög a szemeiben.

– Ő a halál.

– Köszönöm az információt.

– Hádész. – Pont úgy fúj egyet, mint a lovaim, miközben én a szememet forgatva fordulok vissza Alasztór felé, mert még az ő türelmetlen látványa is kellemesebb, mint Hekaté túlféltő kiborulása.

– Senki nem keresi a halált, hacsak...

– Hacsak?

– Nem meghalni akar – fejezi be kissé elhalkulva.

Minden erőmre szükségem van, hogy ne nézzek az arcára, mert tudom, hogy a boszorkány nem hülye, és ezer százalék, hogy mindent elkövetne, hogy ne szálljak fel a szekeremre. Pont úgy is áll mellettem; ugrásra készen és idegesen.

– Halhatatlan vagyok.

– Addig, amíg a Párkák vagy Thanatosz úgy nem dönt, hogy mégsem – vág vissza azért küzdve, hogy ne boruljon ki teljesen, mikor a szememet forgatva válaszolok neki. – Mit akarsz a haláltól?