Agónia

VI.

Hádész
•

Talán Erebosz területe sötét, az a feketeség mégsem fogható ahhoz, ami Nüxöt veszi körül. Néhány gyenge fény mégis pislákol előttem a távolban, olyan apró kis pontokban aranylanak, mint a csillagok az égen, és a tudat, hogy nem is járok annyira messze az igazságtól, egészen ledöbbent. Nüx megteremtett magának egy saját kis univerzumot itt, a világ végén, ami azt hiszem, még Hekatét is elképesztené, ha egyszer a szemtanúja lehetne.

Az idejét sem tudom, mikor jártam erre utoljára, csak az a kellemes érzés terjeng bennem, mert kedves emlékek kötnek ide. A nővérem az egyetlen a testvéreim közül, aki velem volt, mikor Hekatén kívül senki más nem, mégis egy dologban kiküszöbölhetetlenül különbözünk. Ő soha nem járt odafent.

Nem érdekli a halandó és halhatatlan, igazából hidegen hagyja minden, ami nem a földjén történik, és bár teljesen elzárkózik az istenektől, ő mégsem egy olyan téma, amin csámcsognak odafent. Ezért az érzésért a halhatatlanságomat is elcserélném.

Hosszú percekbe telik, mire a tükörsima utat végig járva a palotája elé érek, és visszhangzik a kapu nyikorgása, mikor kinyitom azt. A látvány, ami fogad, pont olyan, mint évezredekkel ezelőtt; fekete felhő ül a padlón, amik között csillognak az apró fények, és a telihold pár méteres képmása lebeg a hallja kellős közepén.

Elönt az elképedés, mert tudom, ha fent járnék a halandók világában, ugyanez a látvány fogadna, a különbség csak annyi, hogy ott soha nem lehetne senki ennyire közel Szelénéhez.

– Hádész? – hallom felcsengeni az érett, mégis lágy női hangot, ami rávesz, hogy felé nézzek. A szoba másik végéből induló, hatalmas lépcsősor alján áll, szinte már görcsösen markolva a vastag, cédrusfából faragott korlátját.

Megengedem magamnak, hogy egy pár pillanatig csak nézzem őt, a hófehér haját, amin csillog a holdból sugárzó, ezüst fény, a vastag tincseit, amik szögegyenesen hullanak le a vállán. Fekete bársonyruhát visel, aminek az alja eltűnik a fekete felhőrétegben, a fehér bőre pedig talán még a sajátomnál is világosabb. Szinte ragyog.

– Hogy is sikerült Szelénét a nappalidba raknod? – biccentek a hold felé, ami alatt ott világít az éjszakai égbolt. Az Alvilág mélyén.

És még azt mondják, hogy Olümposznál lehengerlőbb hely nem létezik.

– Az a hold nem igazi – mosolyodik el hangosan. Egy szeretetteljes mosollyal hagyja a lépcsőt maga mögött, és indul el felém lassan, amivel felkavarja a levegőt maga körül. A felhők örvénylenek alatta, én meg igyekszem nem beleszédülni, ahogy a csillagokból áradó fénypontok ugrálnak a falon. – Már ezer éve nem láttalak.

– Tudom.

– Mégis minek köszönhetem, hogy meglátogattál?

– A fiadhoz jöttem – válaszolok hezitálás nélkül, amitől egy kicsit lehervad a mosoly az arcáról. – Szívességet szeretnék kérni tőle.

– Melyiküket szeretnéd látni?

– Thanatoszt.

– Mi történt? – kérdez vissza gyanakodva.

Csak akkor látom a halvány ráncokat a szeme sarkában, mikor végül elém ér, és ahogy lassan a kezemhez ér, én reflexszerűen húzódom hátrébb. Láthatatlanul a homlokát ráncolja, és tudom, hogy ezt a következő percekben szóvá is fogja tenni nekem.