Agónia

XVI.

Hádész
•

A forró, fullasztó levegő itt kavarog körülöttünk, mert alig pár perce landoltunk Tartarosz szélén. Nem meglepő módon nekünk sikerült egyben lemászni a szekeremről, de Perszephoné már kevésbé szerencsés. Türelmetlenül állok őt figyelve már végtelenül hosszú ideje, és nem, nem vagyok hajlandó segíteni neki.

Ezt magának csinálta, mert nem elég, hogy teljesen felhúzott tegnap este, sőt még indulás előtt is, még volt olyan rohadt makacs, hogy vagy húsz percig nem volt hajlandó kijönni a palotából utánunk. Hozzá sem szóltam, csendesen csapongva hagytam, hogy magától másszon fel a szekérre, ami sokkal könnyebben ment neki, mint most a lemenetel.

– Kénytelen leszel onnan lejönni magadtól, ha nem tűnt volna fel – nézek fel rá semlegesen, amíg ő tehetetlenül ácsorog a szekér szélén, és épp azt próbálja kiszámolni fejben, hogy hány fokos szögben forduljon, mielőtt a bokáját és a nyakát is kitöri egyszerre.

– Gyűlöllek.

– Majd valahogy túlélem – csapom le egy pillanat alatt. – Gyerünk, nem érek rá egész nap.

– Ahhoz képest, mennyire a lelkemre kötötted, hogy egy szaros karcolást sem szedhetek össze, mégis elég nyugodtan nézed végig, ahogy szenvedek. – Idegesen motyog, és magát átölelve ácsorog tovább, mert még elképzelése sincsen arról, hogy jöjjön le onnan.

Nem fogok segíteni neki, mert nem akarok hozzáérni. Ha megtenném, kárba veszne ez a jó pár óra, amit néma csendben töltöttünk idefelé jövet, egyedül Hekatéhoz voltam hajlandó beszélni. Nem szóltam a kislányhoz, rá sem néztem, ő pedig végig úgy bámult rám, mintha kínoznám.

– Nem tudom eldönteni, melyikőtök a nehezebb eset. – Hallom Hekaté halk morgását a hátam mögül, majd csak egy hallhatatlan anyázás esik ki a száján, mikor megunja a percek óta húzódó szenvedést, és helyettem lép oda a szekér széléhez. – Gyere, Szeph, lesegítelek.

– Össze foglak törni.

– Fél fejjel kisebb vagy nálam, kétlem, hogy ez előfordulhatna. – A boszorkány halkan sóhajtozik, ahogy felemeli a karját, Perszephoné pedig meggyilkol a tekintetével, mikor ölbe tett karokkal várom, hogy elintézzék ezt az egészet egymaguk.

Hekaté hangosan felsóhajt, mikor a kislány nagy nehezen földet ér, és az első lépésénél majdnem kimegy a bokája, mert rosszul érkezik le. Felszisszen, majd kihúzza magát, és úgy csinál, mintha nem történt volna semmi, mielőtt világ végét rendezek.

– Megvagy, kislány?

– Meg – morogja vissza összeszűkített szemekkel meredve rám, és iszom magamba a sértett nyűgösségét, amitől kissé felfújja az arcát.

Az ég szerelmére, miért látom ilyen szépnek?

– Most, hogy sikerült nem kitörnöd a nyakad, megtennéd, hogy továbbra sem kevered magad semmiféle életveszélyes helyzetbe, mielőtt bevonzod a halált?

– Még meggondolom.

– Ne dacolj velem. – Legszívesebben közelebb hajolnék hozzá, de tartom a két lépés távolságot, amitől megint tágra nyílnak a szemei. Az arcomba néz értetlenül, mert ahhoz van hozzászokva, hogy minden határt átlépve az aurájába mászom, most mégis olyan távolságot aggatok magunk közé, hogy szinte még ezt a hetven fokos hőséget is hidegnek érzem idekint.

– Ne akarj fellobbantani, mert most közel sem élveznéd, kislány – halkítom le magam teljesen, amitől megrebbennek a szemei, és esze ágában sincs ismét ellenszegülni. – Annyira rohadt mód mérges vagyok rád, hogy nem bírok a közeledben lenni, úgyhogy ne provokálj.