Agónia

XXIII.

Perszephoné
•

Hekaté fel-alá járkál a barlang bejáratában, és egészen úgy tűnik, mintha nem bírná eldönteni, mit kezdjen magával. Hádész már órákkal ezelőtt elment, és onnantól, hogy letette a lábát Kerberosz területéről, a boszorkány vagy három lépés távolságot tart tőlünk. A palástjával betömte a sebet Kerberosz nyakán, viszont abban a pillanatban, mikor már biztos volt abban, hogy nyert egy kis időt, szinte nem is jött a közelünkbe. Azóta is hol engem, hol a démont nézi mellettem, és látom rajta, mennyire ide akar jönni, mégis retteg már a gondolattól, hogy ennyire közel kerül ehhez a szörnyeteghez.

Fél, mert Hádész nincs itt, hogy irányíthassa a kutyát, aki démon létére mégis úgy bánik velem, mintha én lennék a gazdája.

– Nincs mitől félned, Hekaté.

– Mondod ezt mellette fetrengve – válaszol kissé feldúltan, mert Kerberosz valahányszor felnyüszít, egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy talán lassan elveszítjük. Tudom, hogy Hekaté segíteni akar neki, de a félelme nagyobb. – Téged nem bánt, a főnöknek is majdnem neki ment, mert hozzád mert érni.

A haja után nyúl, majd az arcához, és hangosan kifújja magát, mikor végül megáll. Mintha próbálná összeszedni magát ahhoz, hogy ne legyen ennyire gyáva, ami eléggé furcsa látvány a számomra. Hekaté kemény, és azt hiszem, az egyik legerősebb nő, akit valaha hordott a hátán a Föld, épp ezért nem értem, hogy félhet egy kutyától ennyire.

– Kerberosz rám is hallgat, és nem fog téged bántani, ha itt vagyok – töröm meg azt az apró csendet, amivel még inkább felzaklatom. A gondolata, hogy rám bízza az életét, nem igazán nyugtatja meg. – Csak gyere ide, kérlek. Látod, hogy szenved.

Belecsuklik a hangom, és már a határán vagyok annak, hogy könyörögjek, de magamba fojtom, mikor tudom, hogy az egyetlen, ami kijönne a számon, az a sírás. Hekaté átöleli magát, mikor nyíltan a szemembe néz, és látom rajta, mennyire nehezen fogadja be a könnyes arcomat.

– Basszus – nyög fel végül halkan, mert betöröm pusztán azzal, ahogy kinézek.

Elindul felénk, és végig megrögzötten figyeli Kerberosz lehunyt szemeit, azt, ahogy hangosan fújtat, miközben én a tűszerű szőrét simogatom. Egy évezreddel később végül megáll mellettünk, majd lassan letérdel szorosan mellettem, és egy mély levegőt véve próbálja megnyugtatni magát.

Felemeli a kezét, hogy Kerberoszhoz érjen pont úgy, ahogy én, viszont mikor túl közel kerül hozzá, a démon hangosan felmorog. Hekaté megtorpan, és már szinte látom magam előtt, hogy felpattan és elrohan a közeléből, de még azelőtt megállítom, hogy elindulhatna.

– Csak lassan – szólok rá a keze után nyúlva.

Kerberosz elcsendesedik, mikor én rakom rá a boszorkány érintését, és így ülünk hosszú percekig, mire Hekaté képes levegőt venni. A kezéről lassan rám néz, a tekintetünk találkozik, és tisztán látom azt az érzelemkavalkádot benne, amiből még így is tisztán kitűnik az a döbbenettel kevert csodálat.

– Mondtam, hogy nem bánt.

– Ennek egyedül te vagy az oka – jegyzi meg halkan, és egészen lenyugszik, mert hosszú percekkel később sem nyeli le keresztbe a szörnyeteg, aki félig holtan fetreng előttünk.

Hekaté elnémul, és ahogy a borostyánszínű szemeivel elnéz rólam, pont úgy merevedik meg, mint minden más esetben, mikor Hádész a fejébe mászik. Még csak nem is lélegzik, csak kővé dermedve tartja a tekintetét a barlang egyik sötét pontján, mintha teljesen megszűnt volna minden élet benne.