Agónia

XX.

Perszephoné
•

A levegő megtelik azzal a fojtogató nyomással, amitől nem mozdul a mellkasom, csak lebénulva figyelem azt, ahogy Thanatosz árnyéka sötétre festi a teret. Megkövülve tartom a tekintetét a csuklyáján keresztül, ami hiába takarja el tetőtől talpig, mégis olyan, mintha a lelkéig láthatnék. Az ég megdörren, mikor felém mozdul, és bármennyire elviselhetetlen az a súlyos halálfélelem, képtelen vagyok elrohanni előle.

A lábam a földbe gyökerezik, és a kezem megremeg az erőlködéstől, mikor a fűzőmre markolok, mert próbálom meglazítani, hátha így elhagy az az ájulás előtti émelygés, amitől bizsereg a tarkóm. Minden pillanat egy órának érződik, amíg én a zsugorodó távolságot figyelem kettőnk között, és már levegőt sem kapok, mikor megáll előttem. A virágok a lábam körül elszürkülnek, és hamuvá porladva halnak el teljesen csak azért, mert a közelemben van.

Akaratlanul is megrohamoznak a gondolataim, és elönt a rettegés, mert hirtelen olyan valóságos lesz az agyam legmélyére elrejtett félelem, hogy szinte meg tudnám érinteni. Eszembe jut minden arról az estéről, mikor olyan rohadt felelőtlen módon hallgatóztam. Bevillan Hádész látványa, ahogy Hekaté kezei alatt kapkodta a levegőt, amíg a boszorkány próbálta összevarrni, és Thanatoszon veszekedtek. Azon, hogy Hádész kergeti a halált, mert nem akar élni, ez a gondolat pedig olyan szinten felkavar, hogy legszívesebben sírva kiabálnék Thanatosz arcába, hogy azonnal takarodjon innen. Nem mehet Hádész közelébe, csak a holttestemen keresztül.

– Hádész nincs itt – bukik ki belőlem ijesztően nagy hévvel, a hangom mégsem tűnik többnek erőltetett suttogásnál. – Már napok óta elment, és nem tudom, mikor jön haza...

– Tudom – szakít félbe egyből. Égdörgésként jön ki a hang a torkán, olyan természetfeletti mélységeket ölt, hogy belebizsereg az agyam a nyomásba. Elhalnak a hangok a torkomban még mielőtt kimondhatnám őket, és megszeppenve figyelem az ő nyomasztó alakját.

Összezsugorodom előtte, mert jelentéktelen és legyőzhető vagyok vele szemben.

Thanatosz koromfekete ruhájába belekap a szél, mikor felsóhajt, és hirtelen nem tudom, miért hallgat ilyen nagyon mélyen. Mintha a lelkem legeldugottabb pontjaiba látna bele, amitől meztelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Mint egy jelentéktelen kisállat, amit otthagytak az út szélén meghalni. Összekavarodva figyelem, ahogy kinyújtja felém a kezét, és elővillannak az első ujjbegyei a fekete ruhája alól. A hófehér bőréről lassan az arcára emelem a tekintetemet; mármint arra a koromfeketére, ami mögé elbújik, mégis a torkomban érzem az erejét a tekintetének. Hiába takarja csuklya az egész arcát, mégis tudom, hogy tisztán lát engem, és ettől olyan mélyen tör fel belőlem a hányinger tőle, hogy alig tudom visszatartani a gyomrom remegését.

Szinte érzem, ahogy kifut a vér az arcomból, és nem marad más a helyén, csak fakó szürkeség.

– Mit akarsz?

– Békét – szólal meg alig formálva a szavakat, mégis tisztán és élesen hallom a fejemben. Van egy olyan érzésem, hogy megszólalnia sem kéne, mert erőlködés nélkül érteném, mit akar mondani. – Úgyhogy fogd meg a kezem, hogy végre élhessem nyugodtan az életemet.

Nagyokat pislogva figyelem őt, azt az ellenséges aurát, ami körül lengi, és hirtelen olyan erősen kapaszkodom a rossz előérzetbe, ami a mellkasomban, a homlokom közepén kel életre, hogy két teljes lépést hátrálok tőle. Nem jön utánam, csak egy halk sóhajjal engedi le a kezét, és hagyja, hogy pont úgy hömpölyögjön belőle a fekete köd, mint Hádészból a sötétkét szikrák.

Megnémulva állok és meredek a sötétségbe, mert mindenem leblokkol, amivel azt hiszem, felhergelem őt. Az ég megremeg, ahogy a semmiből idegesen felém kap, mikor nem teszem, amit mond, és olyan erővel kapja el a csuklómat, hogy a vastag ruhán keresztül is érzem azt a pusztító ürességet, ami a lényéből árad.