Agónia

I.

Perszephoné
•

A szél zúg a fülem mellett, miközben a tekintetem a tenger és a mellettünk elterülő vadvirágos mező között rugózik, mert nem tudom eldönteni, melyiket bámuljam megállás nélkül. A természet a mindenem, mióta az eszemet tudom, a felhők közül levágytam ide, és mióta anyám nem tartott vissza kézzel-lábbal attól, hogy egyedül bolyongjak a földön, minden egyes napomat itt töltöm az állatok, a növények között. A nimfákkal, akik közelebb állnak hozzám, mint az istenek odafent.

Sok idő kellett, mire befogadtak, mert az olümposzi istenek nem jönnek közéjük. Túl nagy az ellentét közöttük, én mégis egy kicsit élőbbnek érzem magam a nimfák közelében.

A nedves fűben ülök tőlük alig pár méterre, és azt figyelem, ahogy egymáson nevetnek, miközben a tenger hullámait kerülgetve játszanak egymással. Olyanok, mint a soha fel nem növő kislányok.

Megnyugtat a látványuk, teljes békét viszont csak akkor érzek, mikor meglátom azt a félistent, aki mégis olyan, mintha a húgom lenne. Egy halvány mosolyra húzom a számat, mikor Thoé felém intve átsétál a nővérei között. Meg sem fordul a fejében, hogy leüljön közéjük, inkább egyenesen hozzám tart, mintha mágnes vonzaná ide.

A napjaink javarészét egymással töltjük, mint az összenőtt ikrek, amivel anyámat jobban kihozom a sodrából, mint ami indokolt lenne. Déméter nem szereti Thoét. Thoé sem őt, egyenesen hidegrázást kap az anyám gondolatától is, ami általában szórakoztat, de igyekszem nem egyet érteni vele.

– Koré, hogy-hogy egyedül üldögélsz?

– Ne hívj így. Soha többé ne hívj így.

Szúrós szemmel nézem Thoé boldog arcát, mikor azt a felháborodást váltja ki belőlem, ami a célja volt. Azt a pár lépést még megteszi felém, majd egy egyszerű, kicsit túlzó mozdulattal emeli fel a halványkék ruhája alját, és ül le mellém a hűvös fűbe úgy, hogy ezer felé száll az állig érő, gesztenyebarna haja.

– Koré vagy. Anyád ezt a nevet adta.

– Tudod, hogy gyűlölöm. Perszephoné a nevem, ezt már egymilliószor megbeszéltük – morgok vissza a számat húzva, miközben a fesztelen mosolyt figyelem az arcán.

Déméter a Koré nevet adta nekem, de annyira utáltam, hogy amint ideszoktam a nimfák közé, lassan elértem, hogy ne hívjanak úgy többé. Évekbe telt, de szépen lassan rám ragadt a Perszephoné, és odáig jutottunk, hogy már anyám is inkább úgy szólít, mintsem az eredeti nevemen.

– Inkább azt meséld el, miért ilyen izgatottak a nővéreid. Egész nap sugdolóznak és nevetnek, mint a kisgyerekek.

– Elképzelésem sincs. – Thoé egy halvány somolygással rántja meg a vállát.

Hiába mondja azt, amit, érzem a hangsúlyán, hogy nem mond igazat, csak azt akarja, hogy minden figyelmem rá irányuljon. Elmosolyodom, mikor hosszú másodpercek után sem képes levenni rólam a tekintetét, ennyi pedig pont elég ahhoz, hogy a vízbe lógatott lábaimról a szemeibe nézzek. Árad róla az izgalom, a tengerkék szemei felvillannak, valahányszor éles nevetés tör fel valamelyik nővére torkából.

– Azt hiszem, Kalüpszó Hádészról beszél.

– Mi?

– A napokban fennjárt az Olümposzon – csap a karomra a semmiből, úgy fakadva ki, hogy belőlem a szöges ellentétét váltja ki annak, amit ő érez. Hatalmas vigyort fojt vissza magában, ami jobban összezavar, mint az, amit mond.