Agónia

XVII.

Perszephoné
•

A nehéz, tömött szél felsüvít a fülem mellett, amitől kiráz a hideg. Lehunyom a szememet, és ahogy a meztelen talpam a friss fűhöz ér, egy pillanatra mintha érezném magamon az idelent nem létező napfénynek a melegét. Az ujjaim az apró virágokon játszanak, amik kibukkannak a földből a közvetlen közelemben csak azért, mert hozzáérek.

Szinte már fizikailag fáj, hogy az a ködös szürkeség fogad, mikor végül kinyitom a szememet, és elkap az a gyenge érzés, mennyire hiányzik a fenti életem egy része. A napfény, a tenger illata, az állatok, és maga Thoé, akit azt hiszem, soha többé nem láthatok megint.

Folyton az jár a fejemben, hogy ő mennyire imádna idelent létezni. Belepusztulna a féltékenységbe, ha tudná, hogy azt az életet élem, amiről mindig álmodozott.

– Hermész?

– Hm? – Halkan hümmög vissza, miközben mögöttem térdelve próbálja kiszedni a hajamból azt a rengeteg virágszirmot, amik szinte már hozzám nőttek.

– Szerinted mennyire lehet nehéz megtalálni egyetlen lelket idelent?

– Parancsolsz? – fullad bele a hangjába, mikor a ledöbbenése csaknem megfojtja. – Eléggé félek válaszolni erre a kérdésre.

– Miért?

– Mert mikor legutóbb faggattál, te majdnem megfulladtál, engem meg Hádész ölt meg egy hajszál híján – válaszol hitetlen hangon, mintha nem lenne egyértelmű. – Ugye nem jár hülyeségeken az agyad?

– Azt mondtad, szívesen tilosban jársz velem.

– De felkeresni egy halott nimfát kicsit túlhalad minden határon – jelenti ki elvéve a kedvemet, és csak a számat húzom, mikor felsóhajt. Az ujjai megállnak a hajamban, és a sarkáról a földre ül. Mellém vonszolja magát, a vállával nekem dől, és halkan cicceg, mikor egy csalódott választ sem tudok kipréselni magamból. – Ha jól sejtem, a húgod miatt kérdezel ilyeneket.

– Hiányzik.

– Tudom, de ezen már nem tudsz változtatni. Az a nimfa halott...

– Thoé a neve – nyögöm vissza az arcomat a térdemre támasztva, és a lelkiismeret furdalást figyelem a szemeiben, mert ez olyan nyomott hangon jön ki belőlem, hogy rájön, milyen tapintatlan volt. – És ő nem csak egy nimfa volt.

– Tudom, ne haragudj – motyogja el magát. – Eddig egyáltalán nem beszéltél róla.

– Mert nem ment.

– Most meg ismét valami hatalmas hülyeséget csinálnál, csakhogy megkeresd? – kérdez vissza lehalkítva magát, mert lehet, idekint vagyunk a kertben, de fél attól, mi van, ha Hekaté, vagy ami még rosszabb, Hádész meghall. – Nagyon szívesen megszegem a főnök szabályait veled, de csak akkor, ha nem tudja meg. Belegondolni is félek, milyen kínzásnak vetne alá, ha arra eszmélne, hogy megint a Sztüxben kavarogsz a halott lelkek között.

– Az nem fordulhat elő még egyszer.

– Pontosan. Épp ezért a fenekeden kell maradnod, mielőtt Hádész helyretesz. – Halkan helyesel, és felülkerekedik rajta az a halvány halálfélelem, mikor a megégett, heges nyakához ér.

Tele van varrokkal és mély sebekkel, amik egészen biztosan érzékenyek neki, ha egyáltalán elmúlt az az elviselhetetlen fájdalom.

– Hermész? – csúszik ki a neve a számon ismét, mikor az agyam leragad a sérülésén.

Eszembe jut a sajátom, aztán Hádész félmeztelen látványa, a széles, hófehér mellkasa, amin keresztülhúzódik az a hatalmas, mély vágás. Emlékszem, mennyire eltorzult az arca a fájdalomtól, miközben Hekaté összevarrta, és hirtelen nagyon összezavarodom.