Agónia

VIII.

Hádész
•

Felporzik a talaj alattam, ahogy a szekeremről a földre érek, de szinte fel sem tűnik a káosz mellett, amit a lovaim kavartak körülöttünk. A homok keveredik a szürke köddel, ami egészen elfeledteti velem, hol is vagyunk.

Pillanatokig várok, mire Hekaté is leszáll, viszont Perszephonét nem látom utánunk jönni. Türelmetlenül nézek fel rá, amíg ő csak áll a szekér tetején a karfába kapaszkodva, és azon agyalva, mégis hogy másszon le onnan egyedül. A hezitálását ott töröm ketté, mikor végleg realizálom magamban, hogy maximum a nyakát törve fog onnan lekerülni, és elé állva ajánlom fel neki a segítségemet. Értetlenül a felé nyújtott kezemre néz, majd a szemembe úgy, mintha elment volna az eszem, mert látszólag esze ágában sincs elfogadni tőlem bármit is.

– Ha gondolod, napestig itt állhatunk, én a földön, te a szekér tetején, de magadtól nem tudsz majd lejönni.

− Nem érhetsz hozzám − vág vissza a tettetett magabiztosságával, ami ennél átlátszóbb nem is lehetne.

− Miért, talán meggyulladsz, kislány?

Összeszűkülnek a szemei, ahogy megint becézem, és hangosan kifújja magát, mikor a felé nyújtott karomat kikerülve egyenesen a vállamra teszi a kezeit. Még csak egy halk hisztit sem hallok tőle, ahogy a derekára fogok, és olyan könnyen emelem le, mint ahogy felraktam. Miután a lába a földhöz ér, még hosszú pillanatokig nem engedem el, de nem hátrál ki, nem tesz úgy, mintha fizikailag fájna neki az érintésem.

– Ez volt olyan nehéz?

– Fogd be – vág vissza halkan. Hátrébb húzódik, mikor elengedem, miközben a tekintete az enyémbe fonódik a végtelenségig, ami mégis elillan egy szent momentum alatt. A pirosság felköltözik az arcába, idegesen kapja el a fejét, és indul el a közelemből, mintha nem menekülhetne el elég gyorsan. Mezítláb.

Talán ő a legfurcsább teremtmény, akit valaha láttam, valószínűleg az egyetlen, aki csak mezítláb hajlandó fel-alá rohangálni a pokolban.

– Nem tudom, mi a melegebb. Tartarosz vagy a levegő köztetek.

– Tessék?

– Semmi. – Hekaté a vállát rántva hárít inkább, miközben a palástja alól szedi ki a befont haját.

Egy gyenge mosolyt még elenged, viszont ahogy kezd leülni a lovak zajongása, utat törnek a félreértelmezhetetlen hangok a távolból, ami mágnesként vonzza mind a hármunk tekintetét. Perszephoné megdermed, mikor a porfelhő után a szürke köd is leül, és tisztán láthatóvá válik az, ami Hekatét teljesen kibillenti az előbbi, fesztelen állapotából.

Elképesztően régen jártam itt utoljára, a látvány pedig mit sem változott; hosszú, tömött sorokban tapossák egymást a szinte alaktalan, undorító árnyékfoltok, akiknek az egykori emberi alakja mégis kivehető. Pár pillanatra hallható is a tömeg zaja, mikor épphogy abbamarad az eget betöltő segélykiáltások sokasága, amitől feláll a szőr a karomon.

– Ez az, amire gondolok?

– Ez Tartarosz bejárata – válaszolok, mikor a kislány nagy nehezen kipasszíroz magából egy egész kérdést.

Látszik az undor az arcán, mikor felénk néz, majd visszafordul a világ vége felé, ahol nem hittem volna, hogy valaha is tárlatvezetést fogok tartani. Most mégis itt vagyunk a kovácsoltvas kapuktól nem messze, amik megszólalásig hasonlítanak Olümposz bejáratához. A különbség csak annyi, hogy az itteni valószínűleg több jó lelket látott, mint a fenti.