Agónia

XI.

Perszephoné
•

– Perszephoné, lassan szedd össze magad, nem sugdolózhattok egész nap a kanapén. – Hekaté hangja villámcsapásként zúg át a helyiségen, és annyira nyers és kemény tónust enged ki, hogy bennem rekednek az eddigi gondolataim. – Pár óra múlva indulunk.

– Hová?

– Csak kezdj el készülődni! – vág vissza még csak felénk sem nézve.

Felhúzott térdekkel ülök azon a hatalmas bőrkanapén a hall kellős közepén, és a homlokomat ráncolva figyelem, ahogy a boszorkány futóléptekben siet ki a konyhából, és indul el a nyugati szárnyba vezető folyosó felé. Egyértelműen stresszes, mintha ezer felé lenne a feje, ami egy kicsit sem vall rá.

Hekaté mindig összeszedett és kimért még akkor is, mikor halálosan feldühítem.

– Hekaté miért ilyen nyugtalan? – A kérdés alig hagyja el a számat, amire Hermész egyből csak a vállát rántva sóhajtozik.

Itt ül mellettem abban a túlméretezett, mélyen kivágott fehér ingben, amiben pont úgy virít az itteni sötét színek között, mint mikor én idekerültem.

– Talán Thanatosz az oka – húzza el a száját, mintha semmit sem jelentene, amíg bennem megfagy a maradék élet is. Ledöbbenve fordulok a bátyám felé, akinek pont olyan napbarnított a bőre, mint amilyen az enyém is volt nem olyan rég.

– A... a halál? – kérdezek vissza alig adva ki értelmes hangokat magamból. – Mi köze lenne Hekaténak Thanatoszhoz?

– Kérdezd a főnököt – válaszol a rövid, hullámos hajába simítva, olyan könnyedséggel rántva meg a vállát, mintha ez mindennapos lenne. – Hádész felkereste őt a napokban. Másodjára is.

– És ez miért ekkora tragédia?

– Szerinted mi oka lehet annak, ha valaki felkeresi a halált? – néz egyenesen a szemembe, eléggé elkomolyodva, nekem meg már a puszta tekintete többet mond, mint a szavai.

Összezavarodom, mert annyi hirtelenjött, kivehetetlen érzelem jár át tetőtől talpig, hogy képtelen vagyok megszólalni. A térdemet átölelve húzom ki magam, miközben a Hádésztól kapott ruhám alját markolom, mintha azon le tudnám vezetni az értetlenségem súlyát.

– Ezért tűnt el egy napra?

– Igen – bólint halványan, mikor nagy nehezen, de sikerül megszólalnom. – Hekaté azóta sík ideg, mert Hádész nem mond el neki semmit.

– Ez akkora baj lenne?

– Ő mindig őszinte, nem szokott titkolózni Hekaté előtt, és most elég sok mindent nem mond el neki.

– Ezt honnan veszed? – kérdezek vissza teljesen lehalkítva magam, mikor rájövök, hogy nem a szobámban, vagy az Alvilág egy távoli pontján ülünk.

– Én mindent tudok. Ez a dolgom.

– Oké, akkor Hádész kinek a halálát akarta ennyire? – kérdezek megint, kicsit talán túl kíváncsian, ő viszont nem szól semmit, csak mély levegőt véve dől hátra, amitől recseg alatta a vastag bőr. Egy nagyobbat nyel, mikor a szemeimből az ölébe néz, majd inkább bámulja a hall minden kisebb szegletét, minthogy rám figyeljen.

– Nem mondod el?

– Nem lehet.

– Miért? – kíváncsiskodok tovább, kicsit közelebb is hajolva hozzá, és várva azt, hogy kinyíljon, viszont minden más alkalommal ellentétben most nem teszi meg.