Agónia

XXIV.

Perszephoné
•

Hermész hangja itt visszhangzik a falak között, és tisztán hallom azt az egy szót a szájából, amit alig fél pillanattal ezelőtt vágott az arcomba. Visszacsukja a száját, és látom rajta azt a hirtelen megbánást, mert azt hiszem, minden egyes gondolatom az arcomra ül. A gyomrom felkavarodik, és olyan veszett bizsergés árad szét bennem, hogy nem tudom eldönteni, hogyan érzem magam. Egyszerre nem érzem semmimet, mégis olyan nehezek a végtagjaim, hogy nem tudnék megmozdulni.

– Mit mondtál?

– Nem akartam elmondani, te kényszerítettél...

– Mégis hogy történhetett ez meg? – vágok a szavába egyszerűen, mégis annyira hangosan, hogy összerándul a hangomtól.

Elhátrál, mintha attól félne, hogy ismét felgyulladok, de az a helyzet, hogy egy szent másodperc alatt átfagy minden porcikám. Hermész szóra nyitja a száját, de nem mond semmit, mintha attól tartana, hogy rosszabbá teszi a helyzetet, ami valljuk be, már így is a pokol legmélyebb bugyrához hasonlít.

– Szeph...

– Mi történt Thoéval? – szakítom félbe ismét, amivel megfogom. Felsóhajt, és két kézzel a hajába túr, amíg én a lépcsőkorlátot markolva próbálok stabil maradni.

– Ez bonyolult és minden szempontból baromi elcseszett.

– Nem érdekel. Most már muszáj elmondanod.

Tartom a tekintetét, bármennyire is ellenkezik a belsőm. Valami bennem riadót fúj, mert elönt a rosszullét, és minden vágyam elrohanni a helyzet elől. Mégis itt maradok, jó pár lépésre a bátyámtól, akinek az arcára van írva, mekkora kínzásnak éli meg, hogy megint ilyen helyzetbe kényszerítem. Egyszer már át kellett esnie ezen, aminek az lett a következménye, hogy vízbe fulladtam.

Azt hiszem, most értem meg igazán, miért is hezitál ennyire.

– Miután eltűntél, Déméter naponta járt a vízi nimfák nyakára, mert azt hitte, hogy náluk bujkálsz – kezd bele egy hatalmas sóhajjal, miután elfogadja, hogy nem tud hová bújni előlem. – Bedühödött, mikor ellenségesen fogadták, és Thoé minél inkább hangoztatta, hogy nem tud rólad semmit, az anyád annál dühösebb lett. Földrengések rázták meg a lakhelyüket, tönkre tett mindent, amit tudott, és a nyakukra akarta küldeni a halandókat, ha Thoé nem beszél.

– És?

– És Déméter miatt szállták meg az emberek a szigetet, ahol a nimfák éltek. Miatta robbant ki a háború – folytatja egy kisebb szünet után, mert felkészül arra, hogy teljesen összezúzza az eddigi világomat. – Thoé néhány nővére meghalt Déméter miatt, és ezért Thoét hibáztatták. Elég nagy összetűzésbe keveredtek.

– És?

– És végül megfojtották.

Hallom, hogy beszél, és az agyam fel is fogja, amit mond, de nem kapok levegőt, és bármennyire akarok, nem bírok megmozdulni. A gyomrom tűhegynyire szűkül, és ahogy zsong a belsőm, úgy veszítem el a kontrollt magam felett. Nem tudok semmit tenni az ellen, ami bennem történik, csak levegő után kapkodva igyekszem lenyugtatni magam, mégis annyira túlcsordulok, hogy a hányinger feltör belőlem. A korlátba kapaszkodva tartom magam stabilan, amíg a gyomrom hullámzik, és azért imádkozom, hogy ne hányjam el magam még egyszer.

– Szeph. – Hermész ijedten mozdul felém, és egy perc nem telik el, már érzem a kezét a hátamon, amíg az én agyam végig pörgeti az összes évszázadot, amit mellettük töltöttem odafent.

A nimfák voltak a családom, akikre úgy igazán számíthattam, és mindenki tudta, Thoé mennyit jelent nekem. Ők pedig meggyilkolták a saját húgukat valamiért, amiről még csak nem is tehetett.