Agónia

XVIII.

Hádész
•

A szívem dübörgésétől nem hallok semmit, és megöl az aggodalom, mert hiába üvöltözöm a kislány nevét, nem jut el hozzám a válasz. Ha van egyáltalán.

– Perszephoné! – A hangom megakad a torkomon, miközben könyörtelenül mardos a káosz körülöttem. Nem látok át a koszos levegőn, nem tudok rendesen lélegezni a rengeteg portól, és ez a mély feketeség olyan átláthatatlan lesz, hogy egy pillanatra a semmi kellős közepén érzem magamat.

Az ég egyre inkább remeg felettünk, érzem az ereimben azt az elviselhetetlen energiát, ami képes lenne mindent elpusztítani odafentről, és már szinte fáj, mikor ez a fojtogató nyomás enyhül végre. A szél belém kap, és felkavarja a port a tüdőmben is, annyira erősen süvít fel, mégis leesik egy tonnás súly a mellkasomról, mikor a hatalmas hangzavar után beáll a csend.

A föld megdermed alattam, és ez a váratlan mozdulatlanság annyira megzavar, hogy alig tudok a lábamon maradni. Magam mellé akarok kapni, hogy reflexből a szekér oldalába kapaszkodhassak, de nincs itt mellettem. Nem érek el semmit magam körül, hiába emelem a kezem, és életem leghosszabb perceibe zuhanok, miközben azt várom, hogy történjen valami.

A sötétet nézem magam előtt, ami lassan kifakul, ahogy a por és hamu leül a földre, én pedig ezredjére zuhanok meg legbelül, mert a látvány a torkomon szorul. A hegyoldala leomlott, hatalmas törmelékdarabok zuhantak alá a semmiből, és ebben a tompa, szürke fényben, ami lassan átszűrődik a levegőn, nem látok mást, csak pusztítást.

– Perszephoné – nyögöm a kislány nevét megint, de alig van benne valami erő.

Csak őt keresem, a feldúlt lelkemet magamba temetve kapkodom a tekintetemet valami élőt és mozgót keresve, és egy évezred eltelik, mire végre meg is történik. Látom azt a szürke árnyat megmoccanni két szikla között, és mikor felcsillan a hosszú, vörös haja ebben a ködös fényben, a szívem kiszakad a helyéről.

– Perszephoné!

– Hádész? – Elnyomott hangon válaszol, és amint eljut hozzám a gyenge, vékony hangja, a lábam magától indul el.

A sziklamaradványokat figyelem a távolban, és felporzik körülöttem a talaj, ahogy a türelmetlen trappolást már a könyörtelen futás váltja. Nem is érzem a lábamat, azt, ahogy a rohanástól megfeszülnek és görcsölnek az izmaim, mert az egyetlen, amire figyelni tudok, az a kislány alakja.

Halkan nyögve próbál lábra állni a törmelékekbe kapaszkodva maga előtt, de valamiért megáll a mozdulatai kellős közepén, mintha a fájdalom nem engedné tovább.

– Kislány, jól vagy?

– Mi a szar volt ez? – nyöszörög nyűgösen, az éles sziklák helyett már a felkaromba kapaszkodva, mikor mellé érek, és minden súlyával nekem dőlve hagyja, hogy segítsek neki felállni.

– Jól vagy? Megsérültél?

– Hekaté?

– Perszephoné, bajod esett?

– Hekaté hol van? – kérdez vissza erőre kapva, pont magasról téve arra, hogy tulajdonképpen vért izzadok az aggodalomtól, és már szinte elindul a gyenge lábain isten tudja, hová.