Agónia

IV.

Hádész
•

A mellkasomban lebénulva dobban meg a szívem, csak arra tudok gondolni, hogy ebben a pár órában dől el minden. A Párkák jóslatai járnak a fejemben már évtizedek óta, és ennyi várakozás után most tartunk ott, hogy szembe kell néznem a következményeivel, bármi is történik majd.

Nem mentem érte. Nem voltam képes felülni a szekérre, Perszephoné elé menni, és közölni vele, hogy velem fog jönni. Ehelyett csak a föld nyílt szét messze tőle – meg akartam adni a választás lehetőségét, hogy eldöntse, merre tovább; az Alvilág, vagy az elevenek földje.

Fogalmam sincs, hogy alakult, csak ülök a konyhában a karfás bőrszéken, miközben az üres poharat szorongatom magam előtt. A nehéz, vastag gyűrűim kopognak az üveg falán, miközben a saját szorongásom elevenen fal fel, a tarkóm zsibbad, és képtelen vagyok megmozdulni.

A fekete hajam egy laza kontyban ül a fejemen, mégis a szemembe lóg az a néhány tincs, ami túl rövid ahhoz, hogy a helyén maradjon. Irritálja az orromat, mégsem tudok vele foglalkozni. Az órát nézem a falon abban a tudatban, hogy az idő idelent mit sem ér, és azon kattogok, vajon mikor lesz teljesen egyértelmű a számomra, hogy elbuktam. Perszephoné nem jön.

– Óvatosan, mert darabokra hullasz. Itt várj meg. – Hekaté hangja átsiklik a néma csöndben, a szívem pedig egyszerre dobban meg és hagy ki két ütemet, és képtelen vagyok levegőt venni. Hallom a tompa lépteket, amik egyre élesebben verődnek vissza a falakról, felkeverve a hideget bennem.

Az arcom bizsereg, minden végtagom zsibbad, és majdnem megdermed az idő, mikor képes vagyok megmozdulni – Hekaté felé fordítom a fejem. Ott áll méterekre tőlem, azzal a gyenge, megkönnyebbült arckifejezéssel, ami túl nehéz ahhoz, hogy befogadja az agyam.

– Itt van.

– Eljött? – kérdezek vissza annyira berekedve, hogy magamat sem ismerem fel.

– A hallban van. – Felém biccent, hátrál egy lépést, mikor sikerül felállnom a székből, amin recseg a bőr, mintha csak lángra gyúlt volna. – Nem tudja, hol vagyunk.

– Mi az, hogy nem tudja? Nem egyértelmű? – kérdezem a poharamat az asztalra téve, kissé idegesen nézve az istennő szemeibe, aki pont olyan feszült és ideges, mint én.

– Azt tudja, hogy az Alvilágban van – nyel egy kisebbet, és elindul utánam pont olyan magabiztos léptekkel, mint amit én is igyekszek magamra húzni, hiába fuldoklom belül. – Azt viszont nem, hogy a te palotádban.

– Nem mondtad el neki?

– Mégis hogy mondtam volna? Ha meghallotta volna a nevedet, valószínűleg...

– Értem – szakítom félbe annyira mereven, hogy nem mer még egyszer megszólalni. – Lenéz, mint odafent mindenki. Tisztában vagyok vele.

– Hádész...

– Menj előre. – Megtorpanok egy pillanatra, csakhogy félbe szakíthassam, ő pedig vár, hátha meggondolom magam.

Eltelik egy hosszú, végtelenségig nyúló perc, mire rájön, hogy nem fogok könyörögni, és képes annyit megtenni, hogy magára húzza azt a határozottságot, amivel idejött, és káromkodva pattintja ki a kabátja kapcsát, hogy a fekete, lilával szegett ruhadarab a nyakából a földre hulljon. Azt hiszem, már fojtogatta.

Kell még néhány másodperc, mire elő tudom venni a magabiztosságomat, azt az arckifejezést, amit soha nem hagyok el, ha ki kell tennem a lábam az Alvilágból. A cipőm tompán kopog Hekaté után a márványpadlón, ahogy kiindulok, a folyosó végébe érve érzem, ahogy ő már az egyik közeli falhoz húzódva áll és engem néz.