Agónia

V.

Perszephoné
•

– Mély levegő. – Magamat nézem a tükörben, abban a hatalmas fürdőben, ami a szobámból nyílik. Minden fekete és lila, bordó vagy szürke, mégis egy szóval le tudnám írni az egészet; sötét. – Oké – motyogok a saját arcomat nézve, azt a néhány lila zúzodást méregetve a bőrömön, amit tegnap szereztem.

Fogalmam sincs, ezek elmúlnak-e valaha, soha nem történt még ilyen velem. Hádész hege jut eszembe, ami vastagon végignyúlik a nyakán, és kiráz a hideg a gondolattól, ahogy kinézett. Fogalmam sincs, hogy szerezte, de nem önt el jó érzéssel az ötlet, hogy én is ennyire nyilvánvalóan a bőrömön hordjam majd a nyomát annak, mikor aláhullottam az Alvilágba.

Mégis hogyan mászom ki ebből?

– Perszephoné! – Percekig tartó kopogás után vagy hatodjára hallom a nevemet a hálóm ajtajának túlsó feléről, de nem foglalkozom vele. Úgy viselkedek, mintha itt sem lennék, bármennyire egyértelmű az ellenkezője. Valahogy el kell szöknöm innen, de fogalmam sincs, mikor és hogyan.

– Perszephoné, most halál komolyan, ne csináld ezt, ha nem akarod, hogy rád hívjam Hádészt! – Hekaté bekeményít, pont olyan ideges lesz a hangja, mint a szavai, amivel eléri, hogy összeugorjon a gyomrom. – Nem csak rád töri az ajtót, de le is szedi a falról, és sorvadjak el, ha hazudok.

– Basszus – nyögöm magam elé, beletelik még néhány pillanatba, mire összekaparom magam, és képes vagyok megmozdulni. Hisztis mozdulatokkal lököm el magam a mosdókagylótól, és mezítláb indulok a szobám felé, ahol az a kétszárnyú, hatalmas faajtó szigetel el tőlük.

Mély levegőt veszek, egy hatalmasat nyelve nyitom ki résnyire az ajtót épp csak annyira, hogy Hekaté megnyugodjon.

– Kérlek, gyere ki. Rengeteg dolgunk van ma.

– Nem akarom – motyogom vissza az ajtónak dőlve, mikor érezhetően rátenyerel a túlsó oldalról. – Hagyjatok pár percet, amíg kitalálom, hogy mehetek haza.

– Akkor addig fogsz odabent dekkolni, amíg el nem pusztul a világ. – Felsóhajt, azt hiszem, kezdem iszonyatosan fárasztani, pedig egy napja sem vigyáz rám. – Mit csináljak, hogy kigyere onnan?

A körmeivel az ajtófélfán kopog, látom a vékony, hófehér ujjait, a mélyvörös, hosszú körmét, amit hirtelen gyönyörűnek találok. Hekaté gyönyörű, de olyan sötét aura lengi körül, hogy egy egészen kicsit tartok tőle, mégis inkább őt választom, minthogy Hádészt kelljen elviselnem.

– Nem akarok találkozni vele – suttogom a homlokomat az ajtónak döntve, teljesen megadva magam Hekaténak.

– Ja, csak ennyi? – kérdez vissza halkan, belehorkantva abba, hogy majdnem felnevet. – Hádész nincs itt.

– Nincs? De az előbb azt mondtad...

– Azt csak úgy  mondtam, hogy végre kikapard magad a szobából. Hádésznak el kellett mennie, ő nem pang itthon a négy fal között egész álló nap, mint ahogy a többiek az Olümposzon. – Olyan szórakozottan világosít fel, hogy egy picit belemelegszik az arcom. Miért mindenki ennyire Olümposz-ellenes? Valamiről lemaradtam? – Hádész órákkal ezelőtt elment, nem is jön haza egy ideig. Rám bízott téged.

– Rád?

– Csakis rám, esküszöm – üt rá az ajtófélfára gyengéden, amivel kezd egy kicsit betörni. Annak ellenére, mennyire fekete ő is, olyan közvetlenül és nyíltan beszél hozzám, mintha évezredek óta ismernénk egymást. Fent ezzel szemben mindenki merev és távolságtartó, ez halálosan szokatlan nekem. – Na, kijössz?