Agónia

IX.

Perszephoné
•

Az állkapcsom alatt húzódó sebet piszkálom az ujjammal, miközben mezítláb sietek fel a széles lépcsősoron elterülő szőnyegen, amiről épphogy leteszem a lábam, mikor felérek, átjár a fagy, ami a márványpadlóból árad. Szinte már szúr a hideg, de nem foglalkozom vele, mert ahogy tovább megyek a szobámon, és elérkezek a határaim legvégére, tudom, hogy a következő lépésemmel egy kisebb káoszt kreálhatok.

Bármennyire magabiztosan is indultam neki, az utolsó utáni pillanatban megállok, és Hádész lakrészét szuggerálom a szobrokkal és festményekkel keretezett folyosó legvégén, ahová nem tehetem be a lábam – talán ez volt az első és legfontosabb dolog, amit Hekaté a lelkemre kötött, hogy ne tegyem, ha élni akarok. De mégis mit csináljak, ha pont őt keresem?

Mikor visszaértünk Tartaroszról napokkal ezelőtt, szinte egyből felszívódott, és azóta nem láttam őt, pedig szükségem lenne rá talán jobban, mint amit be merek vallani. A karom szinte már alig használható, már az is nehezen megy, hogy összeszorítsam az öklömet, mert épp hogy érzek valamit a folytonos zsibbadáson kívül.

Vagy egy fél órán keresztül álltam a tükör előtt a szobámban, és a szürke bőrt figyeltem a színtelen húsom körül, mikor realizáltam magamban, hogy ez így nem mehet tovább. Miután Hádész a sebemet markolva rángatott végig a pokol széléig, csak rosszabb lett a helyzet, amit már nem bírok el egyedül.

– Segíthetek? – cseng fel mögöttem az ismerősen mély hang, amitől megugrok, és olyan ijedten fordulok meg, hogy sebesre harapom a számat. Egyből odanyúlok, próbálom eltakarni, de Hádész látványa jobban megráz, minthogy magammal foglalkozzak. – Mit csinálsz?

– Én... én. – Hebegek, elfojtott hangon csak egy gyenge nyögés jön ki belőlem, amíg ő felvont szemöldökkel bámul rám a lila szőnyeg másik oldaláról, ahol tulajdonképpen nekem is lennem kéne. – Hekatét keresem.

– Az északi szárnyban? – Gyanakodva méregeti az arcomat, ahogy közelebb lép, amitől egy normális igen vagy nem sem jön ki belőlem.

A hirtelen beállt, fél pillanatnyi csendben végigfut rajta a tekintetem, és nem igazán lep meg, hogy megint tetőtől talpig feketében van, mégis eltért a szokásostól, mert a haját felfogta, amitől látszik a hatalmas heg a nyakán.

Valahányszor meglátom, kiráz a hideg, és elindul bennem a kíváncsiság, hogy vajon mikor és hol szerezte, most mégsem jut eszembe, hogy megkérdőjelezzem. Ahogy megint a szemébe nézek, csak arra tudok gondolni, hogy nem is olyan rég csak úgy kigyulladt, egészen egyszerűen fénylett körülötte a levegő csak azért, mert felbosszantottam. Felfoghatatlanul különleges pillanat volt, mert még soha nem láttam ilyet azelőtt.

– Ha nem indulsz el a másik irányba két percen belül, esküszöm, hogy porig égetem a palotát – mondja tovább, mikor nem reagálok semmit arra, hogy már megint olyan kemény és rideg. – Nem mész?

– Ha nemet mondok, megint kigyulladsz?

– Talán azt akarod? – kérdez vissza hezitálás nélkül, viszont én elvesztem a hangomat, mikor rájövök, hogy a válaszom erre több lenne, mint érdekes. Semmi ötletem nincs arra, mégis miért akarok erre igennel felelni.

– Hekatét akarom – ismétlem magam közel sem olyan magabiztosan, mint ahogy azt szeretném. – Napok óta őt keresem.

– És azt hitted, az én területemen megtalálod? Akkor se tehetné be oda a lábát, ha a világot mentené meg a pusztulástól.

Csak beszél és beszél, majd felvonja a szemöldökét, mikor képtelen vagyok egy épkézláb magyarázatot összerakni, pedig tényleg nem hazudok.