Agónia

VII.

Perszephoné
•

A fürdőm közepén állok, és a félhomályban méregetem a tükörképemet. Őszintén, odafent soha nem foglalkoztam igazán a külsőmmel, most mégis szemet szúr az, mennyit változtam az elmúlt időszakban. A napbarnított bőröm kifakult, és nem tudom, hogy a szinte fekete falak között tűnik ennyire fehérnek, vagy valóban veszítettem a fényemből.

Egyedül a hajam ugyanolyan – vörös és rengeteg, szinte húzza a fejbőrömet a súlya, de talán ez az a részem, amit a legjobban szeretek. Édesanyámra emlékeztet, Déméter mindig megszállott volt azzal, hogy befonva hordjam, bár soha nem voltam hajlandó összefogni. Hiányzik, hogy mindig vitatkoztunk ezen.

Elhúzom a számat, és lassan leengedem magam elől az eredetileg fehér ruhámat, ami már szürke a sok kosztól, mert hiába igyekeztem kimosni a két kezemmel, nem tudtam kiszedni a beleragadt hamut és sarat. A lábam elé esik a vékony anyag, a tekintetem pedig a vastag vágásra szegeződik a felkaromon, amit akkor szereztem, mikor lezuhantam az otthonomból a pokolba. Az elején csak kisebb vágás volt, semmi több, most mégis olyan, mintha szétfoszlana a hús a mély seb körül, ami eddig nem fájt, de jelenleg érzem azt a tompa, tűszúrásra emlékeztető érzést, ami nem hagy elfeledkezni róla.

Próbálom kizárni a fejemből a lila, szinte sötétszürke színét, és fél szemmel hol az egyre halványabb zúzódásokat figyelem a combomon és hasamon, hol pedig a lila bársonyruhát, ami a tükör mellé van felakasztva egy arany fogasra. Talán már egy órája, hogy Hekaté egyszer csak megjelent a szobámban hosszú napokkal azután, hogy teljesen kiborítottam.

Úgy viselkedik, mintha nem lenne rám halálosan mérges, de azért érzem rajta azt a száraz távolságtartást, mert szinte rám sem nézett, mikor csak úgy, magától berontott hozzám minden előrejelzés nélkül. Ez a ruha volt nála, amit szinte hozzám vágott, és kijelentette, hogy vegyem fel, én meg egy percen belül a fürdőm kellős közepén találtam magam.

Minden erőmmel ragaszkodni akarok a világos ruhámhoz, az anyaga mégis olyan vékony és hűvös, hogy már a gondolatától libabőrös leszek. Mindig fázom, mert a hidegtől szinte már kemény a levegő a márványfalak között, és egyszerűen nem értem, hogy Hádész és Hekaté hogy nem remeg a fagytól.

– Szeph! Mikor jössz már ki? Hádész már ezerszer szólt, hogy igyekezz.

– Mit akar tőlem?

– Megmutatni valamit, hogy utána ne kelljen többet hozzád szólnia – jelenti ki teljesen lazán, mert úgy tűnik, ez már teljesen hétköznapi. – Nem tudom, mit műveltél vele, de rohadt pipa rád.

– Ah – nyögök fel halkan, mert akaratlanul is eszembe jut a hideg konyha, az ő hideg tekintete és a forró érintése, ami szinte megégetett, mikor a csuklóm után nyúlt.

Idegesen a homlokomhoz nyúlok, mert folyton ugyanott kötünk ki – én a fürdőmbe zárkózva hallgatom Hekatét az ajtó túloldaláról, aki azért könyörög, hogy szedjem össze magam, mert ő látni akar.

– Én ezt a ruhát akkor sem fogom felvenni.

– Miért? – kérdez vissza idegesen sóhajtozva, és hallom, ahogy megnyikkan az ajtófélfa, mikor az egész testével neki dől. Azt hiszem, jobban bosszantom Hekatét, mint ezelőtt bármikor.

– Mert annyira... sötét.

– Az a ruha gyönyörű, Perszephoné. Hádész neked csináltatta. – Türelmetlenül kopogtatja a körmét a vastag fán, aminek a ritmusát felveszi a szívem. Pont olyan koordinálatlan és heves lesz.