Agónia

XXI.

Perszephoné
•

Nem érzem azt a megszokott hideget magam körül, mikor lassan magamhoz térek. Forró a bőröm, és hosszú pillanatokra van szükségem, mire rájövök, hogy ennek Hádész az oka. A derekamat átkarolva alszik mögöttem, érzem, ahogy a hajamba szuszog, a szívem pedig vagy két ütemet is kihagy, amint eljut a frissen ébredt agyamig, hogy mi történik.

Vele aludtam az éjjel, pontosabban az ágyában, és még most is itt fekszik mellettem, ez a gondolat pedig egyedül arra jó, hogy hirtelen ne tudjak egyhelyben maradni. Lassan megmozdulok, ő pedig halkan nyögve ereszt el, és fordul a hátára, mikor sikerül felülnöm.

– Jó reggelt.

– Ühm – sóhajt fel nyűgösen, és csak fekszik itt mozdulatlanul, mert még mindig nagyon fáradt. Egyedül akkor tér egy kicsit észhez, mikor felé mozdulok, a szájára csókolok, ő pedig gondolkodás nélkül tolja el a kezemet a mellkasáról, és a csuklómat összefogva állít le teljesen.

– Nem csókolhatlak meg?

– De igen, mikor fel vagy öltözve, és nem az ágyamban fetrengsz – sóhajt fel lassan eleresztve, és a haját túrva rogy vissza a párnájába. Azt hiszem, végtelenül ki van merülve. – Fadarabnak gondolsz? Ez elég kemény kezdése a napomnak tekintve, hogy a bokszeremben kell maradnom.

– Oh.

– Igen, oh – nyög vissza kissé hisztisen, ami tőle elég szokatlan, mégsem bírja ki, hogy ne mérjen végig a szeme sarkából. – Kérlek, adj még nekem pár órát, napok óta nem aludtam.

Olyan nyomott a hangja, hogy a mélységétől alig értem, mit mond, mégis a hajamba simít, mikor magasról teszek a határaira, és ismét az arcára csókolok.

– Még aludni szeretnél?

– Muszáj. Nem sokára mehetek vissza.

– Mi? Máris elmész? Dehát nemrég jöttél haza. – Értetlenül ülök fel, és tudom, hogy hevesebben reagálok, mint ami indokolt lenne, de az legyen mentségemre, hogy alig látom őt.

Egy kicsit talán magányosnak érzem magam, mert mindig távol van, és vagy Hekaté, vagy Hermész marad velem itthon, de nekik is annyi dolguk van, hogy pár óránál többet már velük sem tudok eltölteni. A kertben vagy a könyvtárban töltöm az időmet teljesen egyedül, és lehet, hogy néhány könyvet már kívülről fújok, de közel sem örülök ennek a tudásnak, miközben nincs kivel megbeszélnem.

– Vigyél magaddal.

– Mi? Kizárt. – Hitetlenül morran fel, mikor a semmiből letámadom, és olyan rosszalló tekintettel néz rám, hogy egy kicsit felhúz vele. – Felejtsd el.

– Mégis miért?

– Mert egy, odakint minden a feje tetejére állt, és egy kicsit sem biztonságos, és mert kettő, nem igazán tudok koncentrálni, ha ott vagy. Elég nehéz a problémákra fókuszálnom, miközben csak az kattog a fejemben, hogy tegnap este majdnem levetkőztettelek.

Elmorogja a végét, és a fáradt, érdes hangja pont elég ahhoz, hogy libabőrös legyek. Felmelegszik az arcom, de nem azért, mert zavarba hozna. Egyszerűen elönt az az ismerős bizsergés, ha ebbe én is belegondolok, és átkozom magam érte, de megint csak az az érzés kering bennem, mikor rám feküdt, én pedig éreztem a súlyát magamon. Ez megmagyarázhatatlan biztonságérzetet ad.

– De megint el fogsz tűnni napokra.

– Odakint nagyobb szükség van rám.

– Azért ebben nem lennék olyan biztos – húzom el a számat elnézve a fehér arcáról, hogy helyette a saját ujjaimat piszkáljam tovább. – Nem igazán nyugtat meg, hogy egyedül mész.