Agónia

XII.

Perszephoné
•

Valami megnevezhetetlen energia gyülemlik fel körülöttem, amitől nem látok mást, csak feketét és lilát, miközben őrültmód kapkodok levegő után. A kezem remegésbe kezd, a testem mégsem moccan, mintha egy mázsát nyomna minden kisebb porcikám, Hermész pedig alkalmatlan arra, hogy javítson a helyzeten.

Csak áll előttem pont olyan elveszetten, ahogy én is érzem magam, és ebben a pillanatban lesz világos a számomra, mennyire hasonlítunk egymásra.

– Thoé meghalt?

– Sajnálom – nyögi ki egy hatalmasat nyelve, szinte elképedve a ködtől, ami körülölel.

– Hogy mondhatsz ilyet – suttogom el magam az ő feszült arcát figyelve, amiről tisztán levehető minden apróbb kis gondolata. Hogy egy életre megbánta ezt a szívességet, hogy ennek a súlyát már alig viseli el a rengeteg teher mellett, amit így is cipelnie kell. – Nem hazudhatsz nekem.

– Láttam őt a saját szememmel.

– Halottan? – sóhajként bukik ki belőlem ez az apró kérdés, amire nem válaszol, mert nem mer őszinte lenni. Ezer év után levegőt vesz, de benne is reked, mert képtelen hangokká formálni, mikor a testem magától mozdul.

Az arcomhoz, a hajamhoz nyúlok, és szinte már fel sem tűnik a járólapból szivárgó fagy, ami a talpamat marja. Beszélni akarok, talán egy kicsit üvölteni, de még a legkisebb motiváció sincsen meg bennem, hogy megtehessem, mert olyan szűkre zsugorodik a mellkasom, hogy már nem fér el benne semmi.

– Nem halhatott meg, hiszen félisten volt. Mégis hogyan? – fakadok ki egy kész örökkévalóság után, mikor a tekintetemmel valami kapaszkodót keresek, valakit magam körül, aki azt mondja, hogy ez mind nem igaz, de halálosan egyedül maradok. – Ő nem halhat meg csak úgy.

– Nem is csak úgy történt. Amit csináltak vele, a teste...

– Ne – szakítom félbe, mikor magyarázkodásba kezd, amire pont úgy dermed meg, mint az idő körülöttünk. – Nem mondhatod ezt nekem. Nem teheted ezt velem.

A szemébe nézek, mikor felém lép, és kiabálni akarok, hogy nem jöhet közelebb, nem érhet hozzám, de a levegő csomót köt a torkomra, és nem vagyok képes másra a tagadáson kívül.

– Kérlek, ne sírj. – Szinte remeg, ahogy a kezemet elkapva próbál legalább egy egészen kicsi nyugodtságot rám erőltetni, én pedig csak most érzem, ahogy a könnyek marják a szememet. Nem szoktam ennyire könnyen kiborulni, teljesen kétségbeesni, minden reményt elveszteni, de most megtörtént, ezzel pedig egyikünk sem tud mit kezdeni.

– Ő a húgom volt. Nélküle nem fog menni. – A hangomat félbeszakítja az a halvány habogás, amitől cseng a szoba csendje, és pár perc alatt teletöltöm szorongással az egész konyhát, ami lassan, de biztosan meg fog fojtani. – Nélküle nem...

– Kérlek, ne mondd ezt. – Hadarva szakít félbe, mikor tudatosul benne, mit akarok, és pár pillanatra még a szemeit is lehunyja, ahogy próbál valami meggyőzőt, valami helyzetet-megmentőt kitalálni, de csődöt mond.

– Te ezt mégis... hogy képzelted?

– Tessék?

– Miért gondoltad, hogy erről tudnom kell? – Élesen szakad ki a torkomon az a hirtelen, reményvesztett indulat, miközben olyan görcsösen marom a fűzőt a mellemen, hogy érzem a saját ujjaimon, ahogy a szívem csaknem átszakítja a bőrömet.

– De te azt kérted...

– Miért mondtad el?!

– De... – A hangja megkövül a torkában a kétségbeeséstől, mert nem tud irányítani, nem tudja, mit mondjon, hogy mit tegyen velem. Fél, aggódik értem, de ez már egy kicsit sem érdekel.