Agónia

XVI.

Hádész
•

A forró, fullasztó levegő itt kavarog körülöttünk, mert alig pár perce landoltunk Tartarosz szélén. Nem meglepő módon nekünk sikerült egyben lemászni a szekeremről, de Perszephoné már kevésbé szerencsés. Türelmetlenül állok őt figyelve már végtelenül hosszú ideje, és nem, nem vagyok hajlandó segíteni neki.

Ezt magának csinálta, mert nem elég, hogy teljesen felhúzott tegnap este, sőt még indulás előtt is, még volt olyan rohadt makacs, hogy vagy húsz percig nem volt hajlandó kijönni a palotából utánunk. Hozzá sem szóltam, csendesen csapongva hagytam, hogy magától másszon fel a szekérre, ami sokkal könnyebben ment neki, mint most a lemenetel.

– Kénytelen leszel onnan lejönni magadtól, ha nem tűnt volna fel – nézek fel rá semlegesen, amíg ő tehetetlenül ácsorog a szekér szélén, és épp azt próbálja kiszámolni fejben, hogy hány fokos szögben forduljon, mielőtt a bokáját és a nyakát is kitöri egyszerre.

– Gyűlöllek.

– Majd valahogy túlélem – csapom le egy pillanat alatt. – Gyerünk, nem érek rá egész nap.

– Ahhoz képest, mennyire a lelkemre kötötted, hogy egy szaros karcolást sem szedhetek össze, mégis elég nyugodtan nézed végig, ahogy szenvedek. – Idegesen motyog, és magát átölelve ácsorog tovább, mert még elképzelése sincsen arról, hogy jöjjön le onnan.

Nem fogok segíteni neki, mert nem akarok hozzáérni. Ha megtenném, kárba veszne ez a jó pár óra, amit néma csendben töltöttünk idefelé jövet, egyedül Hekatéhoz voltam hajlandó beszélni. Nem szóltam a kislányhoz, rá sem néztem, ő pedig végig úgy bámult rám, mintha kínoznám.

– Nem tudom eldönteni, melyikőtök a nehezebb eset. – Hallom Hekaté halk morgását a hátam mögül, majd csak egy hallhatatlan anyázás esik ki a száján, mikor megunja a percek óta húzódó szenvedést, és helyettem lép oda a szekér széléhez. – Gyere, Szeph, lesegítelek.

– Össze foglak törni.

– Fél fejjel kisebb vagy nálam, kétlem, hogy ez előfordulhatna. – A boszorkány halkan sóhajtozik, ahogy felemeli a karját, Perszephoné pedig meggyilkol a tekintetével, mikor ölbe tett karokkal várom, hogy elintézzék ezt az egészet egymaguk.

Hekaté hangosan felsóhajt, mikor a kislány nagy nehezen földet ér, és az első lépésénél majdnem kimegy a bokája, mert rosszul érkezik le. Felszisszen, majd kihúzza magát, és úgy csinál, mintha nem történt volna semmi, mielőtt világ végét rendezek.

– Megvagy, kislány?

– Meg – morogja vissza összeszűkített szemekkel meredve rám, és iszom magamba a sértett nyűgösségét, amitől kissé felfújja az arcát.

Az ég szerelmére, miért látom ilyen szépnek?

– Most, hogy sikerült nem kitörnöd a nyakad, megtennéd, hogy továbbra sem kevered magad semmiféle életveszélyes helyzetbe, mielőtt bevonzod a halált?

– Még meggondolom.

– Ne dacolj velem. – Legszívesebben közelebb hajolnék hozzá, de tartom a két lépés távolságot, amitől megint tágra nyílnak a szemei. Az arcomba néz értetlenül, mert ahhoz van hozzászokva, hogy minden határt átlépve az aurájába mászom, most mégis olyan távolságot aggatok magunk közé, hogy szinte még ezt a hetven fokos hőséget is hidegnek érzem idekint.

– Ne akarj fellobbantani, mert most közel sem élveznéd, kislány – halkítom le magam teljesen, amitől megrebbennek a szemei, és esze ágában sincs ismét ellenszegülni. – Annyira rohadt mód mérges vagyok rád, hogy nem bírok a közeledben lenni, úgyhogy ne provokálj.

Összeszorítja a száját, mert talán a fejemhez akarja vágni, hogy akkor minek hoztam magammal, de inkább megtartja magának. Hangosan fújtat egyet, a hátát a szekérnek dönti, és a hatalmas szemeivel csak az arcomat figyeli, mintha fizikai fájdalmat okoznának neki a puszta szavaim.

– Vigyázol magadra? – engedem ki a kérdést kicsit talán szigorúbb hangtónusban, mint ami indokolt lenne. – Perszephoné, nem hallom a választ.

– Igen, vigyázok – veti elém ezt a két szót olyan érdes hangon, hogy belezsibbadok.

– Veszettül ajánlom is, mert...

– Hádész.

– Egy perc, Hekaté – szólok rá, mikor remegő hangon a szavamba vág, de nem hagyja ennyiben.

– De Hádész – szólal meg megint, mikor egy pillanat alatt elhajtanám. Idegesen sóhajtva fordulok felé, mikor ismét a nevemen hív, és hirtelen megértem, miért költözött ilyen aggodalom a hangjába.

Lassan leül a por körülöttünk, és kirajzolódik előttünk az a kép, aminek a látványa megfagyasztja a forró vért az ereimben. A fekete ködöt figyelem Tartarosz szélén, az összeomlott kaput, és olyan fojtott pánik ereszkedik le rám, hogy képtelen vagyok tovább a kislány gyűlöletére fókuszálni.

– Mi történik? – Perszephoné hangja értetlenül cseng fel, mert minden, amit lát belőlünk, az a néma csend és megrekettség.

A boszorkány és én elhalva figyeljük Tartarosz bejáratát, ami romokban hever, és a folytonos, csendes zsongás helyett a megszokott tömeg hűlt helye fogad csak. Hová tűntek a lelkek innen?

– Hekaté, maradj itt Perszephonéval.

– Mégis miért? – A kislány érdeklődve kérdez, de még csak felé sem nézek, mikor az ereimbe folyik a mézédes, kíváncsi hangja. – Azért rángattál el ide az akaratom ellenére, hogy utána a szekeredhez kötözz?

– Hekaté, csak figyelj rá – nézek a boszorkány felé tudomást sem véve Perszephoné számonkéréséről.

– Biztos, hogy nem. Nem mehetsz oda egyedül...

– Hekaté – villanok rá egy pillanat alatt, mikor ő is ellenállna, és egyetlen hangból érti már, mennyire közel vagyok ahhoz, hogy úgy lobbanjak fel, mint a kislánynak bármikor.

– Ne menj oda – szól rám végül megint, mikor már csaknem elindulok. – Egyedül ne. Tartarosz az enyém, és látni akarom, mi történt, úgyhogy most vagy hozod a pokol széléig Szephet, vagy megbízol benne, és itt hagyod erre a kemény tíz perce.

– Mégis mi a baj? – kérdez a kislány megint, mert beáll a csend, miután képtelen vagyok Hekatéba kötni.

Némán nézzük egymást a boszorkánnyal, mert a szavakat csendes kiabálásra váltja, és érzem a fejemben a nyomást, amit ő kreál az idegességével. Egy másodperc alatt a tudatomba férkőzik, hiszen nem akarja a kislány füle hallatára kiengedni a pánikot, ami ott tombol a szemeiben.

– Ne mondjátok, hogy nincs semmi, mert nem vagyok ostoba.

– Valószínűleg nagyobb a káosz, mint gondoltam, ezért most itt maradsz – szólalok meg végül én, mikor Hekatéból néma tátogáson kívül más nem jön ki. – Ha kell, felszenveded magad a szekérre, de egyelőre maradjunk annyiban, hogy nem jössz el Alasztór közeléből. Értesz?

– De... – szóra nyitja a száját, mert össze van zavarodva, de még az utolsó pillanatban visszanyeli, mikor felé mozdulok. A keze után nyúlva húzom őt a lovaim közelébe, és szorosan Alasztór mellé állítom, aki fújtat és csapkod a farkával megállás nélkül.

Hatalmas hiba volt magammal rángatnom, mert nem tudom, mi folyik itt, és ez egy olyan dolog, amit mindenemmel rejtegetnem kell előle, mielőtt rájön, hogy a viselkedésem sokkal inkább pánik, mintsem düh.

– Perszephoné, kérlek, ne mozdulj el innen – szólok rá megint, amíg Hekaté egy szó nélkül elindul a szakadék felé, ami legalább egy húsz méteres szakaszon beomlott magával rántva a kovácsoltvas kerítés egy részét.

A kislány csak áll és néz rám a szavakat keresve, mert faggatni akar, de most életében először azt teszi, amit kérek tőle.

– Majd elmondod, hogy mi történt?

– Az isten szerelmére – nyögök fel idegesen, és feladva az eddig tartózkodásomat, az állára fogva állok nagyon hosszú idő után ismét az arcába, amitől egyikünk sem mer levegőt venni. Érzem a virágillatát, és ebbe beleőrülök. – Elmondom majd, ha megtudom én is, hogy mi a szar folyik itt, de addig ne merj elmozdulni innen, mert ha bármi bajod esik, valaki egészen biztosan az életével fog fizetni érte.

– O-oké – suttog vissza teljesen elvesztve a fonalat.

– Kibírsz kérdések nélkül egy negyed órát? – kérdezek olyan lekezelően, hogy már nem is mer megszólalni, pedig tudom, hogy szimplán csak kíváncsi.

Némán bólint, és magát átölelve tartja a tekintetemet, ahogy ellépek tőle, nekem meg nem bír elszakadni az agyam az ártatlanságától, mikor képes vagyok hátat fordítani neki.

Futóléptekben sietek a fekete ködbe, és alig tudok lélegezni a porral és hamuval kevert levegő miatt, ami egyre rosszabb lesz, ahogy Tartarosz széle felé közeledek. Pár perc eltelik, mire kirajzolódik előttem Hekaté alakja, és egyenesen rám villannak a borostyánszínű szemei, mikor meghallja, hogy jövök.

– Hádész, eltűnt – hebegi elkopott hangon, annyira kiborulva, hogy rá sem ismerek. – Tartarosz bejárata csak úgy eltűnt. Úgy néz ki, mintha valami megpróbált volna...

– Kimászni Tartaroszból? – fejezem be helyette, mikor ő képtelen rá, és csak néz rám olyan kétségbeesetten, hogy alig ismerem fel a pánik mögött.

Megrekedünk a gondolatban, és ez a fojtogató csend az, ami rávesz arra, hogy ne tudjunk mást nézni a romokon kívül, amik itt hevernek a lábaink előtt.

Mióta világ a világ, Tartarosz stabilan állt egyhelyben, nem volt olyan katasztrófa, ami megrengette volna a falait. Túlélte a Titánokat, hozzátenném, őket kétszer is, átvészelte a Danadiákat, az Erinnüszöket, még magát Tüphónt is, de most mégis darabokban hever.

– Ez egyáltalán lehetséges? Hogy valaki kijusson innen?

– Nem, mégis hogy lenne? Tartarosz alja pont olyan messze van, mint ide Olümposz, mégis hogy mászhatna ki innen bármi is?

– Akkor mégis mi ez? – kérdez ismét, mintha én tudnám rá a választ. – Ha valami kijött innen, ki tudja, milyen katasztrófa lehetne belőle. Te jó ég, és ha az elevenekhez is feljut?

– Hekaté, nyugodj meg, nem tudhatod, mi történt.

– Azt tudom, hogy romokban hever az egyetlen dolog, ami betonbiztos volt az életemben. – Felhevül a hangja, még csak egy kicsit sem veszi észre, milyen nehezen kap a levegőt ebben a porban és fekete ködben. Lefoglalja az, hogy teljesen kiakadjon. – Ráadásul Perszephoné is itt van, ami a te hibád.

– Hekaté, nyugodj meg.

– Magaddal rángattad ide, mert lételemed hülyeségeket csinálni, pedig tudtad, hogy valami nagy baj van idekint – fordul felém kicsit nagyobb indulattal, én pedig kezdem elveszteni a fonalat, mert úgy vágja ezt a fejemhez, mintha ennek lenne bármi köze is az itteni káoszhoz. Hekaténak van valami baja, és egészen biztos vagyok abban, hogy nem csak a pokol az oka. – Egyáltalán miért vagy rá ennyire pipa?

– Mert kihallgatta a beszélgetésünket, amikor épp összevarrtál engem – válaszolok pont olyan hevesen, mint ő, amivel befogom a száját.

Megdöbben, majd inkább nem szól egy szót sem, én pedig sikeresen elkönyvelem magamnak, hogy az őszinteségemmel elfojtom a haragja azon részét, amit annyira próbál rám vetíteni.

– Amúgy is, szerinted tudtam, hogy ez fog itt várni, Hekaté? Ha egy kicsit is sejtettem volna, ezer százalék, hogy otthon hagyom.

– Adok egy tippet, máskor egyáltalán ne rángasd el magaddal, ha azzal a címszóval kell elmenned, hogy odakint káosz van – csattan fel ismét, mikor túljut az előbbi meglepettségen.

– Hekaté, nyugodj meg.

– Mégis mi az anyám történt itt? – Idegesen csapong, mutogat a szakadék felé, mert a pokol tornáca beomlott, és ezer meg egy olyan lélekhasogató lehetőség is van, ami ezt megmagyarázhatná, de mind olyan, ami talán a világ pusztulását is okozhatná.

Nem tudok megszólalni, egyáltalán megnyugtatni őt, mert nincs semmim, azért hagyom, hogy a levegőt keverje maga előtt, kiboruljon, átadja magát annak a plusz tehernek, amire már végképp semmi szüksége nem volt.

•

A szokásos, kíváncsi kérdések sokasága keveredik körülöttem, a levegő tiszta, az ég változatlanul, tompán világos, én mégsem tudok megnyugodni attól, hogy itt jelenleg minden rendben van. Az Alvilág bejáratánál járok, mert Tartarosz után nem engedhettem meg magamnak, hogy ne járjak a történtek után.

Hekatét és a kislányt kiraktam otthon, és a boszorkány bármennyire erősködött, hogy magammal hozzam, gondolkodás nélkül indultam el nélküle. Valakinek figyelnie kell Perszephonéra otthon, ide pedig nem akartam, hogy ő is jöjjön, mert nem tudok mellette koncentrálni.

Egyedül vagyok, és ez az egyik oka, hogy a folytonos szorongásom új méreteket öltött az elmúlt órákban, ami csak tovább nő, ahogy a halott lelkek tömegén áthaladva egyenesen a hegy lába mellett elterülő, hatalmas tisztás felé igyekszem.

Három hatalmas trón áll egymás mellett, és a faragott feketemárvány apró részletei aranyan csillognak, ahogy ráesik a fény. A három alakot figyelem bennük, akik csendben ülnek egyhelyen, és próbálok nem arra gondolni, mekkorák is ők valójában.

Minósz,  és  az Igazság Bírái, és ők döntenek afelől, melyik lélek mire kárhoztatott. Hogy épp ki kerül Elíziumba vagy épp Tartaroszba, és ki az, aki a világ pusztulásig fog a Sztüxben vagy a Hamumezőkön kavarogni.

Soha egy szót sem szólnak, csendben szobroznak a trónjukon, most mégis kizökkentem őket a jelenlétemmel, mert egyszer sem fordult még elő, hogy keressem őket.

Minósz tekintete rám ég, miközben a trónja szélét markolva figyeli, milyen közel merészkedek, és megmozdul a helyén, ahogy megállok előttük. A három trón jó pár méterre fekszik egymás mellett, ők pedig eltűnnek ebben a nagy távolságban.

– Valamelyikőtök szentelne rám két kerek percet? – szólalok meg összezúzva a kellemes hallgatást közöttük, és egy pillanatra mintha megszűnne a tömeg zajongása a távolban, mikor eljut a Bírákhoz a kérésem súlya.

Félnek tőlem. Tudom, hogy így van, mert bármennyire is pótolhatatlanok, nálam nem hatalmasabbak, és nem egyszer nézték már végig, mikor pusztítottam és nyomorba döntöttem életeket idelent.

Könnyen erre a sorsra juthatnak, és ezt nagyon jól tudják.

– Minósz? – szólítom a nevén, mert hármójuk közül ő az, aki a legfeszültebb lett a jelenlétemtől.

Rhadamanthüsz és Aiakosz csak csendben figyel, amíg ő megmoccan a széles trónjában, és tágra nyílnak a szemei, mikor felé sétálok.

– Tudsz bármit is arról, miért hever darabokban Tartarosz?

– Honnan kéne tudnom? – szólal meg halkan, mikor magabiztosan kérdezek.

– Tekintve, hogy ti döntitek el, melyik lélek fog szenvedni Tartaroszban, talán tudtok róla, ha valamelyikük meg is lép onnan.

– Onnan senki nem tud kijönni segítség nélkül – szólal meg Aiakosz megmentve a fivérét a csendes terrortól, ami alatt bármelyik pillanatban összeomolhatna. – Tartaroszt senki nem hagyhatja el, miután odakerült.

– Tartarosz beomlott. Magával rántotta a kerítés egy részét, a kapu meg darabokban hever, és nincs ott egy lélek sem – hazudtolom meg egy pillanat alatt. Kezdem felbosszantani magam, mert pont olyan ködösen beszélnek, mint a Párkák, de ők egyáltalán nincsenek olyan posztban, hogy ezt megtehessék. – Hová tűntek a lelkek onnan?

– Mi oda küldjük őket. Ott kell lenniük.

– Én meg voltam ott, és nagyobb a csend, mint Elíziumban – vágok vissza megint, és mivel Aiakosz nem reagál, Minósz betörhetőségét célzom meg.

Összehúzza magát, mikor felé lépek, és a kék lángokat figyeli, amik felcsapnak az ujjaimból. Tudja, ha hozzáérek velük, akkor pont úgy nyomorodhat meg, mint Hermész.

– Először elkap Hüdra, aztán összeomlik a pokol bejárata, és nagyon tudni szeretném, mindennek mégis mi az oka, úgyhogy nyisd ki a szád, mielőtt hamuvá égetlek. – A hangom egyre mélyebben cseng fel, ahogy belelovallom magam a mondandóm súlyába, és ez az, amivel végre fogást találok rajta.

– Thanatosz – nyögi ki azt az egyetlen nevet, amitől lepereg az életem a lelki szemeim előtt.

Megnémulva figyelem az elfojtott félelmet szerencsétlen arcán, és próbálok a fejébe látni, mert ezután nem mond mást.

– Thanatosznak mi köze van Tartaroszhoz?

– Ő a halál – jelenti ki az egyértelműt, és arrébb húzódik a trónjában, mikor közvetlenül mellé sétálok.

– Mondanál olyat is, amit nem tudok? – kérdezek vissza olyan szúrós hangon, hogy az arcába költözik a szégyen, mikor felé kerekedek.

– A Párkák tudják.

– A Párkák nem állnak szóba velem – jelentem ki eléggé megsértetten, viszont amint ez elhagyja a számat, valami történik bennem.

Az agyam kikapcsol, és hiába nézem Minósz öreg, fakó arcát, mégsem látom magam előtt. A gondolataim hatalmas port kavarnak bennem, mert a tudatom most rak össze egy olyan információt, ami nem értem, eddig hogy nem volt teljesen egyértelmű a számomra.

Rajtam kívül az egyetlen személy, akivel a Párkák szóba állnak, az maga Thanatosz, én pedig azóta nem jutok velük semmire, hogy a halál kérte tőlem Perszephonét, én viszont nem adtam oda neki.

És ha a sikerült annyire közel jutnia a Párkákhoz, hogy elpártoljanak tőlem? Ha ők hajlandóak segíteni Thanatosznak megölni a kislányt?

A szívem majdnem kiszakad, és olyan értetlen félelem száguld végig bennem, hogy Minósz összerezzen, mikor túl nagy erővel hátrálok el tőle, és látom a szemeiben a félelmet, mégsem szól egy szót sem.

Csak nézem az ismerős ijedtséget az arcán, mert hirtelen pont így érzem magam én is. Ha igazam van, akkor az azt jelenti, hogy a világ végére is elbújtathatnám Perszephonét, de még ott sem lenne biztonságban. Ha a Párkák képesek őt átadni Thanatosznak, akkor nincs olyan rejtett zug a Földön, ahol ne találnának rá.

•

Két perc helyett két és fél napot töltöttem távol a palotámtól, hogy megtudjak valamit arról, ami odakint történik. Elhúzódott, mert az Igazság Bírái egy idő után megrekedtek, olyan mély hallgatás lett a fenyegetőzésből, hogy egy idő után nem tudtam kiszedni belőlük semmit, és kénytelen voltam annyiban hagyni.

Elfáradtam, de képtelen voltam hazajönni, miután a fejem összerakott egy elképzelhetetlenül veszedelmes opciót, amiért sorra történhetnek a szerencsétlenségek idelent. Csak álltam és vártam ott az Alvilág bejáratában, és kattogtam azon, hogy most mit csináljak, miközben Hekaté folyton ostromolt, nem hagyott nyugton a zavaros gondolataival, amik szinte széthasították a fejemet.

Elegem volt belőle is, de odakint maradtam, mert próbáltam kihasználni az alkalmat, hogy okom van kikerülni Perszephoné fojtogató közeléből. Napok óta nem láttam, és őszintén félek attól, hogy mi lesz, ha megint a szemem elé kerül. Soha nem hoztak még ki annyira a sodromból, mint amennyire ő képes rá, mégis elgyengülök, valahányszor tudatosul bennem, mekkora veszélyben van.

Próbálok megszabadulni a rám gyakorolt hatásától, kizárni a fejemből, hogy tisztán tudjak haragudni rá, de még úgysem igazán megy, hogy mindenemmel a kötelességeimbe menekülök. Vagyis menekülnék, de itt állok a nyugati szárny végében, a hatalmas tárgyalótermem mellett, ahová el kéne rejtőznöm, hogy megint órákig bámuljam a szaros térképet, de a lábam az istenért sem mozdul.

A folyosó vége egy tompa ívben fordul be jobbra, és ebből a kicsit sem tágas beugróból nyílik a terasz ajtaja a kertbe, ahonnan hallom a tompa hangokat, a halk nevetést. Értetlenül nézem Hekatét, ahogy ölbe tett kézzel áll a nyitott ajtóban, és rezzenéstelenül várakozik, miközben a hosszú haját az arcába fújja a szél.

– Hekaté?

– Hádész – kapja felém a fejét, mikor megcsapja a hangom, és már a szemeivel kutakodik bennem, miközben el sem mozdul az ajtóból. – Végre hazataláltál? Ennyi erővel lassan ki is cuccolhatnál innen, olyan keveset vagy itthon.

– Tudod, hogy a Bíráknál voltam.

– Na de majdnem három napig? – kérdez vissza úgy, mintha nem üzengettünk volna egymásnak pár óránként, amíg távol voltam. Én azt akartam tudni, hogy itthon minden rendben-e, ő pedig azt, hogy mégis mit sikerült kiderítenem, amíg ő ide ragadt a kislánnyal.

Nem akartam egyedül Hermészre hagyni Perszephonét, mert egy kicsit sem bízom meg benne.

– Tudod, mi történt.

– Igen, tudom, hogy nem derítettél ki semmit – morog vissza a száját húzva.

– Neked ez semmi? Ha a Párkák és Thanatosz...

– Ha – vág a szavamba egy másodperc alatt, én pedig nem értem, hogy lehet ennyire nyugodt. Engem mindjárt megöl az aggodalom. – Azt mondtad, hogy ha. Ez közel sem azt jelenti, hogy így van, ez csak a te spekulációd.

– Minósz Thanatoszt említette.

– És csak a nevét. Ez nem jelent semmit – sóhajt fel hangosan, mert látja a felfordulást a szememben, amitől nem tudok megszabadulni. – Nagyon aggódsz, ugye?

– Nem tudom, mit csináljak.

– Elsősorban inkább aludj, mert elég szarul nézel ki – mondja ezt olyan hangon, mintha próbálná azt az érzést kelteni bennem, hogy nincs miért aggódnom, de ő is tudja, hogy ez nem igaz.

Látom rajta, hogy pont úgy fél, mint én, de nem engedi meg magának, hogy mellettem ő is ennyire elgyengüljön.

Nem is mond mást, mikor nem vagyok hajlandó lereagálni a szúrós őszinteségét, és egyszerűen visszafordul a kert felé. Az idegességtől a karján dobol az ujjaival, mikor ölbe teszi a kezeit, bennem pedig elkezdenek kavarogni a lehetőségek, miért is áll itt az ajtóban.

– Tulajdonképpen mit művelsz itt? – szólalok meg vagy két perc gondolkozás után, de még csak össze sem rezzen tőlem.

– Figyelek – jelenti ki egy fél pillanatra rám nézve, majd a kert felé fordul vissza, mikor elindul a lábam, és megteszem ezt a maradék pár lépést felé. – Erre kértél, ha jól rémlik.

– És az üres kertet szuggerálod ennyire, vagy hallucinálsz?

– Annyira nem üres – ereszt el egy féloldalas somolygást. – Perszephoné olyan zaklatott volt, miután megint felszívódtál, hogy nem tudtuk lelőni, úgyhogy Hermész megmutatta neki a kertet. Nem viccelek, az a nő már egy fél órája egyetlen virágot szagolgat. Szerintem már illata sincsen.

Próbálom lenyelni a szavai okozta szívritmuszavaromat, és egy nagyot nyelve állok meg közvetlenül mellette. Hekatéról egyenesen a kert felé fordítom a tekintetemet, és még csak fel sem tűnik a sötétszürke, ködös ég, a szokatlanul friss levegő, mert az egyetlen, amire figyelni tudok, az a kislány a kertem végében.

Hermész beszél hozzá, szinte nem is hallok mást az ő tompa hangján kívül, de Perszephoné ügyet sem vet rá. A felé tornyosuló bokorról kettesével szakítja le az apró, fekete kis virágokat, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy megmozgatja a halott belsőmet, mikor a semmiből a hajához emeli.

– Most meg mit csinál?

– Szerinted? Épp virágokat tűzdel a hajába – nevet fel halkan Hekaté, amíg én az elborzadás ellen küzdök, amit saját magam miatt érzek.

– Te jó ég – simítok az arcomra, mikor elindul a szívem, és olyan, mintha a ragacsos kátrány helyett végre megint vért pumpálna bennem. – Kérd meg, hogy ezt hagyja abba.

– Mégis miért?

– Mert egy hajszál választ el attól, hogy leteperjem.

– Fúj. – A boszorkány fintorogva veti ide ezt az egyetlen szót, amíg a kezem az arcomról a hajamba téved, és olyan megrögzötten figyelem Perszephoné izgatott, kisimult arcát, hogy egy pillanatra megszűnik a világ körülöttem.

Imponál, hogy telerakja a vörös, hosszú haját fekete virágokkal? Mondhatni. És emiatt kevésbé vagyok rá rohadt dühös? Nem, de attól még porrá zúznám érte a világot.

– Ez a nő megöl engem – nyögök fel elvérzett hangon, és már fordulnék el, hogy elmeneküljek, de megtorpanok a mozdulatban, mikor Hekaté felhorkant.

– Mi van, már nem robbansz fel az idegtől? – ereszti el azt a szemét kérdést, amitől egy pillanatra eszembe jut, milyen érzelmi hullámvölgyön mentem keresztül az elmúlt időszakban csak azért, mert túl közel engedtem Perszephonét. – Pár napja még azt hittem, élve megnyúzod.

– Mert olyan rohadt... Pofátlan. Hogy lehet ennyire tiszteletlen és makacs?

– Fel ne lobbanj itt nekem, könyörgöm – szól rám, mikor a kelleténél nagyobb indulattal jön ki belőlem az utolsó pár szó. – Ne bántsd már ennyire szerencsétlent, még csak kezelni semmi tudta azt, hogy ilyen mérges vagy rá.

– Miért érzem azt a hangodban, hogy az ő pártját fogod?

– Mert egy kicsit azt is teszem – sóhajt fel teljesen természetesen, mintha nem döbbentene le azzal, amit ki mer mondani. – Oké, kihallgatta a privát beszélgetésünket, de ez olyan nagy szám?

– Mi van?

– Csak hallgatózott, nem ölt meg senkit.

– Hekaté – fújom ki magam, mikor a semmiből felnyomja a vérnyomásomat. Nem hiszem el, hogy ezt most tényleg el kell magyaráznom. – Hallgatózott. Az ajtó mögött. Olyan dolgokról beszéltünk, ami csak ránk tartozik, és nem volt joga ezt tenni.

– És? Mégis mitől félsz? Hogy megtudja, mit érzel iránta? – horkant fel egyenesen Perszephonét szuggerálva, majd kíváncsian felém néz, mikor nem kap választ. – Hádész. Ne már. Te azért vagy ilyen mérges rá, mert félsz, hogy meghallotta, milyen gyengéd érzelmeid vannak iránta?

A hangja belemélyül a cukkolásába, és már ottlenne egy halvány mosoly a szája szélén, amit egy szemét grimasszal takar el, ahogy rávillan a tekintetem. Meg tudnám gyilkolni, mikor ilyen nagy a szája.

– Ne legyél már ennyire férfi – forgatja rám a szemeit, mert egy kicsit sem tart attól, hogy esetleg fellobbanok miatta.

– Azért vagyok mérges, mert a legtiszteletlenebb élőlény ezen a kicseszett világon – vágok vissza, mikor szinte sarokba szorít, de még ehhez az egy mondathoz is elég erőteljesen meg kellett erőszakolnom magamat.

Hekaté a száját húzza, magasról tesz arra, hogy halálosan jelentéktelennek állítja be a felháborodásomat, amivel egy kicsit nem segít a helyzetemen.

– Szerintem Perszephoné okkal tette – szólal meg végül, majd visszafordul a kert felé, hogy még véletlenül se lássa a meghökkenéssel kevert idegességet az arcomon.

– Ne csessz fel. Mégis milyen oka lehetne erre?

– Mondjuk az, hogy soha nem mondunk el neki semmit. Elvárod Perszephonétól, hogy tanítva legyen, de olyan szinten titkolózol előtte, mint a saját anyja. Például fogalma sincs arról, hogy hová tűnsz el folyton, miközben érzi, hogy valamit rejtegetünk előle. Mást sem hajtogat, csak azt, hogy hol vagy, miért és mikor jössz vissza, aztán erre nem kap választ, mert te elrendelted, hogy tartsuk titokban előtte, hogy egyébként a halál elől bújtatod. – Elered a nyelve, a hangja pedig megtelik azzal a passzív indulattal, ami sokkal békésebb, mint ahogy a szavai kijönnek a száján. – Hogy máshogy tudhatna meg dolgokat, ha nem hallgatózik?

– Szeretnéd elmondani neki, hogy a halál kergeti? – kérdezek vissza elhalkulva, és próbálok nem felháborodni a közömbösségén. – Hogy bármelyik rosszabb húzása után pont olyan lehetne, mint szerencsétlenek, akik évszázadok óta kavarognak a Sztüxben?

– Miért ne? Miért ne mondhatnánk el? – rántja meg a vállát, mintha jelentősége sem lenne. – Mit veszíthetsz?

– A kontrollt – vetem oda mereven, de meg sem rezzen tőlem. Felém pillant a szeme sarkából, de többre nem hajlandó, mert nem akarja végignézni, ahogy teljesen felhúzom magam. – Így is lehetetlen figyelni rá, mert impulzív és felelőtlen, szerinted javítana a helyzeten, ha pluszban még ekkora nyomást helyeznénk rá?

– Joga van tudni – morogja el magát szinte már idegesítően nyugodtan. – Hiába hívod kislánynak, már nem az, és ideje lenne úgy is kezelned őt.

– Hekaté.

– Sajnálom, de már unom nézni. Az elején még halál jól szórakoztam, de már kezd fárasztó lenni, mert mindig ugyanaz a műsor. Folyton ráparancsolsz, hogy csinálja ezt meg azt, és mikor él az alanyi jogával, és nemet mond, te kiborulsz – kezd bele abba a halk hadarásba, amivel befogja a számat, mert olyan őszinte lesz, hogy hirtelen képtelen vagyok gondolkodni is. Mint a hideg zuhany, pont olyan érzés. – Én értem, hogy van ez a nyamvadt irányításmániád, de ő nem egy bábu, akit rángathatsz.

– Azt hiszed, én ezzel nem vagyok tisztában?

– Hádész, ne húzd fel magad. Én azt tudom, hogy vigyázni akarsz rá, azért korlátozod le, de ilyenkor nem vagy jobb, mint az anyja. – Megadja a kegyelemdöfést, és az utolsó szavakkal olyan űrt tölt meg bennem, hogy a nyomástól feltódul a hányinger a torkomba. Ennél még az is kegyesebb lenne, ha ököllel ütne. – Oké, felfogta az agyam, aggódsz meg kivagy az élettől, mert engedetlen, de azon kívül, hogy te irányítod az Alvilágot, tudsz mondani egyetlen indokot arra, miért kéne minden egyes szavadat betartania? Mert a helyében én se tenném.

– Ma reggel ballábbal keltél fel, vagy mi van?

– Csak azt akarom közölni, hogy megértelek téged, melletted állok, de Perszephoné is megérdemel egy kis együttérzést – les felém rezzenéstelen arccal, de csak egy pillanatig tartja a tekintetemet, mert feltűnik neki az a szinte láthatatlan, kék köd, ami körülleng. – Folyton azért basztatod, mert odafent mindenki hazudik, meg beszabályozza őt, és már meg ne haragudj, de te tulajdonképpen mit is művelsz idelent? Mert szerintem ugyanezt.

Ahogy elhagyja a száját ez a durva, szúrós kérdés, a levegő kiszorul a tüdőmből. Ebben a néma csendben végül nyíltan felém fordul, a szemembe néz, egyenesen bele a lelkembe, én pedig elvesztem a hangomat, mert olyan súlyos gondolatokat ébreszt bennem, hogy elfelejtek lélegezni.

– Én csak védeni akarom őt.

– Valószínűleg Déméter is azt akarta, azért kamuzott ennyit, és nézd meg, hol tartunk most. Kicsúszott a kezei közül a saját lánya, és felforgatja a világot, hogy megtalálja, miközben tízesével halnak éhen odafent, mert leszarja a kötelességeit. Ezt a szenvedést akarod? Mert ezzel a viselkedéssel pont ugyanezt fogod elérni. – Felvont szemöldökkel beszél, egy kicsit sem erőlteti rám magát, nem emeli fel a hangját, és ez a nyugodt, tényszerű közlése az, ami megrekeszt. Ennyi erővel meg is üthetne. – Csak szólnék, hogy nem épp úgy nézel ki, mint aki képes lenne egy hetet is túlélni a kislány nélkül. El akarod veszíteni őt?

– Perszephoné elvesztése nem egy olyan dolog, ami megtörténhet.

– Honnan veszed? Thanatosz vadászik rá, bármelyik pillanatban történhet valami, hogy eljöhessen érte – rántja meg a vállát, úgy tesz, mintha ez egy jelentéktelen kis dolog lenne, mégis tudom, hogy ettől majdnem annyira tart, mint én. – Hádész, én őszintén megértelek, mert Perszephoné ellenállása és dacolása nekem is az idegeimre megy. Falnak megyek tőle, hogy folyton veszekszik és tiltakozik, de miért viselkedne másképp, ha te sem változol lószart sem? Pont olyan erőszakos és kemény vagy, mint a legelső nap.

– Befejezted?

– Majdnem – biccent egyet alig mozdulva, és amíg ő le sem veszi a kertről a szemeit többé, én úgy nézem az ő sima arcát, ami folyton egy kisebb fintorba ugrik, miközben beszél. – A kislánynak joga van nemet mondani. Joga van maradni, ha akar, menni, ha akar, hiszen van szabadakarata. Miért kéne önfeláldozóan alkalmazkodnia, miközben pont a függetlenségét veszed el tőle?

– Hekaté, Perszephoné önveszélyes...

– Naiv, tudatlan, túlérzékeny... persze, persze – szakít félbe végleg átvéve az irányítást, én pedig itt állok mellette kivérzetten. – Egyik sem igaz. Oké, kicsit talán tényleg naiv és érzékeny, de te nem lennél az a helyében? Gondolj bele, mennyire félhet. Ha annyira megveszel érte, mint ami amúgy is lerí rólad, akkor miért nem vagy hajlandó megérteni őt?

Folyton soroz az idióta kérdéseivel, olyan sok mindent kelt életre és gyilkol meg bennem, hogy nem tudok értelmesen gondolkodni, nem még válaszolni neki. A tekintetem az arcára ég, de alig látom őt, mert a tudatom valahol máshol jár. Minden olyan alkalom lepörög a szemem előtt, mikor összevesztem Perszephonéval, mikor makacs volt és kezelhetetlen, én pedig nem jutottam vele egyről a kettőre.

Inkább leélném az életemet egyedül elhagyatottan és szétkínozva, minthogy Hekaténak igaza legyen ebben.

– Olyan vagyok, mint Déméter? – hagyja el a számat a kérdés, amitől nem tudok megszabadulni. Hekaté arca átváltozik, mert talán ellenkezésre és kiborulásra számított, ehelyett nem vagyok képes másra, csak félsuttogásra.

Felém néz, végigméri a megsemmisülést az arcomon, és csak egy hatalmasat sóhajt, mikor rájön, hogy tulajdonképpen szanaszéjjel cincált az elmúlt pár percben.

– Nem egészen, de mondhatni, igen – válaszol semleges hangon, mégis a fölbe döngöl a nyíltságával. – Az anyja azért hazudott Szephnek, mert önző volt, és saját magának akart jót, te pedig azért, mert csak meg akarod védeni. A szándék nem ugyanaz, de attól még pont olyan képmutató vagy. Talán ha nem rettegnél annyira gyengéd lenni, akkor nem lenne szükséged titkolózásra. Meglepődnél, de a végén még megbízna benned.

– Gyűlöl engem, Hekaté.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Felvonja a szemöldökét, szinte érzem benne, mekkorát csapna rám, ha nem égetném porrá a hővel, ami most olyan, mintha teljesen megszűnt volna bennem. – Múltkor sem hiszem, hogy azért nézett téged végig akkora kiskutyaszemekkel, mert úgy utálna. Nem bírta elviselni, hogy nem szólsz hozzá.

Elereszt egy fáradt sóhajt, és ránk telepszik a súlyos hallgatás, mert ő kifogyott a kifakadásából, én pedig nem tudom, mihez kezdjek azzal a rengeteg vegyes érzelemmel, ami itt kavarog a mellkasomban. Fintorog, mikor elteszi magában, hogy felbolygatta a belsőmet, és a fejét csóválva fordul vissza a kert felé, amíg én képtelen vagyok egy pillanatra is a kislányra figyelni.

Inkább bámulom a földet valami tény után kutatva, amivel megcáfolhatnám Hekatét, mert nem akarom beismerni, hogy győzött felettem.

– Én akkor is megértem őt. A helyében ugyanezt csinálnám – rántja meg a vállát még utoljára, magasról téve arra, hogy most tiport bele a földbe.

– Mióta látod ezt így?

– Egy ideje.

– És miért nem szóltál? – engedem ki a megsemmisülést a torkomon, ami alig nyer értelmes formát, mert elvesznek a hangomban a szavak.

A boszorkány neki dől az ajtófélfának, és a hosszú, vörös körmeit piszkálja ahelyett, hogy rám figyelne, mert talán nem akar tudomást venni a meghökkentségről, ami olyan egyértelműen kiül rám.

– Úgy voltam vele, ez a ti dolgotok, semmi közöm nincs ahhoz, éppen milyen szexuálisan túlfűtött, idegtépő csatát vívtok egymással, de a legutóbbi kiruccanásunk után rájöttem, hogy ez a világ pusztulásáig így fog menni, ha legalább az egyikőtök nem kezd el enyhülni – morogja maga elé, majd egy gyenge somolygással felém fordítja a fejét, mikor képtelen vagyok megszólalni. – Mind a ketten vakok vagytok. Ő azt nem látja, hogy meggebedsz érte, te meg azt, hogy sokkal többre jutnál vele, ha nem lennél ennyire durva és diktatórikus.

– Akkor mégis mit csináljak?

– Mondjuk beszélgess vele? Nem olyan nehéz.

– Azt neki is akarnia kell – teszem hozzá kicsit belerekedve a tehetetlenségbe, ami itt burjánzik a belsőmben, de el kell fojtanom, mielőtt lángok és szikrák lesznek belőle. – Nem tudunk váltani egyetlen normális szót sem egymással, mert folyton vitatkoznia kell.

– Akkor veszekedjetek, de ha lehet, ne azon, hogy megint milyen engedetlen, mert semmire nem fogsz menni vele. Mondjuk kezdjetek azzal, amit iránta érzel. Biztos vagyok benne, hogy egy pillanat alatt befogod a száját, ha bevallod, hogy szerelmes vagy belé.

– Ilyet egy szóval sem mondanék.

– Ez a baj – forgatja rám a szemeit még egyszer, és ahogy őt ismerem, valószínűleg nem utoljára. – Olyan érzelmi analfabéta vagy, hogy ezzel maximum születni lehet, Hádész.

– Nem sértegettél eleget ma már?

– Miért, nem vagy az? Nagyjából annyi fogalmad van az érzésekről, mint Szephnek a valóságról. Elég sokat tudnátok tanítani egymásnak – csóválja meg a fejét, mély levegőt vesz, és érzem a hangsúlyán, hogy még folytatná, viszont nem teszi.

Kikerekednek a szemei, mikor a kert felé fordul, és összevonja a szemöldökét, én pedig a szívemet nyelve figyelem az arcát, ami lefagy egy pillanat alatt.

– Mi az?

– A nőd.

– Mit csinál? – morgom el magam annyira halkan, hogy azt hiszem, alig ért meg. A homlokomhoz nyúlok, és már csak azért sem fordulok a kert felé, mert rendesen félek odanézni. – Most már koszorút is fon a szaros virágaiból?

– Ezek a te szaros virágaid, Hádész. Azért vannak itt, mert pont annyira szereted őket, mint Perszephoné – pillant rám, majd egy hitetlen, kicsit sem őszinte mosollyal fordul vissza a kert felé. – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de a kislánynak pont most virágzik ki a talaj a lába alatt.

– Hm? – nyögök fel, és ezzel a hirtelen döbbenettel rávesz arra, ami ellen annyira küzdöttem, mióta itt állok.

A kislány felé nézek, és nem hazudok, enyhe döbbenet uralkodik el rajtam, mikor meglátom azt, ami előtt Hekaté is tátott szájjal áll. Azt figyeljük, ahogy Perszephoné lábujjhegyen állva nyújtózkodik egy nagyobb fekete rózsáért, és még csak fel sem tűnik neki, hogy a talpa alatt sorban bukkannak elő az apró, színes virágok.

Az eddig fekete, méregzöld kertet lassan ellepik az élénkszínű, kicsi virágok a lába körül, amik a nagy semmiből jelennek meg, nekem meg fogalmam sincs, mégis mi történik.

– Mi az anyámból rakták össze ezt a nőt? – bukik ki Hekaté egy másodperc alatt, és a hitetlenkedése rángat vissza az itt és mostba. – Kivirágzik a lába alatt a föld. A halott, kopár, fekete föld. Most ki a boszorkány, én vagy ő?

– Te is látod, amit én?

– Felmondok – fakad ki annyira hangosan, hogy Hermész felénk kapja a fejét, de egyikünk sem szentel neki nagyobb figyelmet. – Feladom, én ilyet még az életben nem láttam.

Hekaté fuldokolva beszél, és teljesen maga mögött hagyja a korábbi nyugodt kioktatását. Még csak észre sem veszi, ahogy ellépek az ajtóból, mert az éles hangja miatt már a kislány is felénk figyel, és kiugrik a szívem, mert nem akarom, hogy a közelembe jöjjön.

Nem tudok mit kezdeni a szeretetemmel és a haragommal, amit egyszerre táplálok iránta. Az őrületbe kerget.

– Hé, most... hová mész? Hádész – szólal meg, mikor képes vagyok megtenni még két lépést minél messzebb a kislánytól.

– Mennem kell.

– Hová?

– Csak dolgom van – vágom vissza mindenféle magyarázatot messziről elkerülve, és egy laza mozdulattal fordulok sarkon. Mindenemmel menekülök a nő elől, aki minden féle értelemben kicsinál, ahogy az csak lehetséges.

– Gyáva vagy – vágja még utánam utoljára, de már nem is hallom Hekaté hangos morgását, amit egészen biztosan az arcomba nyomna a lehető legkegyetlenebb módon, ahogy csak nem szégyelli.

•

Lehetetlenül fáradtnak érzem magam, mert az elmúlt időszakban annyi minden történt, hogy a tudatom ezer felé tudna hasadni a súlyától. Kissé hiányzik a régi életem, amikor még nem fulladt senki a Sztüxbe, nem másztak ki szörnyetegek a pokolból és nem kergette a halál azt az egyetlen egy személyt, akinek a puszta gondolata összezúz.

Hetek óta csak megyek, és elfáradtam a folytonos rohanásban. Jelen pillanatban csak inni akarok valamit, valami töményet, ami megszűnteti a lüktetést a vállamban, kizárja a fejemből a kislányt, és sikerül elengednem a poklot, ami napról napra egyre inkább felülkerekedik a világomon.

Éjszaka kellős közepe van, én pedig nem rég értem haza egy fél napos túráról, mert meg kellett járnom Nüxöt. Nyűgös vagyok, végtelenül kimerült, de nem akarok aludni. A bakancsom kopog a konyhába vezető, hosszú folyosónak a márványpadlóján, mert enni, leginkább inni akarok valamit, ami rásegíthetne arra, hogy ne érezzem azt a kellemetlen feszítést a friss sebemben.

Már elhatározom magamban, hogy valószínűleg pár pohárral ráiszok a bevett fájdalomcsillapítóimra, de a kristálypoharam és a whisky képe egy szent pillanat alatt zuhan ki a fejemből, mikor a folyosón végigérve beteszem a lábam a konyhába.

Nem vagyok rá büszke, de a szívem kihagy egy teljes ütemet, mikor a rengeteg gyertyafényen keresztül felragyog a kislány alakja, és megszeppenve teszi vissza a pultra az odafent termett almát, mikor meglát. Már majdnem kicsúszik a számon egy baszki, de még ez is bennem reked, mikor szemmel láthatóan kiül minden heves gondolata az arcára, miközben engem figyel, én pedig elátkozom az eget, mert a következő pillanatban kilép a konyha közepén húzódó pult mögül.

Egy lépés az egész, amit megtesz felém, majd megreked a mozdulatai kellős közepén, ahogy én hátrálok, és kinyír a saját agyam, mikor meglátom azt a pántos, combközépig érő selyemruhát rajta, amitől fellobbannak bennem az emlékeim róla, az ágyáról, és arról, hogy nyöszörgött alattam. A kurva életbe.

– Hádész, kérlek – szól utánam, mikor gondolkodás nélkül fordulnék ki a konyhából, és kiráz a hideg, mikor a vékony hangján szinte már könyörög.

Mély levegőt veszek, megemberelem magam, és mikor ismét felé nézek, rájövök, hogy ez hatalmas hiba volt. Közelebb sétált, alig két méter választ el tőle és a hófehér, szinte már lilaszínű bőrétől, mert valószínűleg veszettül fázik idebent.

– Miért nem alszol?

– Most jöttél haza? – kérdez úgy, mintha nem csapná arcon a hangom, amitől látom, milyen zavart lesz a tekintete.

Legutoljára akkor szóltam hozzá, mikor ráparancsoltam kint Tartaroszban, hogy maradjon egyhelyben, és akkor sem a legkedvesebb hangtónusomban. Talán túl kemény voltam vele, amit Hekaté is elég rendesen a tudtomra adott, de mégis hogy csináljam másképp, ha folyton az idegeimen táncol?

– Hol voltál ennyi ideig?

– A dolgomat végeztem – vágok vissza elég éles hangon annak ellenére is, milyen visszafogottan kérdez, és csak megszeppenve figyeli a passzív-agresszív arcomat, amivel annyira próbálom távol tartani magamtól.

– Ne csináld ezt.

– Mit? – nézek egyenesen a szemébe a tompa fényeken keresztül, és mindenemet összekaparom a hamvaimból, hogy ne a vékony, szinte már áttetsző hálóruhát figyeljem rajta, amit egyszer már majdnem levettem róla.

Miért vagyok ennyire gyenge?

– Nem akarom, hogy haragudj rám.

– Hogyan? – kérdezek vissza elég hangosan, és nem azért, mert felbosszantana. Én csak szimplán ledöbbenve állok a helyzet előtt, mert az életben nem tudtam volna elképzelni, hogy ez valaha elhagyhatja a száját.

– Úgy viselkedsz, mintha csak egy szellem lennék. – A karjára simítva beszél, mégis látom azt a halvány sértődöttséget az arcán, ahogy tartja a tekintetemet. – Még kiabálni sem vagy hajlandó velem.

– Azt akarod? Hogy üvöltsek? – kérdezek vissza kicsit talán túl keményen, mert nagyon próbálom elrejteni a meglepettségemet. – Attól jobb lenne?

– Bármi jobb lenne, mint ez – sóhajt fel szinte már csak a tekintetével kérlelve arra, hogy ezt hagyjam abba. Azt hiszem, kezdem megőrjíteni a napok óta tartó, ellenséges viselkedésemmel. – Inkább ordíts, felőlem meg is üthetsz, eltaposhatsz, csak ne csináld ezt.

Mély levegőt vesz, a halvány haragján keresztül figyelem a zaklatottságát, amíg az én fejem azért küzd, nehogy megmutassak magamból valamit, ami kicsit is más, mint a neheztelésem. Ledöbbent, mert egyetlen olyan párhuzamos univerzum nincs ebben a kibaszott világban, ahol kezet emelnék rá. Ennek még a feltételezése is elborzaszt.

– Ezt csakis magadnak köszönheted.

– Te hívsz mindig kislánynak, most mégis te viselkedsz úgy, mint egy gyerek – csap le egy pillanat alatt, amivel elindítja az életet a belsőmben, ez pedig két dolgot jelenthet. Vagy szimplán veszekedni fogunk, vagy konkrétan ezer darabja szedjük szét egymást a felgyülemlett feszültségtől. – Most is menekülsz, pedig nem csináltam semmit. Egy percet sem bírsz meglenni a közelemben?

– Mit akarsz tőlem? – sóhajtok fel halkan, mikor a megfutamodás helyett beleállok a helyzetbe, és átadom magamat a közelgő káosznak, ami itt bizsereg a hasamban.

– Hogy ne legyél ilyen rohadt makacs.

– Kislány – szólok rá, mikor szó szerint átgázol a magamra kényszerített nyugodtságon.

– Hol voltál ennyi ideig? – kérdez megint úgy gyűrve a kezeit, mintha nem fenyegettem volna meg ezzel az egyetlen szóval. – Eltűntél.

– Dolgom volt – ismétlem magamat én is eléggé kimérten, de mikor ellepi az arcát a csalódott értetlenség a stílusomtól, leállok.

Eszembe jut Hekaté, és minden, amit olyan felelőtlen módon vágott a fejemhez. A puszta gondolata is borzalmas, hogy a boszorkánynak igaza van, és bármennyire próbálom meghazudtolni, mégis azon kapom magam, hogy ugyanazt csinálom. Kemény vagyok és durva, amire Perszephoné a szokásos csípősségével reagál.

– Az Igazság Bíráinál és Nüxnél jártam – ered el a nyelvem, mikor sikeresen észreveszem magam.

– Mi? – dadogja el magát, mert annyira váratlanul éri ezeknek a hatalmas, ép ésszel felfoghatatlan neveknek az emlegetése, hogy összekavarodik tőle. – Akkor nem előlem menekülsz?

– Lenne rá okom? Talán hiányoztam?

– Nem – vág vissza egyből védekezve, mégis felvesz a fehér arca egy enyhe piros árnyalatot, ami két különböző érzést is életre kelt bennem; az elnyomhatatlan vágyat az alhasamban, és az enyhe idegességet, mert megint olyan hevesen viselkedik.

– Mégis mit akarsz tőlem? Megint veszekedni? Mert ahhoz rohadt jó úton haladsz.

– Csak azt, hogy ne legyél ennyire ellenséges.

– Én vagyok ellenséges? – csattanok vissza eléggé hangosan, amire összerezzen, és csak fúj egy kisebbet, mikor indulatból felé lépek. – Ha én ellenséges vagyok, akkor te?

– Én csak arra kértelek, hogy ne viselkedj ennyire passzívan, uramisten.

– Akkor hagyd ezt abba végre! – Felemelem a hangom, mikor ő is megengedi magának a felháborodást, és olyan kiismerhetetlen érzelemáradat kavarog a szemeiben, hogy alig ismerem fel. – Ha nem lennél ennyire szeszélyes és idegtépő, akkor talán emberi hangnemet is meg tudnék ütni veled szemben.

– Hogy lehetsz ekkora seggfej?

– És te mégis miért kötekedsz mindig ennyire? Mi baj van veled?! – engedem ki a hangomat, mikor megint látom rajta eluralkodni azt a makacs ellenállást, és még csak fel sem fogom, hogy most telek meg csordultig tőle. – Miért vagy ennyire rohadt mód kezelhetetlen?

– Mert csak így tudlak távol tartani magamtól, oké?! – csattan fel teljesen kivetkőzve magából, amivel befogja a számat.

Meghökkenek, mert hirtelen olyan őszinte lesz, hogy el sem jut az idióta agyamig, milyen kezelhetetlen lesz megint. Ő is csak áll és néz rám zaklatottan, mert rájön, mit mondott, és a mély hallgatásom az, ami végképp tudatosítja benne, hogy ezt már nem tudja visszaszívni.

– Mi?

– Ha nem vagyok ilyen, ha nem kapálózom ellened kézzel-lábbal, akkor a közelembe jössz, hozzám érsz, azon a rohadt mély hangodon perverz dolgokat mondasz, én meg nem tudok tőled gondolkodni – fakad ki végül teljesen, mert átadja magát a káosznak, és már egy kicsit sem próbálja visszafogni magát.

A szívem ezerszeresével ver, mert a tudatom lassan feldolgozza azt a súlyos információt, ami felégeti a torkát, engem pedig olyan erővel dob a padlóhoz, hogy elnehezül mindenem. Hatalmasat nyelek, mert nem azt vágja a fejemhez, hogy mennyire gyűlöl, és ez az őszintesége olyan, mintha csomót kötne a gyomromra.

– És ez téged ennyire zavar? – szólalok meg végül, mikor sikeresen megtalálom a hangomat, és iszonyatosan keresek valamit az előbbi lobbanékonyságom helyére, mert azt a heves indulatot úgy kinyírta bennem, mintha soha nem is lett volna.

Összeszorítja a fogait, és csak néz rám az aranyon fénylő, barna szemeivel, nekem meg itt lesz világos az, hogy talán jobban hasonlítunk, mint amit eddig egyáltalán lehetségesnek tartottam.

– Az őrületbe kergetsz. Egyszer le sem tudod venni a kezedet rólam, aztán napokig kerülsz, ami felér egy komplett kínzással, én meg nem értem, mégis miért reagálok így. Téged talán nem zavarna?

– Ha ennyire nehéz távol maradnod tőlem, akkor mégis miért erőlködsz ennyire? – teszem fel a kérdést, mikor ő ismét kiengedi a gondolatait, és nem tudom eldönteni, mi a rosszabb; a küzdelme saját maga ellen, vagy a hangom mélysége, ami már szinte nem evilági. – Komolyan úgy gondolod, hogy ez a viselkedés jobb, mintha engednél nekem?

– Igen – válaszol lehalkítva magát, és azt hiszem, ez a csendes hazugság őt pont annyira piszkálja fel, mint engem.

A homlokomat ráncolom, ahogy próbálom összeszedni az ólomnehéz belsőmet, hogy elhátráljak, de nem megy. Csak állok egyhelyben, összezavarodva és kisemmizve, és egy évezred elmúlik mellettünk, mikor szóra nyitom a számat, majd inkább nem mondok semmit. Ökölbe szorulnak a kezeim, mert az őszintesége kicsinál, és a napok óta tartó neheztelésem és erőlködésem után tenni akarok valamit, ő pedig teljesen bepánikol, mikor meg is engedem magamnak.

– Állj meg, nem szabad.

– Mégis miért? – kérdezek vissza szinte már idegesen tehetetlen módon, mert eltaszítja a kezemet, mikor hozzá akarok érni. – Percek óta azért csapongsz, mert nem bírsz távol tartani, most meg visszakozol? Egyetlen okot mondj, mi baj van azzal, ha közel engedsz magadhoz.

– Mert ha Déméter ezt megtudja...

– Most komolyan beszélsz? – húzódom hátrébb az anyja felemlegetésére, és még csak azt sem hagyom, hogy végig mondja.

Azt hiszem, elátkozza magát, mikor az értelmetlen magyarázkodására megint annyira indokolatlanul nagy távolságot kényszerítek ránk, hogy megcsap a fagy, mikor már nem érzem azt a liliom és rózsa illatot, ami az egész lényéből úgy árad, mintha levegő lenne. A száját nézem, az orrát, a megnyerhetetlen csatát a szemeiben, és üvölteni tudnék, mert most először olyan őszinte vágyakozást látok rajta, hogy már a bőrömön érzem az erőlködését.

– Az tart vissza, mit gondolnak majd odafent?

– Te ezt nem értheted.

– Nem is akarom – jelentem ki annyira hangosan és kemény hangon, hogy elhagyja minden megjátszott ellenállását. Nem veszekszik, nem hazudtol meg, mert nincs értelme. – Szerinted nem szarom le jó magasról az egész világot, mikor látom, milyen élesen kapkodod a levegőt a közelemben? Nem érdekel se az anyád, se a rohadt Olümposz, mert az én életem az, ami idelent van. Nincs közöm hozzájuk, és nem is akarom, hogy legyen.

– Én is olümposzi vagyok.

– Déméter az, de te nem. Te csak a lánya vagy – javítom ki olyan hevesen, hogy belé fojtom a szót.

Összevonja a szemöldökét, mert túl érzékeny pontra tapintok. Az anyja olümposzi, ő csak szívesen látott személy odafent, de nem tartozik oda, és most engedi át magát igazán annak a megkönnyebbülésnek, amitől annyira tartózkodnia kellett eddig. Leereszti a vállát, elengedi a befeszült izmait, és csak néz rám olyan eltaposott feladással, amit tudom, hogy csak még rosszabbá fogok tenni, mikor ismét kinyitom a számat.

– Elpusztítanám a világot érted, még magát Gaiát és Tartaroszt is a lábad elé térdeltetném, és téged tényleg az zavar, hogy az anyádnak nem tetszene? – szólalok meg megint, mert ő képtelen beszélni, csak azzal a zaklatott idegességgel néz rám, ami azt hiszem, most először nem nekem szól.

– Te könnyen beszélsz – nyögi ki sokkal nagyobb indulattal, mint amit kinéznék belőle jelenleg. – Neked nincsen veszíteni valód.

– Miért, neked van?

– Saját magam – lobban fel olyan hirtelen, hogy jobban felzaklatja magát, mint amennyire engem lep meg. – Az egész életemet úgy életem le, hogy van jó és rossz. De mióta idekerültem, nap mint nap azzal kellett szembesülnöm, hogy a pokolban több nyugalmat látok, mint az életben, ami odafent a mindenem volt. Tudod, milyen nehéz így gyűlölni téged? Minden erőmet arra használom fel, hogy találjak benned valami rosszat, legalább egy kis hibát, amibe kapaszkodni tudok, de már nincsen semmim ellened. Üvöltenem kell veled és folyton veszekednem, mert üres a kezem, és egyetlen dolgot nem tudok felmutatni, ami miatt okom lenne utálni téged.

– És ez miért fáj neked ennyire? – kérdezek úgy, hogy szinte elképedve nézem, milyen éles, meleg színek költöznek a bőrébe a feldúltságtól. Felforrósodik a tehetetlenségtől. – Miért nem tudod csak úgy azt tenni, amit igazán akarsz?

– Mert odafent te tilos vagy. Az anyám kinyírna, ha megtudná...

– Hidegen hagy az anyád – vágok a szavába egyetlen pillanat alatt. – Az egész életedet ő irányította, mindig azt csináltad, amit az anyád akart, és nem volt beleszólásod a saját sorsodba. De én leszarom Démétert. Engem az érdekel, te mit akarsz. Engem te érdekelsz.

Szóra nyitja a száját, mert vissza akar vágni, de hirtelen nem jönnek a szavai. A feje kiürül, a tekintete megtelik, és olyan döbbenet ül ki a pici termetére, hogy lassan már lenyomja őt.

– Mit akarsz? – lépek közvetlenül elé, és nem tudom, miért, de még csak össze sem rezzen. Nem hátrál el. – Azt, amiért eddig annyit küzdöttél? Mert ha őszintén a szemembe tudod mondani, hogy gyűlölsz, akkor most jöttem utoljára ilyen közel hozzád. Kisétálok, és többé egy ujjal sem fogok hozzád érni.

Nem szól semmit, csak áll megnémulva, mintha nem tudná, mihez kezdjen, én pedig halkan felsóhajtok a sokktól, ami olyan egyértelműen eluralkodik rajta. Tágra nyílnak a szemei, elnyílik a szája, mégis olyan, mintha kővé dermedt volna, nekem pedig jó hosszú pillanatok kellenek, mire rájövök, miért is blokkolt le ennyire.

– Valaha, legalább egyetlen egyszer megkérdezte tőled bárki is, te mit akarsz? – teszem fel a kérdést, ami csak tovább ront a helyzeten, és szinte megremeg a levegő a torkában, miközben megnémulva figyeli az arcomat.

– Nem.

– Akkor én most megteszem. Mit akarsz? – folytatom ott, ahol az előbb abbahagytam, és őszintén meglep, mennyire elveszettnek tűnik. – Csak nyisd ki a szád, arra várok, hogy kinyílj végre. Legyél már önmagad, könyörgöm.

– Hogy lehetnék az, ha azt sem tudom, ki vagyok?! – kap levegő után olyan hevesen, hogy majdnem hátra tántorodom a lendülettől, ami kiszakad belőle. – Nekem soha nem volt semmim. Csak egy nimfa, aki szinte a húgom volt, és a szent meggyőződésem, hogy az élet a minden, te meg maga vagy a pokol. Most meg itt állok egyedül, a legjobb barátom halott, az életem meg romokban hever, mert úgy neveltek fel, hogy te vagy a legelcseszettebb élőlény a világon, mégis tisztább vagy, mint a saját anyám, aki a születésem óta csak hazudozik nekem.

A végén már szinte kiabál, annyira felzaklatják a saját szavai, hogy kiengedi minden kételyét, mégis olyan fejet vág, mintha minderre ő is csak most, ebben a pillanatban jönne rá. Megfojt a szívem, mert csak hangosan piheg, mikor elnémul, és nem látok mást a sötétbarna szemeiben, csak azt az őszinte csalódottságot, amibe belesötétedik a tekintete.

Az apró szikrák fellobbannak a szeméből, a lila, kicsi lángjai felcsapnak, ő mégsem veszi észre azt a ködöt, ami körülöleli őt.

– Thoé meghalt – folytatja úgy, mintha most adná át magát igazán ennek az érzésnek, és egy pillanatig nem látok mást benne, csak azt a pusztító gyászt, ami egészen biztosan mardossa belülről. – Az anyám hazug, az apám egy terrorista, te meg felforgatsz már csak azzal, hogy így nézel rám. Ezek mellett hogy tudnék saját magamra koncentrálni? Kit érdekel, mégis mit akarok, miközben minden ezer felé hullik szét?

– Engem – vágom rá gondolkodás nélkül. – Engem érdekelsz. Csak egy apró kis szavadba kerülne, és bármit megtennék, amit csak kérsz. Komolyan nem veszed észre?

Az arcára fagy a feldúltsága, és azt hiszem, egy szívroham küszöbén álldogál, mert elgyengíti a szókimondásom, ami után olyan tonnás súlytól szabadulok meg, hogy szinte csípi a tüdőmet a friss levegő, mikor képes vagyok ismét lélegezni.

– Minden a tiéd lehetne, ami idelent van. Mindent odaadnék, amit kérsz, csak mondanod kell – folytatom úgy, mintha nem lennék már így is túl sok impulzus a számára, és kiesik a fejéből, mikor közelebb lépek. Nem mozdul el, nem lök hátrébb, az én szívem pedig a torkomban dübörög, mert ennyire közel enged magához. – Mit akarsz?

– Ha anyám ezt megtudná...

– Leszarom Démétert – ismétlem magam már vagy a negyedik alakalommal, de csak most látom rajta először azt, hogy megérti, mekkora súlya van ennek. – Nincs itt, és nem is lesz. Végre te te vagy, az anyád nélkül, komolyan nem érzed, milyen felszabadító ez?

Látom a szemein, hogy sírni tudna a lelki terrortól, amibe belekényszerítem, de tartja magát. Feszült és szorong, mert minden határán átgázolok, és talán fájdalmat okozok neki, de ez olyan szenvedés, amit egy kicsit sem sajnálok.

– Mellettem az lehetnél, aki csak lenni akarsz. Mondd, mit szeretnél – nyomom rá még inkább a helyzet elviselhetetlenségét.

Ostromolni akarom, teljesen kikészteni, mert látom, mennyire szétcsúszik minden kisebb szavamtól, de esélyem sincsen, mikor beleőrül a kínzásomba. Az ingembe markol, magához ránt, és még csak egy halk nyikkanás sem jön ki belőle, mikor a dereka után kapva keresem a stabilitásomat, mert ettől a váratlan lendülettől szinte ráesek.

A számba harap, és már a nyakamat markolva húz le magához olyan erőszakosan, hogy kiesik a szívem attól a heves, akaratos csóktól, amibe beleránt. A szája az enyémhez olvad, és a fejét oldalra biccentve mélyíti el annyira, hogy végigszalad rajta a libabőr, mikor élesebben jön ki a hang a torkomon, mint neki. Én pedig nem tudom felfogni, hogy megint az történik.

– Még mindig rohadtul haragszom rád – morgok a csókba, amire csak halkan szusszan.

– Fogd be – motyog vissza a nyakamat átkarolva, a hajamba simítva, ahogy a csípőjét markolva taszítom beljebb, és egy tompa nyikkanás szakad ki belőle, mert a dereka a konyhapultnak ütődik.

– Megérinthetlek?

– Igen – nyög fel, mikor a szájába sóhajtok, és szinte a húsomba vájnak az ujjai, ahogy a hajába túrva rántom hátra a fejét. A nyelvem az övéhez forr, az íze szétárad a számban, és szétolvadok az érintésétől, mert a tenyere lecsúszik a mellkasomon, az oldalamon, és olyan erővel öleli át a hátamat, mintha attól félne, hogy egy pillanat alatt eltűnhetek.

Halkan sóhajtozik, mikor elengedem a száját, és nehezen emelkedő mellkassal hagyja, hogy az állát, a nyakát csókolgassam. Alig tudja visszafogni a hangját, mert finoman a bőrébe harapok, és a kezem után kap, ahogy a haját elengedve a mellébe, a derekába markolok.

A combjába kapaszkodom, és egyetlen, sima mozdulattal ültetem fel a konyhapultra, ő pedig teljesen elengedi magát, mikor a lábait szétfeszítve rántom a pult szélére. A vállamat szorongatja, és hangosan szusszan, mert a kezeim a fenekére csúsznak, és hezitálás nélkül kezdem feljebb húzni rajta a vékony ruháját.

– M-mit csinálsz?

– Gyönyört okozok – jelentem ki olyan egyszerűen, mintha épp nem ölne meg engem is már maga a tudat, hogy végre hozzáérhetek.

– Te jó ég – motyogja el magát, mikor rájön, hogy nem viccelek, és megremeg a kezeim alatt, miközben végigsimítok a meztelen combjain.

Az arcomnak dönti a homlokát, mert már túlságosan fent jár rajta az érintésem, és egy meglepett úristen szalad ki a száján, mikor a bugyija széléhez érek.

– Felizgattalak – jelentem ki olyan gátlástalanul őszintén, hogy ő fuldoklik a sokktól.

A füle mellé, a szája szélére csókolok, ahogy az ujjaim végigcsúsznak a leheletvékony anyagon, és próbálok nem beleőrülni a gondolatba, hogy miattam ilyen veszettül nedves, pedig még csak hozzá sem nyúltam igazán.

– Szeretném, ha a szemembe néznél – suttogok a fülébe.

Leereszkedik a válla, és a levegőt kavarja maga előtt, mikor felemeli a fejét, a tekintete az enyémbe ég, az ujjaim pedig a csipkés bugyija alá csúsznak.

Tátva marad a szája, mert a kezem mozogni kezd, azt az egy érzékeny kis pontot kezdem izgatni, amitől összerándul, és remegni kezd a lába. Már magán kívül húzza fel a térdét, hogy jobban hozzáférjek, miközben minden erejével a saját hangja ellen küzd, mégis kiszalad egy akaratos nyögés a száján.

– Még soha nem értek így hozzám ezelőtt.

– Mi van? – nyögök fel, mikor tudatosul bennem a súlya annak, amit a remegő, vékony hangján mond. – Baszki, kislány.

Érzem, hogy elborul a tekintetem, miközben az eltorzult arcát figyelem, és az információval próbálok megküzdeni. Ennél már csak az ágyékom lüktetése rosszabb, ami a pultnak feszül a nadrágomon keresztül. Én ezt nem fogom túlélni.

– Ezt mondhattad volna azelőtt, hogy a bugyidba nyúlok – döntöm a homlokomat az övének, ő pedig az ingembe markolva húz közelebb magához, mintha nem lennék így is zavarba ejtően közel hozzá.

– Miért, ha mondom, akkor nem csinálod?

– Nem, csak másképp csinálom. Éppen azon vagyok, hogy elélvezz a konyha kellős közepén – közlöm a nyilvánvalót, ő pedig az alkarom után kap, mikor gyorsítok az ujjaim mozgásán, és nem bírja megállni a nyöszörgést, amitől mindjárt felrobbanok, ha nem fejezi be két percen belül. – Abbahagyjam?

– Mi? Ne – néz az arcomba halálra rémülten, miközben olyan görcsösen kapaszkodik belém, hogy azt hiszem, egy hajszál választja el attól, hogy kiszakítsa rajtam az ingemet.

– Biztos vagy benne?

– I-igen – lihegi a számba, mikor egy gyors csókot lopok tőle, ami kitépi a szívemet.

Hangosan kapkodja a levegőt, mert az ujjaim újra és újra nyomást gyakorolnak arra az egy érzékeny pontra, és a felfokozottságtól nedves hangja keveredik a pihegésével, ami egyre hangosabban verődik vissza a hideg falakról.

– Hádész, én... én mindjárt... – kezd bele abba az átkozottul könyörtelen nyöszörgésbe. Összerándul a kezeim alatt, ahogy a lábait ösztönösen zárná össze, de szétfeszítem a térdét a kezemmel, amivel épp nem kergetem az őrületbe.

– Gyere, kislány – kérlelem annyira berekedve, hogy már csaknem bántja a torkomat.

Talán pont ez teszi be nála az utolsót, mert a hangomtól összeugrik, hátra veti fejét, és ahogy az ajkai szétpattannak, az elnyújtott, tompa nyögéseit csak a halk lihegése váltja fel, mikor átlépem a tűrésküszöbének a vékony határait.

Körömmel kap valami szilárdan álló dolog után, amin levezetheti azt a tömérdek energiát, ami valószínűleg ott dübörög benne, és alig bírok mást nézni az arcán kívül, mert a kezeim közt száll el. Minden életfunkcióm leáll, és jelenleg abban a tudatállapotban vagyok, mikor még nem fogom fel, mégis mi történt. Ezt én csináltam vele.

– Megölsz – morranok fel némi önuralmat erőltetve magamra, ami most eléggé nehéz, amíg így vonaglik előttem a konyhapulton.

Hangosan kapkodja a levegőt, miközben a remegő lábait összezárja, és az oldalam helyett már a hideg márványpultot markolja maga mellett, mikor hátrébb húzódom. A homlokát ráncolva figyeli, ahogy az arcára csókolva igazítom meg az összegyűrt inget magamon, és összeugrik az izom az oldalában, mikor nem kezdek el vetkőzni, hanem csak visszatéved rá a forró tenyerem.

– Most mit csinálsz?

– Befejezem.

– De... mi... mégis miért? – Liheg, úgy beszél, mintha nem hinne a fülének, és olyan kiégéssel néz fel a gyönyörű arcával az enyémbe, hogy elakad a szavam. Veszettül szép a zavarával együtt, a vörösséggel a sima vonásain, amit eltorzít az előbbi gyönyör. – Hádész.

– Akarsz még többet?

–  Igen – nyög fel, ahogy a nyakába csókolok, majd csak egy néma nyikkanás szalad ki a megduzzadt száján, mikor hátrébb húzódva az állára fogok, és kényszerítem, hogy egyenesen a szemembe nézzen.

– Nem hallottam.

– Igen, akarok – böki ki a levegővel küszködve.

Fuldoklik a zavartól, mert olyan elszántsággal figyelem az ő kifáradt, vágyakozó szemeit, hogy megszólalnom sem kell ahhoz, hogy tudja, mire gondolok. Ha tudná, hogy ez a szó legszorosabb értelmében semmi volt ahhoz képest, amit kaphatna tőlem, akkor talán nem hagyna ilyen könnyen meghátrálni.

– Ha többet akarsz, akkor többé ne idegelj ki ennyire, szépségem – csókolok a szeme alá, amire benne reked a levegő. – Ne hidd, hogy nem lesz következménye annak, hogy olyan rohadt tiszteletlen voltál velem.

– Most komolyan?

– Úgy nézek ki, mint aki viccel? – kérdezek vissza olyan kegyetlen módon, mintha nem most nyírtam volna ki mindkettőnket.

Hátrébb lépek, pedig alig mozdul a lábam, mert az agyamban nincs elég élet, hogy irányítsam magam. Az összes vér a nadrágomba gyűlt, és olyan tompa ürességet hagyott a fejemben a hiánya, hogy egy egészen kicsi tart vissza attól, hogy ne teperjem le teljesen.

Ez a nő teljesen és maradéktalanul meggyilkol engem.

– Te most...

– Büntetlek – fejezem be helyette, mert ő nem képes rá.

– De... Te talán nem akarod? – Belepusztulok, annyira kívánlak.

Csak nézek rá némán, mert válaszolni nem akarok, egyenesen félek attól, hogy olyan bukik ki a számon, amit annyira rettegek bevallani neki. Beharapja a száját, mert magyarázatra vár, miközben én alig tudom rávenni magam, hogy az áttetsző ruhája helyett a szemeire figyeljek.

Egyetlen mozdulattal be tudna törni, és még csak fogalma sincs róla, hogy a kemény meggyőződésem mögött olyan végtelenül gyenge vagyok, mint nem olyan rég még ő volt. Muszáj visszafognom magam, mert már a puszta gondolattól szorít a nadrágom, hogy én voltam az első olyan lélek a földön, aki így érintette meg.

– Ideje a szobádba menned, mielőtt Hekaté vagy Hermész kitéved idáig – jelentem ki elég egyértelműen jelezve, hogy itt tényleg abbahagyom, és erre a szemét megjegyzésre összerándul.

A konyha bejárata felé néz, majd vissza rám, és határozottan élvezem azt a pánikkal kevert szétszórtságot, mikor rájön, hogy ezt ennyi erővel Hekaté szobája előtt is csinálhattuk volna.

– Baszki.

– Aha, baszki – nyögök vissza halkan. – Eléggé rosszul vagy attól, hogy rajtakaphatnak minket, mégis úgy könyörögtél nekem pár perce, mintha nem a konyhapulton vittelek volna a csúcsra.

– Annyira durva vagy – hebeg vissza a vállamra csapva, és belém kapaszkodva mászik le a pultról azokkal a formás, remegő lábaival, amikkel totálisan kicsinál.

– Fuss el a közelemből, mielőtt túl messzire megyek – emelem fel az arcát az állánál fogva, mert hiába szenvedi le magát a konyhapultról, mégis úgy ér hozzám, mintha az élete múlna rajta. – Menj aludni.

– Ezek után szerinted menni fog? – kérdez vissza szétesetten, miközben nem tudja eldönteni, hogy a számat vagy a szememet nézze inkább. – Gyűlölöm a szobámat.

– Jönnél inkább az enyémbe?

– A tiédbe? – fullad bele a saját hangjába. – Nem tehetem be a lábam az északi szárnyba, ha jól rémlik.

– Nem? Mintha lebegne előttem egy olyan kép, hogy nem is olyan rég áthágtad az összes létező szabályomat, és nem csak belógtál a területemre, de még meg is loptál – válaszolok elnyomva a rekedtséget a hangomban, amitől végigfut a libabőr a puha, meztelen bőrén. – Annyira meg kellett volna büntesselek ezért.

– Ha jól értem, nem vagy hajlandó tovább menni, de a szobádba beinvitálsz? – kérdez rá arra a kicsi kis logikai defektre, amivel helyre rázza a fejemet, és kiesem a pusztító gondolataimból.

– Nem olyan rég még kézzel-lábbal ellenkeztél ellenem, de még mindig remeg a lábad az orgazmustól, amit összesen két ujjal és pár csókkal okoztam neked – vágok vissza olyan kegyetlenül nyerve meg a csatát ellene, hogy képtelen még pislogni is. – Te is pont úgy mondasz magadnak ellent, mint én.

– Én csak...

– Te csak? – sóhajtok fel, mikor megnémul a szétszórtságától. – Menj aludni, mielőtt itt töltjük az éjszakát. Nem tudnám megígérni, hogy egyben maradnál utána.

•

🥀🥀🥀

Instagramon is fent vagyok, és ha van kedvetek nézni a két rész közötti szenvedésemet, hogy haladok a folytatásokkal, akkor ott bármikor megtaláltok❤️‍🔥

Instagram: @kp.nna