Perszephoné
•
Valami megnevezhetetlen energia gyülemlik fel körülöttem, amitől nem látok mást, csak feketét és lilát, miközben őrültmód kapkodok levegő után. A kezem remegésbe kezd, a testem mégsem moccan, mintha egy mázsát nyomna minden kisebb porcikám, Hermész pedig alkalmatlan arra, hogy javítson a helyzeten.
Csak áll előttem pont olyan elveszetten, ahogy én is érzem magam, és ebben a pillanatban lesz világos a számomra, mennyire hasonlítunk egymásra.
– Thoé meghalt?
– Sajnálom – nyögi ki egy hatalmasat nyelve, szinte elképedve a ködtől, ami körülölel.
– Hogy mondhatsz ilyet – suttogom el magam az ő feszült arcát figyelve, amiről tisztán levehető minden apróbb kis gondolata. Hogy egy életre megbánta ezt a szívességet, hogy ennek a súlyát már alig viseli el a rengeteg teher mellett, amit így is cipelnie kell. – Nem hazudhatsz nekem.
– Láttam őt a saját szememmel.
– Halottan? – sóhajként bukik ki belőlem ez az apró kérdés, amire nem válaszol, mert nem mer őszinte lenni. Ezer év után levegőt vesz, de benne is reked, mert képtelen hangokká formálni, mikor a testem magától mozdul.
Az arcomhoz, a hajamhoz nyúlok, és szinte már fel sem tűnik a járólapból szivárgó fagy, ami a talpamat marja. Beszélni akarok, talán egy kicsit üvölteni, de még a legkisebb motiváció sincsen meg bennem, hogy megtehessem, mert olyan szűkre zsugorodik a mellkasom, hogy már nem fér el benne semmi.
– Nem halhatott meg, hiszen félisten volt. Mégis hogyan? – fakadok ki egy kész örökkévalóság után, mikor a tekintetemmel valami kapaszkodót keresek, valakit magam körül, aki azt mondja, hogy ez mind nem igaz, de halálosan egyedül maradok. – Ő nem halhat meg csak úgy.
– Nem is csak úgy történt. Amit csináltak vele, a teste...
– Ne – szakítom félbe, mikor magyarázkodásba kezd, amire pont úgy dermed meg, mint az idő körülöttünk. – Nem mondhatod ezt nekem. Nem teheted ezt velem.
A szemébe nézek, mikor felém lép, és kiabálni akarok, hogy nem jöhet közelebb, nem érhet hozzám, de a levegő csomót köt a torkomra, és nem vagyok képes másra a tagadáson kívül.
– Kérlek, ne sírj. – Szinte remeg, ahogy a kezemet elkapva próbál legalább egy egészen kicsi nyugodtságot rám erőltetni, én pedig csak most érzem, ahogy a könnyek marják a szememet. Nem szoktam ennyire könnyen kiborulni, teljesen kétségbeesni, minden reményt elveszteni, de most megtörtént, ezzel pedig egyikünk sem tud mit kezdeni.
– Ő a húgom volt. Nélküle nem fog menni. – A hangomat félbeszakítja az a halvány habogás, amitől cseng a szoba csendje, és pár perc alatt teletöltöm szorongással az egész konyhát, ami lassan, de biztosan meg fog fojtani. – Nélküle nem...
– Kérlek, ne mondd ezt. – Hadarva szakít félbe, mikor tudatosul benne, mit akarok, és pár pillanatra még a szemeit is lehunyja, ahogy próbál valami meggyőzőt, valami helyzetet-megmentőt kitalálni, de csődöt mond.
– Te ezt mégis... hogy képzelted?
– Tessék?
– Miért gondoltad, hogy erről tudnom kell? – Élesen szakad ki a torkomon az a hirtelen, reményvesztett indulat, miközben olyan görcsösen marom a fűzőt a mellemen, hogy érzem a saját ujjaimon, ahogy a szívem csaknem átszakítja a bőrömet.
– De te azt kérted...
– Miért mondtad el?!
– De... – A hangja megkövül a torkában a kétségbeeséstől, mert nem tud irányítani, nem tudja, mit mondjon, hogy mit tegyen velem. Fél, aggódik értem, de ez már egy kicsit sem érdekel.
A levegőt kapkodva akarom visszagyömöszölni magamba a rosszat, azt az elviselhetetlen ürességet, ami mégis megtelít, hogy legalább ez megmaradjon nekem, de akaratlanul is felbugyog belőlem. A csend teljesen beköltözik, csak szaggatott sóhajok töltenek be mindent, ahogy mereven nézzük egymást, Hermész pedig könyörög, érthetetlen szavakat suttog, amiknek számomra már semmi jelentősége.
Nem tudom, mennyi idő telik el ebben a bénultságban, hogy pár perc, óra vagy nap, mire félbeszakít Hekaté szarkazmustól csöpögő hangja a folyosó végéről, Hádész tompa morgása, ahogy már megint vitatkoznak egymással. Alig telik el egy töredék pillanat, a konyha fagyosságát megtölti annak az istennek a fullasztó energiája, akit szinte arcon csap az itteni légkör, és érzem magunkon a fekete, szúrós tekintetét.
Hekaté hangja is megapad, mikor próbál, de nem tud fellélegezni, én pedig gondolkodás nélkül kapom össze a maradék erőmet, hogy futóléptekben meneküljek a magyarázkodás elől. Rájuk sem nézek, miközben hezitálás nélkül hagyom ott Hermész feszengésbe fulladt maradványait, akinek fél perccel később mégis hallom a tompa lépteit utánam sietni.
Hekaté
•
Ez a nap egy évezrede kezdődött, pont olyan hosszú és tömött volt, mégis van egy halvány, kósza gondolat az agyam legalján, hogy még nincs vége. A megérzéseim olyanok, mint másnak a látás vagy tapintás, és mikor jön az a furcsa érzés, már biztos, hogy valami nagy dolog van készülőben.
Néha az agyamra megy, mert képtelen vagyok aludni tőle, de vannak helyzetek, mikor inkább nem panaszkodom. Valahogy így történt az is, hogy Tartarosz irányítása az én kezem alá került, mert ha nem sietek Hádészhoz, mikor Zeusz csaknem lefejezte, akkor nem igazán sétálgatnék fel-alá úgy a palotájában, mintha szinte az enyém lenne.
Azóta az apró megérzés óta én vagyok a legbizalmasabb kapcsolata, ami valljuk be, az esetek többségében nagyobb fejfájást okoz, mint nyugodt pillanatokat. Elég csak Perszephonéra gondolnom, szinte már fáj az a tagadás és erőlködés, amit magára aggat vele kapcsolatban.
Hádész most is itt sétál mellettem, ahogy a konyhából elindulunk a hall felé egy olyan hosszúra nyúlt beszélgetés után, ami nem az első volt a mai nap folyamán, de most legalább nem akasztottam ki egy fél szavammal sem. Nem, mintha olyan nehéz lenne elérni, hogy szikrákat szórjon.
− Egyébként szerinted ez az egész normális? − szakítom félbe az eddig kellemes csendet. − Mármint amit Kerberosz csinált. Nem kellett volna széttépnie Perszephonét?
− Talán arra vártál?
− Isten ments, szerinted szívesen hallgatnám a sírásodat, mert ő majdnem kinyírta magát? Ismét? − horkantok fel pont annyira pofátlanul, mint eddig bármikor, és ennyi idő után kezdek rájönni, hogy nincs következménye, ha igazam van. − Mindenesetre érdekes volt végignézni, ahogy a nőd egy pillanat alatt elcsavarta a fejét.
− A... mim? Hekaté − szisszen fel, mikor kicsit szabadjára engedem magam, de nem érdekel. A vállamat rántom, és fürdök a dühben, amit olyan könnyen kiprovokálhatok belőle. − Te teljesen megőrültél?
− Már azt hittem, hogy az. Gondoltam, van oka annak, hogy így egymásra másztatok, miközben Kerberosz ott fetrengett a lába alatt. − Csaknem a számat húzom, a szemem sarkából felé pillantok, és élvezem a mélykék aurát, ami lebeg körülötte. − Elég sokat fogdosod annak ellenére, hogy te gyűlölöd, mikor hozzád érnek.
− Veszekedtünk − zárja le ennyivel, mert nem hajlandó idegeskedni többé, magyarázkodni pedig még annyira sem.
− Oké. Onnan lentről legalábbis úgy tűnt, mintha épp egymásra indulnátok, de te tudod.
Kiszalad egy pimasz vigyor belőlem, mert úgy érzem kristálytisztán, mikor görcsbe rándul minden izma, hogy igazából hozzá sem érek. Lehet, Perszephonénak az a sorsa, hogy idelent legyen, de nekem tutira az, hogy Hádészt cseszegessem.
− Leszarom, mit gondolsz, de azt leszögezném, hogy a kutyám most fetrengett először és utoljára a lábai előtt. Soha többet nem viheted Perszephonét oda.
− Ezt úgy mondod, mintha szívesen kijárnék Kerberoszhoz − forgatom rá a szemeimet, mikor sértődötten morog, mint egy gyerek. − Amúgyis, ennek nem kéne imponálnia?
− Mi bajod?
− Tudod. A több milliárd lélek közül te voltál az egyetlen, akit Kerberosz elfogadott, aztán megjelenik maga a Tavasz, és egy szagmintával a lábai elé fekteti, mint valami házikedvencet. − A fejemet csóválva hadarok, és olyan pusztítóan érzem magamon a fojtogató tekintetét, hogy eszemben sincsen viszonozni. Egyszer meg fogom égetni magam. − Szerinted ez nem lenyűgöző?
− Egy szóval sem mondtam, hogy nem az.
− Mégis féltékeny vagy.
− Nem... Hekaté. Kerberosz mellé láncollak, ha nem fogod be rohadt gyorsan − vág vissza kissé felbosszantva saját magát, mert annyira tiltakozni akar, hogy több nem jön ki belőle.
− Azt azért áruld már el, hogy Perszephonéra vagy féltékeny, mert megszelídítette a szörnyetegedet, vagy a kutyádra, mert első alkalommal sikerült többre jutnia a kislánnyal, mint neked pár hét alatt? − nézek felé egy egészen kis pillanatra, mikor megtorpan, és meglepően nagy kitartásra van szükségem ahhoz, hogy ne mosolyodjak el megint.
Idegesen gyűri a kezeit maga előtt, ahogy egy pillanatnyi türelemgyűjtés után ismét elindul a lába, és tudom, hogy ez a csend a túlélés hallgatása. Valószínűleg ha megint megszólalok, a falra akaszt valamelyik festmény mellé.
− Szeretnélek megkérni, hogy költözz ki még a mai nap folyamán, ha lehet − morogja elmélyült hangon, ami egyértelműen az idegesség jele. Korábban soha nem tudtam ilyen jól szórakozni rajta, úgyhogy ha őszinte akarok lenni, eléggé élvezem a kialakult helyzetet.
Nyitnám a számat, hogy tovább feszegessem a határokat, de nem jutok egyről a kettőre, hiszen Hermész megjelenik a folyosó legvégén szétzilálva, ötven felé hullva. Egészen szokatlannak találom őt, mert igen, az elmúlt időszakban pengeélen táncol, ami miatt feszült és szorong, de most valami egészen más. Bátortalanul indul meg felénk egy fél pillanatos hezitálás után, és Hádész épphogy felé pillant, érzem magamban, mennyire meg akarja kérdezni, mi történt Perszephonéval, ami miatt olyan letört volt nem is olyan rég, de előttem nem teszi meg.
Nem ad még több okot arra, hogy szívjam a vérét, bár igazából már így is eléggé megalapozta mindkettejük a csesztetést. Baromi nehéz csendben maradni, mikor tapintható a túlfűtött feszültség kettejük között.
− Hádész. − Hermész gyenge hangon szólal meg, mikor beér minket, és a tempót tartva fordul vissza velünk, miközben le se veszi a szemeit a főnökről.
− Te meg? Nem kéne odafent lenned? − Hádész úgy kérdezi, hogy teljesen világos, mennyire nem érdekli erre a válasz, amíg én egy hosszúra nyúlt pillantást váltok Hermésszel, amitől felburjánzik bennem az a kellemetlen előérzet.
A bőrömön érzem az aggodalmát, amitől képtelen egyhelyben maradni, és úgy gyűri a saját kezét, mintha nem lenne halálosan magabiztos... bizonyos helyzetekben. Egy pillanatra beharapom a számat, ahogy végigcikázik bennem az az ismerős izgatottság, de a lehető legmélyebbre dugom el, mikor Hádész végül felém bök a fejével.
− Ha már itt tartunk, Perszephoné hol van? − morogja, miközben fel sem emeli a tekintetét, csak az ingujját igazítja. − Egy ideje nem hallottam hisztizni.
− Hádész − sóhajtok fel, mikor megint pont úgy viselkedik, amit Szephtől sem visel el. − Ezzel nem igazán segítesz azon, hogy kedveljen téged.
− Nem is akarom, hogy kedveljen.
− Ja, persze − forgatom rá a szemeimet, és érzem, milyen éles indulattal néz felém, amit még csak véletlenül sem viszonzok, mert Hermész néma tátogása jobban leköti a figyelmemet.
− Én pont miatta jöttem hozzátok.
− Mármint?
− Perszephoné nincs meg. − Hermész a szavaktól elvérezve motyog, ami mind a kettőnkből ugyanazt a reakciót váltja ki. Egyszerre kapjuk felé a fejünket, és azt nézzük, ahogy ő zavarodottan kapkodja a tekintetét közöttünk, mert képtelen folytatni.
− Mi az, hogy nincs meg?
− Nincs a szobájában − hebegi a lehető legbátortalanabb módon. − Pár órája bezárkózott, én pedig hagytam neki egy kis időt, de mikor rá akartam nézni, már nem volt odabent. És a kapu...
− Tudod, mekkora ez a palota, Hermész? − szólal meg Hádész, ahogy levegővétel nélkül félbeszakítja őt. − Lehet, megtalálta a kertet, és valamelyik fűzfa alatt fetreng.
− Látta már a kertet egyáltalán? − kérdezem kissé összezavarodva, mikor fejbe ver a gondolat, hogy talán a közelébe sem járt még. − Te kivitted oda, Hádész?
− Nem, azt hittem, te fogod.
− Nem hiszem el, hogy előbb mutattuk meg neki Tartaroszt, mint a hátsó kertet − ingatom meg a fejem, miközben fordulnék Hádész felé, mert lenne néhány megjegyzésem a számára, de ahogy a hallba érünk, Hermész elénk lép.
Egyszerre torpanunk meg, és mikor mélyen Hádész szemeibe néz, már fejfájássá alakul az a gyenge bizsergés a fejemben, aminek a nyomása az egész lényemre kihat. Ez az a fájdalmas pillanat, mikor rájövök, hogy valami komoly baj van, viszont nincs időm megszólalni.
Az egész egy fél perc alatt zajlik le, ahogy Hádész a szemöldökét felvonva kérdőjelezné meg Hermész bátorságát, viszont ahogy lassan a háta mögé téved a tekintete, mintha megfagyna az idő közöttünk. Hádész hirtelen rám néz, majd egyenesen vissza a bejárat felé, én pedig megértem a fennakadását, mikor követem őt.
Elindul az a fájdalmas zsibbadás a tarkómon, mikor a résnyire behajtott kapura nézek, ahonnan árad be a köd és a sötétség, és tudom, hogy ennek a napnak soha nem lesz vége. A rohadt megérzéseim.
Már ösztönből hátrálok, mikor Hádész hirtelen mozdul, és olyan kimértséggel mered Hermész lesápadt arcába, hogy egészen megcsap az a hőhullám, amit a gondolatai kreálnak benne.
− Hermész, mi a szar történt?
− Én mondani akartam, hogy a kapu is nyitva van.
− És Perszephoné nincsen a szobájában?
− Nincs − habogja vissza az az apró isten, aki próbálja kihúzni magát, de Hádész annyira felé kerekedik, hogy esélye sincs ellene.
− Hekaté − néz felém egyből az a puszta sötétség, akinek a bőre mégis hófehérre sápad, mikor az agya olyan dolgokon pörög, amire én gondolni sem merek. Az arcom egészen lezsibbad, ahogy a puszta tekintetével kommunikál, én pedig meg akarom cáfolni, hogy ne őrüljön meg, de nem megy.
– Az nem lehet – szólalok meg elvesztve minden hangomat, mikor teljesen realizálódik bennem, mi történik. – Hogy mehetett volna ki észrevétlenül?
− Nem tudom, de ha lelépett, én biztosan kinyírom − csattan fel a korábbi oldottságát haragra váltva, és olyan indulattal siet a lépcső felé egyenesen az északi szárnyba, hogy szinte elvesztem szem elől, mire eszembe jut utána menni.
Egy ideges pillantást váltok a szétzilált és összenyomordott hírnökkel, aki pont olyan gyorsan és hirtelen siet Hádész után, mint ahogy én is mozdulok. Mikor felérünk az emeletre, zakatoló szívvel nézem Perszephoné szobájának az ajtaját, ami tárva-nyitva áll, mégsem ez az, ami megragadja a figyelmemet.
A szobája előtt végignyúló, lila szőnyeg sarka fel van rúgva, aminek a látványa olyan érzelmeket kavar fel bennem, amikkel nem tudok megküzdeni, mert felvállalhatatlan következményei lehetnek. Idegesen taposom a szőnyeg szélét magam alatt, amit nem merek átlépni, csak várok Hermésszel magam mellett, akinek remeg a belseje, szinte magamon érzem, milyen feldúlt.
Hádész a lakrészébe ment, tisztán hallani az onnan jövő trappolást, a hitetlen káromkodását, ami egy pillanat alatt égeti porrá az előbbi szórakozottságomat.
– Biztos nem volt a szobájában?
– Biztos – suttog vissza reszkető hangon, mikor én az utolsó kis reményfoszlányokba kapaszkodva kérdezek.
Hermész különösen viselkedik, olyan aggodalom és félelem szivárog a lényéből, hogy már csaknem rákérdezek, mégis mi a franc történt, amiért Perszephoné annyira zaklatott volt, de bennem rekednek a szavak. Megáll a szívem, mikor valami égdörgésként csörömpöl a trónteremből, ahonnan olyan vakító fény árad ki, hogy érzem a bőrömön a melegét.
Hádész a haját túrva fordul ki onnan, és a látványa egy olyan dolog, amitől nagyobb veszélyben érzem magam, mint mikor először tettem be a lábam Tartarosz területére.
– Én ezt a nőt meggyilkolom! – üvölti el magát annyira agresszívan, hogy a kék lángok a plafonig felcsapnak a bőréből, és két pillanat alatt már ott villognak a márványfalakra akasztott festményeken.
– Hádész...
– Hermész! – Felgyulladva ordít túl engem, mikor megszólalok, és ahogy ő mindent elpusztítva jön felénk, én úgy hátrálok, mert egy egészen halvány esélyünk van csak túlélni, ha teljesen kikel magából. A hírnök karja után nyúlok, hogy magam után rángassam, mikor ő nem mozdul, de az a helyzet, hogy Hádész megint sokkal gyorsabb nálam.
– Mit tudsz róla?! – Egy pillanatra elkapja Hermész ingjét, akit megcsapnak az élénkkék lángcsóvák, és szinte egyből nyomot hagynak maguk után.
– Hádész, megégeted! – Hüledezve rántom magammal az apró istent, aki összegörnyedve kap a nyakához, amin a barna bőre két pillanat alatt csaknem feketére ég.
Az arca után kapok, amiről tisztán leolvasható az a halálfélelem, ami bennem is ott buzog, de képtelen vagyok itt hagyni. Futnom kéne, menekülnöm Hádész szikrái elől, amik tűszúrásként fúródnak a ruhám vastag anyagába, de Hermész nélkül nem mozdulok el innen.
– Hádész, meg ne... Meg ne mozdulj! – kiáltok rá, mikor puszta idegből ismét felénk lép, én pedig Hermész vállát átkarolva hátrálok.
Két kézzel takarja a nyílt sebet magán, ami feszül és porlad, ahogy kiegyenesedik. Ijedten tartom a fájdalommal téli tekintetét, majd olyan felháborodva fordulok Hádész felé, hogy szinte elfelejtem, ki is ő.
– Nézd meg, mit műveltél! – csattanok fel olyan éles haraggal, hogy átvágja a torkom, de mintha neki fel sem tűnne. Csak áll tőlünk másfél méterre, és olyan zavaros tekintettel mered az apró istenre mellettem, mintha tényleg fel sem fogná, mit csinált.
– Mi történt, Hermész? – kérdezi ismeretlenül mély hangon, miközben még csak tudomást sem vesz a jelenlétemről. – Látom, hogy tudod, és ha nem nyitod ki a szádat kurva gyorsan, élve foglak megnyúzni. Hol van Perszephoné?!
– Nem tudom – engedi ki a remegő hangját, ami belecsuklik a fájdalomba. Bele se merek gondolni, milyen kín lehet ezt elviselni.
– Az a nő elvitte a sisakomat! – lobban fel az egyik leghatalmasabb isten a szemem láttára, amitől fényesebben ragyog, mint a nap. – Mégis honnan tudott róla egyáltalán?
– Maradj ott – tartom fel a kezem, mikor felénk lép, és hiába perzseli a tenyeremet a forróság, nem vagyok hajlandó megmozdulni.
Igaza van, hiszen látom Hermész meghunyászkodó testtartásán, hogy valami hatalmas hibát követett el, de csak a holttestemen át érhet hozzá megint. Hádész végre megtorpan, ezért még csak az sem érdekel, hogy két vastag csíkban folyik az arcomon a verejték, mert annyira fojtogat a meleg. Rám emeli a most királykék lángokba borult tekintetét, és ez emlékezteti arra, hogy pont olyan ösztönszerűen pusztít, mint maga Kerberosz.
Az egész teste mozog attól, ahogy levegőt vesz, és mikor mélyen a szemembe néz, elképedek attól, amit benne látok, mert Hádész nem dühös. Ő retteg.
Egy percre hagyja, hogy a fejébe lássak, látom magamban a gondolatait, mint mindig, mikor hív vagy üzen nekem, és most először érzem hatalmas nyomásnak azt a kapcsolódást, ami köztünk van. A harag helyén mérhetetlen csalódottság és félelem kavarog benne, amit bármennyire akarok, nem tudok semmissé tenni.
− Hermész, mi történt? − kérdezem végül én, ahogy összeszedem magam, és olyan nyíltan nézek a tágra nyílt szemeibe, amit mások előtt nem szoktam megengedni.
Összeugrik a belsőm a bizsergéstől, amit kivált belőlem.
– Csak rossz hírt kapott.
– Milyen rossz hírt? – szólalok meg ismét, mert Hádészból nem jönnek ki szavak, egyszerűen csak fellobban, és igyekszem nem reagálni, mikor megcsap a szele a forróságnak, amitől kipirosodik a bőröm.
Minden erőmmel csak Hermészre koncentrálok, aki egy végtelenségig nyúló pillanat után elkapja a tekintetét rólam, és fordul Hádész felé tudva azt, hogy kockára teszi az egész életét a nyíltságával.
– Perszephoné megkért, hogy keressek meg egy nimfát − böki ki teljesen feladva a hallgatást, ami pont olyan értetlenséget teremt, mint haragot. − Megtettem.
− Hogy mit csináltál? − Hádész hangosan sziszegi el magát, és bármilyen erősen markolja a saját tenyerét, képtelen magába fojtani a tüzet, ami mardossa a falakat.
− Nem akart semmit tudni, csak azt, hogy hogy van.
– És?
– Meghalt. − Alig mondható suttogásnak ez az apró kis szó a szájából, ami megváltoztatja a levegőt.
Mintha elapadna az a hirtelen düh és méreg, és azt hiszem, én lepődök meg a legjobban, mikor nem történik ezután semmi. Hádész csendben figyeli Hermészt, miközben lassan elalszanak a lángjai, és nem marad más, csak az a halványkék köd, amitől végre kapok is levegőt.
– Meghalt? – kérdez vissza kisimult hangon, elhagyva azt a fenyegető rekedtséget. – Ki volt az a nimfa?
– Szinte a húga. Már napok óta könyörgött nekem azért, hogy keressem meg – lép hátrébb egyet, mikor Hádész közelebb jön hozzá, amíg én mozdulatlanul állok, és igyekszem nem beleőrülni abba az érzelemkavalkádba, ami itt csapong körülöttünk. – Azt mondta, elsorvad a hiányától. Előbb kérdezett róla, mint Déméterről, mégis mit tehettem volna...
− És elmondtad neki, hogy meghalt? Te ennyire hülye vagy?
− Hádész! − szólalok fel erőre kapva, mikor csaknem megindul a szikrák ellenére is, amik már teljesen egyértelmű, hogy a dühtől pattognak. Egy töredékmásodperc alatt maga mögött hagyja a félelmét, és olyan őszinte harag költözik a helyére, hogy már azt hiszem, ennek soha nem lesz vége.
− Te elmondtad neki, hogy meghalt valaki, aki ennyire fontos volt neki? − folytatja úgy, mintha rá sem szóltam volna. − Te elmondtad az Alvilágban rekedt, tetőtől talpig szívvel gondolkodó, naiv kislánynak, hogy meghalt valakije? Szerinted mégis hová tűnt el, Hermész?!
A végére már csak érthetetlen sziszegés jön ki belőle, és úgy kap utána, hogy reagálni sincs időm, mielőtt még magához rántja. Minden erejével azon van, hogy a tűz benne rekedjen, miközben olyan veszélyesen közel hajol Hermészhez, hogy nem merek közbe szólni.
− Két percet kapsz, két rövid, szaros kis percet arra, hogy elindulj, és megkeresd őt, mert ha én találom meg előbb, biztos lehetsz benne, hogy mind a kettőtök darabokban végzi majd.
− Ezt nem mondhatod komolyan. Elment az eszed? − Idegesen mozdulok Hádész felé, és olyan indulattal taszítom hátrébb a vállánál fogva, hogy alig tűnik fel a fájdalom, amit a szikrái okoznak. − Te is tudod, milyen hatalmas az Alvilág, mégis hogy kereshetné meg? Amúgyis, látod, mennyire megsebesítetted? Reszket a hidegtől, mivel leégetted a bőrt a nyakáról. Így nem mehet sehová.
− Menni akarok − szól közbe Hermész olyan felelőtlenül, hogy szinte én is fellobbanok, mikor felé kapom a tekintetemet. − Az én hibám.
− Kizárt, én ezt nem engedem meg. Neked segítségre van szükséged, de nagyon gyorsan − csapok rá a vállára, mikor teljesen felhúz, és egy egészen kicsi választ el attól, hogy Hádészra is kezet emeljek, mikor felé fordulok. − Nem teheted ezt vele.
− Ha baja esik miatta...
− Az nem Hermész hibája lesz. Perszephoné egy érett, felnőtt nő szabadakarattal, magától döntött így. Buta húzás volt, de az övé. − Felhúzom saját magam a saját szavaimmal, mert amilyen fontos neki Perszephoné, nekem pont olyan szent és sérthetetlen Hermész. És pont most ölte meg egy hajszál híján.
− Hekaté, ne húzz fel teljesen...
− Inkább nyugodj meg − szakítom félbe, fújva egyet, mikor képtelen lehiggadni.
Hádésznak mindig is komoly problémát okozott kezelni a haragot, amit a születése óta rejteget magában hála a fantasztikus családi hátterének, de én tudtam kezelni. Megtanítottam neki, hogy tudja megfékezni, tudatosan elnyomni, ameddig csak lehet, és most egy kis erőlködést sem látok rajta, hogy józan ésszel gondolkozzon.
− Baj van, és nem kicsi, de már megtörtént. − Az egész lényemmel felé fordulok, miközben le sem veszem a kezem Hermész reszkető válláról többet, és az ezt követő, gyenge csendben látok meg rajta valamit. Hádész arca felveszi a gondolatai súlyát, és eddig ismeretlen érzelmeket enged szabadjára, amikkel talán soha nem szembesült korábban. Képtelen kezelni, és ezzel lenne képes elpusztítani mindent maga körül.
− Mégis mikor vallod már be végre?
− Hekaté − csattan vissza, mikor megint az elejéről kezdem, de most először nem szórakozásból.
− Mikor vallod már be? Beleőrülsz, annyira félted őt, és nem hiszem el, hogy nem veszed észre − mondom ki kereken azt, amit annyira gyűlöl hallani. Talán túl mélyen érinti, mert az a kék köd a lába körül mozogni kezd, és fellobban az ujjain, mikor idegesen a hajába túr. − Perszephoné nem hülye. Eleget hallott ahhoz, hogy tudja, merre induljon.
− Igen? És mégis merre? Ereboszon vagyunk, koromsötét van odakint − villan fel ismét, és hiába nem olyan indulatos, Hermész mégis összeugrik a hangjára.
Érzem magamon, mennyire rázkódik a teste a kezem alatt, ahogy levegő után kapkod, és remeg a lába már csupán attól, hogy tartania kell magát. Megszakad érte a szívem, mert borzalmasan szenvedhet, és nem akarom megvárni, amíg összeesik.
− Valószínűleg az Alvilág bejáratához indult, mert abban reménykedik, hogy ott megtalálhatja, bárkit is keres. Tudja, merre kell indulni, mert kétszer járt ott csak az elmúlt napokban, ráadásul egyszer gyalog Hermésszel és Khar... Kharón − vágok a saját szavamba, mikor olyan megvilágosodás hatalmasodik el rajtam, ami az egész arcomra kiül.
− Kharón? − Hádész megrökönyödve kérdez vissza, és megfeszülnek az izmai, mikor szinte kővé dermedek.
Mintha kiszállnék a testemből, eluralkodik rajtam az a földöntúli érzés, és azt hiszem, Hádész is pontosan jól tudja, mi történik, mikor mereven bámulok egy távoli pontot a folyosó legvégén. Kharón energiája a testembe költözik egy pillanatra, és itt érzem magamban a passzivitását, a mogorva életgyűlöletet, amivel a ladikot hajtja, és egy egészen kis időre látom magam előtt a Sztüx partját.
Kavarognak a fejemben a képek, Aszphodélosz hamumezői, ahol árnyékként repdesnek az elveszett lelkek, és pár vörös hajtincs, aminek a látványától bennem reked a levegő. Hallom a hangokat, a könyörgést, és azt a gyenge, vékony sikolyt, ami belemerül a Sztüx hullámaiba.
A homlokom közepére nyomás nehezedik, amitől kerülget az enyhe szédülés, mégis visszarángat a valóságba, mikor Hermész a karomba kapaszkodva nehezedik rám még jobban. Még beszélni is képtelen, csak nyöszörög halkan, és egy egészen kicsi választja el attól, hogy összeomoljon.
− Baszki − nyögök fel, mikor szinte az egész testével rám nehezedik.
Jön a pánik, a megoldhatatlan katasztrófa, ami után nem tudom, mi lesz, és alig bírom magam összeszedni annyira, hogy mindez ne látszódjon rajtam. Hádészra nézek, de csak egy pillanatig sikerül, mert a kétségbeesett tekintete csak rosszabbá teszi az amúgyis pokoli helyzetet.
Most mit csináljak?
− Hádész, muszáj Hermészt ellátnom, mielőtt elindulok, úgyhogy segíts, kérlek.
− Elindulsz? Mégis hová?
− Kharónhoz. Rám vár alig pár kilométerre innen − válaszolok átkarolva Hermész derekát, akin folyik a hideg verejték, és csak most tűnik fel, milyen fakó lett a bőre pár perc alatt. − Megtalálta a sisakodat.
− Mi? És Perszephoné? − kérdez vissza elfúló hangon, amíg én olyan félelemmel nézek fel az ő szürke arcába, hogy alig merem megformálni a szavakat. Hullámokban tör rám a hányinger, amit a feszültség okoz, az információnak a súlya, amit képtelen vagyok elmondani neki, mert elpusztítana mindent, ha őszinte lennék vele.
− A sisakod ott hevert a folyóparton, ennyit tudok. − Mély levegőt veszek, egy hatalmasat nyelek, de még ez sem segít a fojtogató pánikon, ami hullámokban száguld végig bennem. − Inkább segíts, mert nincs sok időm.
− Veled megyek.
− Kizárt. − Magabiztosan vágok vissza, és egészen megkönnyebbülök, mikor felolvad az ideges sokkból, és képes megtenni ezt a két lépést felénk. Egy egyszerű mozdulattal veszi le a vállamról Hermész súlyát, amíg én minden lehetőséget kerülök, nehogy a szemeibe kelljen néznem. − Egyedül megyek.
− Mégis miért?
− Mert Kharón ezt mondta − jelentem ki minden maradék magabiztosságomat magamra húzva, és ez az egyetlen oka, hogy nem látszik rajtam, mekkorát hazudok.
Hádész mégis mit szólna, ha megtudná, mi is történt pontosan? Hogy azért nem jöhet velem, mert katasztrófa lenne a vége, ha elmondanám, hogy Perszephoné valószínűleg a Sztüxbe fulladt?