Perszephoné
•
– Perszephoné, lassan szedd össze magad, nem sugdolózhattok egész nap a kanapén. – Hekaté hangja villámcsapásként zúg át a helyiségen, és annyira nyers és kemény tónust enged ki, hogy bennem rekednek az eddigi gondolataim. – Pár óra múlva indulunk.
– Hová?
– Csak kezdj el készülődni! – vág vissza még csak felénk sem nézve.
Felhúzott térdekkel ülök azon a hatalmas bőrkanapén a hall kellős közepén, és a homlokomat ráncolva figyelem, ahogy a boszorkány futóléptekben siet ki a konyhából, és indul el a nyugati szárnyba vezető folyosó felé. Egyértelműen stresszes, mintha ezer felé lenne a feje, ami egy kicsit sem vall rá.
Hekaté mindig összeszedett és kimért még akkor is, mikor halálosan feldühítem.
– Hekaté miért ilyen nyugtalan? – A kérdés alig hagyja el a számat, amire Hermész egyből csak a vállát rántva sóhajtozik.
Itt ül mellettem abban a túlméretezett, mélyen kivágott fehér ingben, amiben pont úgy virít az itteni sötét színek között, mint mikor én idekerültem.
– Talán Thanatosz az oka – húzza el a száját, mintha semmit sem jelentene, amíg bennem megfagy a maradék élet is. Ledöbbenve fordulok a bátyám felé, akinek pont olyan napbarnított a bőre, mint amilyen az enyém is volt nem olyan rég.
– A... a halál? – kérdezek vissza alig adva ki értelmes hangokat magamból. – Mi köze lenne Hekaténak Thanatoszhoz?
– Kérdezd a főnököt – válaszol a rövid, hullámos hajába simítva, olyan könnyedséggel rántva meg a vállát, mintha ez mindennapos lenne. – Hádész felkereste őt a napokban. Másodjára is.
– És ez miért ekkora tragédia?
– Szerinted mi oka lehet annak, ha valaki felkeresi a halált? – néz egyenesen a szemembe, eléggé elkomolyodva, nekem meg már a puszta tekintete többet mond, mint a szavai.
Összezavarodom, mert annyi hirtelenjött, kivehetetlen érzelem jár át tetőtől talpig, hogy képtelen vagyok megszólalni. A térdemet átölelve húzom ki magam, miközben a Hádésztól kapott ruhám alját markolom, mintha azon le tudnám vezetni az értetlenségem súlyát.
– Ezért tűnt el egy napra?
– Igen – bólint halványan, mikor nagy nehezen, de sikerül megszólalnom. – Hekaté azóta sík ideg, mert Hádész nem mond el neki semmit.
– Ez akkora baj lenne?
– Ő mindig őszinte, nem szokott titkolózni Hekaté előtt, és most elég sok mindent nem mond el neki.
– Ezt honnan veszed? – kérdezek vissza teljesen lehalkítva magam, mikor rájövök, hogy nem a szobámban, vagy az Alvilág egy távoli pontján ülünk.
– Én mindent tudok. Ez a dolgom.
– Oké, akkor Hádész kinek a halálát akarta ennyire? – kérdezek megint, kicsit talán túl kíváncsian, ő viszont nem szól semmit, csak mély levegőt véve dől hátra, amitől recseg alatta a vastag bőr. Egy nagyobbat nyel, mikor a szemeimből az ölébe néz, majd inkább bámulja a hall minden kisebb szegletét, minthogy rám figyeljen.
– Nem mondod el?
– Nem lehet.
– Miért? – kíváncsiskodok tovább, kicsit közelebb is hajolva hozzá, és várva azt, hogy kinyíljon, viszont minden más alkalommal ellentétben most nem teszi meg.
A nyakára simítva fintorog, mintha a fejében felbukkanó lehetőségeket fontolná át, de egy értelmes magyarázatot nem tud kihalászni közülük. Egészen összeszűkül a gyomrom a gondolattól, hogy valamit ennyire nem tudhatok meg, ez pedig egy kicsit sem tetszik.
Nem rég lettem felvilágosítva, hogy az egész eddigi életem javarésze hazugság volt, nincs szükségem még több pofonra.
– Oké, értem – töröm meg azt a zajjal teli csendet, mikor rájövök, hogy ma nem leszek ennél okosabb. – De Hekaté honnan tudja, ha ez ekkora titok?
Türelmetlenül kuporgok egyhelyben, miközben azt várom, hogy eleredjen a nyelve, amivel őszintén próbálkozik, de nem képes rá. Csak felém néz a szeme sarkából, nekem meg leesik az állam, mikor realizálódik bennem, mire is céloz.
– Ezt nem mondod komolyan – suttogom el magam eltátott szájjal, amire próbál nem mosolyogni. – Hermész, te pletykálsz Hádészról? A boszorkánynak?
– Előfordul.
– Mégis hogy tudott téged rávenni erre? – Közelebb hajolva beszélek egészen halkan, amire egy pimasz mosollyal felvonja az egyik szemöldökét, mintha nem tudná eldönteni, kimondja-e az igazságot.
– Én csak szoktam Hekatéval... beszélni – köszörüli meg a torkát, ahogy feljebb ül, én meg nem értem, miért beszél ennyire hezitálva.
– És ha ezt Hádész megtudja?
– Nem fogja, hacsak te nem mondod el neki, mert Hekaté egészen biztosan nem adja fel az egyetlen informátorát. – Nyíltan a szemembe néz, de a halvány szórakozottságán keresztül még így is látszik a néma könyörgése, hogy ezt inkább tartsam meg magamnak.
– Nyilván zárva tartom a számat minden mocskos kis titkodat megőrizve. – A térdemre támasztom az állam, ahogy szétfolyik egy halvány, mégis őszinte mosoly az arcomon, ami azt hiszem, az első, mióta itt vagyok. – És amúgysem kell azon aggódnod, mit csinálna veled Hádész ezért, mert nálam jobban nem tudod felidegesíteni őt.
– Már megint mit csináltál?
– Semmit – nézek felé a számat belülről harapdálva, mert mind a ketten tudjuk, hogy nem vagyok feltétlenül egyenes, de kimondani nem akarom azt, amitől még mindig kissé remeg a lábam.
Valamiért a torkomban dobog a szívem, mikor eszembe jut a tegnapelőtti este, ami az emlékeimben lehetetlenül helytelennek tűnik. Zavarodott és dekoncentrált leszek, mert akkor, ott, a konyhapulton ülve annyira közel volt hozzám, hogy éreztem a bőréből áradó édes illatot, amit ezelőtt még soha. Olyan intenzív volt, hogy még a testéből sugárzó meleg sem tudta elvonni róla a figyelmemet.
– Nem történt semmi, csak felbosszantottam.
– Nem is értem, hogy vagy képes erre. Szerintem nincs még egy olyan élőlény ezen a világon, akinek egy ártatlan szava ilyen könnyen ki tudja borítani a főnököt.
Hermész a fejét csóválva húzza egy félmosolyra a száját, amitől a szívem egy egészen kicsit kivirágzik. Semmi jele a múltkori mérhetetlen szorongásának, és bár nem tudom, ennek mi az oka, de nem is akarom tudni. A lényeg, hogy most békésebbnek tűnik.
– Miért hívjátok főnöknek? – szólalok meg végül, mikor túlteszem magam a szokatlan kisugárzásán, és eljut az agyamig, hogy megint azt a jelzőt használja Hádészra, amit eddig Hekatétól is számtalanszor hallottam.
– Mert az – vonja össze a szemöldökét, ahogy felém nézve válaszol. – Ő a főnök idelent, és őszintén meglep, hogy te ezt ennyire figyelmen kívül hagyod. Elég veszélyes játék, ha ennyire félvállról veszed őt, konkrétan porig éghetnél tőle, Perszephoné.
– Múltkor sem sérültem meg, mikor kigyulladva végig rángatott Tartaroszon – vágok vissza hezitálás nélkül, amire megáll, mert beindul az agya. Mintha kissé eltorzulna az arca, mert igaz, a múltkor már meséltem neki erről, de mintha most jutna el a tudatáig igazán a dolog súlya.
– Múltkor nem sérültél meg. – Nem kérdez, hanem pusztán kijelent, és ha ez nem lenne elég, még az a döbbenettel kevert értetlenség is egyértelműen kiül rá.
– Kellett volna?
– Kellett volna – bólint szinte észrevehetetlenül. – Hekaté is említette, és ő sem egészen érti, mi történt akkor.
– Ez ennyire meglepő?
– Hát, én egyszer hallottam valakiről, egy halhatatlanról, aki annyira feldühítette, hogy Hádész fellángolt, a szerencsétlenből pedig két perc múlva hamu maradt.
A homlokomat ráncolva nézem tovább a fekete márványpadlón elterülő bikabőr szőnyeget, mert most először gondolkodom el azon, hogy ez talán nem normális. Odafent úgy féltenek mindenkit Hádésztól, mintha ő maga lenne a halál, és egészen felfoghatatlan, hogy az ő mértéktelen pusztítása nincs rám hatással.
Még csak nem is fájt, mikor hozzám ért.
– Én nem tudom, miből vagy, de nem hallottam még arról, hogy valaki immunis Hádész haragjára.
– Nem félek tőle.
– Pedig kéne.
– Mindig azzal fenyeget, hogy porig éget, de soha nem bánt – morgom el magam kissé halkabban, mikor azzal a vészjósló arckifejezésével bámul tovább. – Múltkor is kiakadt, mert áttettem a lábam azon a szaros szőnyegen, és épphogy fellobbant egy kicsit.
– Hogy mit csináltál?
– Amúgy is, mit rejteget az északi szárnyban? – folytatom úgy, mintha félbe se szakított volna, mert pont olyan hangot üt meg, mint Hekaté a múltkor. – Valami beteg dolgot, ugye?
– Perszephoné – simít az arcára, mintha feladná a magyarázkodást. – A személyes dolgait.
– Konkrétabban?
– Én sem tudom pontosan.
– Még tényleg soha nem voltál ott? – kérdezem a számat beharapva, kicsit közelebb húzódva, amire csak halványan fintorog. – Hogy tudod megállni?
– És te miért nem?
– Csak kíváncsi vagyok.
– Ha így folytatod, még az Alvilág bejárata is lángokban fog állni. Azt akarod, hogy kigyulladjon? – teszi fel a kérdést meglehetősen szarkasztikus módon, viszont mikor szóra nyitom a számat, és mégsem vagyok képes megszólalni, átváltozik az arca a felismeréstől. – Úristen, te tényleg azt akarod?
– Nem, dehogy – hebegek vissza zavartan, amíg Hermész elhűlve figyeli az én pirosodó arcomat, ami már kezd zavarni.
Elég gyakran előfordul mostanában, hogy érzem, amint a vér az arcomba gyűlik, és még csak tükörbe sem kell néznem, tudom, mennyire vörös vagyok. Mégis mikor lettem ennyire átlátszó?
– De mégis miért? – halkítja le magát, mégis olyan ideges türelmetlenséget rángat magára, hogy szúr a tekintete.
– Én mondtam, hogy nem.
– Mégis folyton provokálod – vág vissza csípőből. – Ami így átgondolva elég sok mindent megmagyaráz.
– Én nem... provokálom őt. Vagyis nem mindig – javítom ki pont olyan idegesen, mint ő ledöbbenve, mégsem tudom lecsitítani a belsőmet, mikor arra gondolok, hogy minden kék és meleg Hádész körül. – Amúgyis, tehetek én arról, hogy ennyire érzékeny? Már attól szikrákat szór, ha teszek valami gúnyos megjegyzést.
– Az életeddel játszol. Még az egy dolog, ha kritizálod, de az első és legfontosabb szabályát megszegni egy kicsit meredek. Szerinted ki tenné még be a lábát az északi szárnyba tudva, hogy kicsinálhatják érte? Mert szerintem senki.
– Én csak Hekatét kerestem. – A hajam után nyúlva magyarázkodok, mert akkor egyszer tényleg nem az volt a célom, hogy felhúzzam Hádészt. – Mégis mi van odabent, amit nem láthat senki?
– Ez inkább szól a magánszférájáról, mint a titkairól.
– Jó nagy magánszférára van szüksége, miközben az enyémbe folyton belemászik – morgom halkan, az ujjaimat piszkálva tovább. – Ő az Alvilág istene, mi rejtegetni valója lehetne? Így sincsenek gátlásai.
– Miért, mit akarsz látni? A hálószobáját és az intim dolgait? – horkant fel eléggé indiszkrét módon, amitől érzem azt a kezelhetetlen nyomást a gyomromban.
Idegesen tépkedem a bőrt a körmeim mellől, miközben a szavakat keresem, mert ha erre reagálok, két végkimenetele lehet a dolognak; megint felzaklatom, ő pedig meghazudtol, vagy hősiesen elvérzek, mikor tagadás helyett csak dadogás jön ki belőlem.
– Hekaté mondta, hogy ott van a trónterme – hárítok egész szépen, mikor már túl hosszúra nyúlik a csend. – Én azt megértem, hogy az ilyen hatalmi dolog, de ekkora tragédia, ha valaki már a közelébe megy?
– A szabály az szabály. Nem hághatod át, és várhatod el, hogy ne legyen következménye. – Egy apró sóhaj jön ki belőle, mikor már a szemébe sem nézek, ő pedig nem tesz fel még egy olyan kérdést, amitől kiesik a szívem a helyéről. – De ha ez boldoggá tesz, tudok két olyan dologról, amit odabent őrizget vitrinbe zárva, hogy senki ne férhessen hozzá.
– A lelkét meg a szívét? Mert olyan, mintha egyik se lenne neki – dünnyögöm a lehető legérthetetlenebb módon, mégis tudom, hogy Hermész minden hangot ért, mikor megrökönyödik.
– Talán ezekért a kijelentésekért nem tud téged elviselni. – Elhúzz a száját, mert letesz arról, hogy megint rám szóljon, én pedig élvezem, hogy nagyobb a szám, mint amit idelent kezelni tudnak. – Azok a tárgyak fontos szerepet játszottak az életében, és azért tartotta meg őket, mert érzelmek fűzik őt ezekhez. Érzelmek, amik a szívéből és a lelkéből erednek.
– Oké, felfogtam – motyogom az államat a térdemre támasztva, mikor elég egyértelműen nyársal fel a rosszallással a tekintetében. – És mi az a két dolog, amiről ennyire nem tudhat senki?
– Az egyik a sisakja... – hallgat el a mondat kellős közepén, mikor lépteket hall a közelből.
Egyszerre nézünk a folyosó felé, és a következő pillanatban hiába halljuk Hekaté tompa morgását, mégsem vágtat át megint az egész hallon. Egyszerűen visszafordul, és mikor megint beáll a csend, akkor jövök rá, hogy valószínűleg kinyírt volna, ha még mindig a kanapén talál.
– Mennem kéne.
– Előbb fejezd be. Nem hagyhatsz itt a sztori kellős közepén – nézek a folyosóról Hermész riadt arcára, mert talán ugyanarra gondolt, mint én. Hekatét nem éri meg felbosszantani. – Mi van a sisakjával?
– Ahhoz képest, hogy Hádész nem érdekel, eléggé kíváncsi vagy. – Alig észrevehetően szúr oldalba ezzel az apró megjegyzéssel, amire igyekszem nem reagálni, mert már most érzem, milyen meleg az arcom ismét. – Azt a sisakot egy ideje már nem is használta. Még a küklopszok készítették neki Tartaroszban azért, hogy eltűnhessen, mikor kénytelen felmenni az elevenekhez.
– Eltűnhessen?
– Láthatatlanná teszi azt, aki viseli – bólint vissza, mintha semmiség lenne, amíg én egészen elámulok. Hallottam arról a sisakról, de odafent csak mítosznak tartják. – A másik féltve őrzött emléke már nem annyira kedves, igazából nem is értem, miért tart meg egy olyan dolgot, ami a legnagyobb törést okozta benne.
A karjára simítva dönti hátra a fejét, hogy utána a plafonról az én szemeimbe nézhessen olyan sajnálkozással, hogy már a puszta levegővételéből tudom, mit akar mondani. Összevont szemöldökkel figyelem az ő sima vonásait, és elindul az a borzalmas hányinger a gyomromból, mert mikor nem kezd magyarázkodni ismét, a csendben szinte már hallom a gondolatait.
– Az apánkhoz van köze, ugye? – suttogom el magam, amire a száját húzva egyenesedik ki.
– Zeusz villáma Hádész trónja mellett áll, amit Héphaisztosz kovácsolt, hogy az apánk meg tudjon küzdeni a Titánokkal. A legpusztítóbb fegyver, amit Zeusz valaha is birtokolt – feleli egy gyenge bólintást kipréselve magából. – Viszont miután legyőzte a Titánokat, azt az egyetlen megmaradt villámot a világ elől eldugva őrizgette egészen hetven évvel ezelőttig.
Mintha egy apró, láthatatlan somolygás terülne szét az arcán, de fogalmam sincs, mit jelent, mert az agyam helyette már csak a félinformációkra összpontosít. Eszembe jut Hádész hege, ami vastagon terül szét a nyaka bal oldalán, és amit hetven éve szerzett, mikor utoljára járt fent az Olümposzon.
Eluralkodik rajtam az a kisebb csalódottság, ami nem tudom, honnan jön és miért, de egészen lefagyaszt.
– Kérlek, ne mondd ki.
– Zeusz azzal akarta lefejezni Hádészt – mondja ki kereken, miután megkérem, hogy ne tegye, aminél még az is tapintatosabb lett volna, ha felpofoz. – Sajnálom, ha ezt kellemetlen hallanod, Perszephoné, de ez van.
– Miért csinálta ezt vele?
– Összekülönböztek.
– Na de ennyire? – hagyom el a hangomat a végére annyira, hogy alig érteni, mit akarok. – Hádész hege...
– Hatalmas. Tudom.
– Mégis hogy élte túl?
Idegesen szorulnak ökölbe az ujjaim a ruhámat markolva, mikor rájövök, hogy Hádész ezért volt ennyire zaklatott, mikor csak úgy rákérdeztem, honnan szerezte azt a heget. Őszintén megijeszt, mennyi mindent nem tudhatok még róla.
– Az életét csak Hekaténak köszönheti. Akkor kapta meg Tartarosz irányítását, mert Hádész képtelen volt ellátni azokat a feladatokat félholtan.
– Perszephoné! – Hekaté hangja mennydörgésként hasít végig a palotán, mikor Hermészt félbeszakítva szinte berobban a hallba. – Még mindig a kanapén ülsz?
– Ah – döntöm a homlokomat a térdeimre, mert érzem a tarkómon a gyilkos tekintetét.
Félek felé fordulni és a szemeibe nézni, de van akkora szerencsém, hogy még azelőtt tűnik el folyosók valamelyikén, hogy összeszedhetném magam.
– Azt hiszem, mennem kéne, mielőtt Hekaté elátkoz.
– Igen, nekem is – emelem fel a fejem, mikor Hermész egy nagyobbat nyelve áll fel lassan a kanapéról, de nem mozdul többet, mikor az ingujjába kapaszkodom. – De mielőtt elmész, várj egy picit.
– Igen?
– Megtudtál valamit? – A semmiből jött kérdésemtől csak a homlokát ráncolja, mert nem érti, mire célzok.
A számat húzva engedem el a felsőjét, és addig tartom a tekintetét, amíg meg nem világosodik, mert képtelen vagyok kimondani.
– A nimfáról? – Egész testével felém fordul, mikor nagy nehezen megfejt, és csak egy kedvetlen szájhúzás jön ki belőle. – Nem, nem volt rá időm, sajnálom.
– Csak ne felejtsd el, kérlek. Tudom, hogy ez nagy kérés, de sokat jelent számomra. – Elsuttogom a végét, mert mikor erről beszélek, fizikai fájdalmat érzek a hiányától. Jobban hiányzik, mint az anyám. – Ő csak egy vízinimfa, senkinek nem fog feltűnni, ha keresed, mert az istenek nem foglalkoznak velük. Thoénak hívják, állig érő, barna haja van, és a legtiszteletlenebb élőlény a világon. Biztosan megismered.
– Ígérem, hogy megkeresem neked. Oké?
– Oké.
– A napokban még jövök hozzád. – Egy apró mosolyt húz magára, mikor rájön, hogy nem kérek, hanem konkrétan könyörgök, majd szinte kihúzza magát, mikor ismét hallja Hekaté ingerült lépteit erre felé jönni. – Addig vigyázz magadra, és kérlek, egy kicsit se nyírasd ki magad.
•
Hermész már egy órával ezelőtt elment, de Hekaté még mindig nem jött értem, hogy induljunk. Ideges volt és széthullott, és bár tudom, hogy nem én vagyok az oka, attól függetlenül nem akarok az lenni, aki rosszabbá teszi a helyzetet.
A hallban járkálást megunva lassan összeszedem magam, és a hajamat piszkálva indulok egyenesen a nyugati szárnyba vezető folyosó felé, ahonnan nem láttam visszaérni őt. Egyetlen egyszer jártam erre, mikor még megmutatta nekem a palotát, de nem fogad sokkal másabb látvány, mint minden másik helyiségben.
Minden fekete, fekete, fekete és talán egy kicsit szürke, a festményekkel zsúfolt falakhoz állított szobrok és ezeréves páncélok sorakoznak, amikből nem tudom elképzelni, honnan szereztek ennyit. A számat húzva figyelem a szenvedő arcokat a falakon, amik hirtelen megszűnnek létezni, mikor pár zárt ajtó mellett elhaladva felfigyelek az ismerős hangra.
Hallom Hekatét nem is olyan messze, és már magabiztosan fordulnék be a következő szobába, viszont az ajtó nélküli, boltíves bejárat előtt mégis megtorpanok, mikor rájövök, hogy nincs egyedül.
– Hekaté, ezt muszáj pont itt és pont most? Nekem erre nincs időm.
Hádész hangja visszhangzik a benti ürességben, amíg én a fal mellé húzódva próbálom eldönteni, mit csináljak. Veszekednek, amihez pont annyi közöm nincs, mint kedvem végighallgatni, a lábam mégsem mozdul meg. A mellkasomon piszkálom a ruhám apró, arany hímzéseit, miközben próbálom normálison tartani a pulzusomat, mert azt hiszem, mind a ketten idegesek.
– Neked soha semmire nincs időd, mikor valami rohadt fontos dologról akarok beszélni – vág vissza Hekaté pont olyan nyűgösen, mint nekem is pár órája. Úgy tűnik, nem sikerült lenyugodnia.
– Mi olyan fontos, hogy napok óta nem hagysz békén vele? – hagyja el a kérdés Hádész száját úgy, hogy teljesen egyértelmű, mennyire türelmetlen. – Ha Thanatoszról akarsz beszélni, akkor inkább el se kezdd.
– Perszephonéról van szó.
Hekaté magabiztos válasza megfagyasztja a levegőt. A nevemet hallani a szájából pont olyan nyomasztó, mint a csend, amit ez követ, és már fel sem tűnik, milyen erősen markolom a saját ujjaimat, mikor Hádész nem válaszol.
Mintha megdermedne, ahogy idekint én is, és elképzelésem sincs, miért nem vág vissza csípőből, hogy mennie kell, és a boszorkány ne zaklassa már ilyen felesleges hülyeségekkel. Én pedig nem értem, miért nem teszi.
– Mondjad, de gyorsan – sóhajt fel végül, mikor feladja, és szinte érzem, ahogy felenged a légkör közöttük, mert Hádész nem menekül, Hekaté pedig hangosan kifújja magát, mikor levegőhöz jut.
– El kell mennem Perszephonéval, és szeretném, ha te is jönnél.
– Kizárt – válaszol hezitálás nélkül. – Mondtam, hogy nem megyek vele sehová. Folyton öljük egymást, és azt akarod, hogy egekig érő vérnyomással lángoljak mellette?
– És ha jönne Hermész is?
– Hermész felment, mert dolga van – kapja meg a választ egyből, amit csak a nehéz csend követ. – És mégis miért lenne jó, ha ő is jönne? Hogy ne csak a kislány húzzon fel két perc alatt?
– Ne legyél ennyire passzív. Beszéltem Hermésszel, és úgy vettem ki a szavaiból, hogy eléggé egy hullámhosszon vannak Perszephonéval.
– És?
– Talán mint a bátyja, lehetne a villámhárító, ha ő is velünk jön – magyarázkodik talán túl akaratosan is, ami Hekatétól kissé szokatlan. Ő általában kijelent, és nem könyörög. – Perszephoné tőled tudna tanulni a legtöbbet, és Hermész jelenléte javíthatna a feszültségen kettőtök között.
– Miért olyan fontos ez neked, Hekaté?
– Nem emlékszel, mit mondtak a Párkák? – kérdez vissza feladva a türelmességét. – Figyelj, Hádész, nem azért csinálom ezt, hogy felbosszantsalak, de kifutunk az időből. Azért van itt, mert így kellett lennie, és ha nem kezd el haladni nagyon gyorsan azon az úton, ami a sorsa, akkor Tartarosz legmélyebb pontjától az Olümposz legmagasabb csúcsáig eluralkodik a pokol. Nem lesz Elízium. Nem lesz nyugalom.
Fojtogat a csend és hezitálás, ami odabentről jön, és kissé megilletődöm azon, ami elhagyja Hekaté száját, és azon, Hádész tényleg mennyire ellenkezik, nehogy a közelembe kelljen jönnie. Lehetetlenül összezavarodom, mert mikor nincs ott rajtunk kívül senki, olyan fullasztóan közel merészkedik, mintha nem is létezne intim szféra.
– Lehet, hogy tőlem is tudna tanulni, de te vagy az egyetlen, aki képes megfékezni, hogy kinyírja magát – halkítja le magát a boszorkány annyira, hogy ne érjen villámcsapásként a hangja. – Ha ott vagy, talán nem szalad bele a Sztüxbe, mikor halott gyereket lát.
– Azt mellettetek sem szabadna. Mégis miért olyan nehéz figyelni rá?
– Mert Szeph az érzelmei szerint cselekszik, pont leszarja a józan eszét, és eléggé kiismerhetetlen miatta – jön a magyarázat egyből, mikor Hádész próbál kifarolni a helyzetből, én pedig elgondolkodom azon, tényleg ilyen vagyok-e. – Hallanád, hogy beszélt arról a szerencsétlen kisfiúról, aki az anyukája után sírt. Én már észre sem venném, ha ilyet látnék, ahogy valószínűleg te sem, mert annyira hozzászoktunk, hogy már fel sem tűnik. De ő megrendült tőle.
– Mert most először látott ilyet.
– Miért, te sírtál, mikor először találkoztál halott gyerekkel? – teszi fel a költői kérdést a szarkazmustól csöpögő hangján, amire Hádész képtelen válaszolni. – Remek, mert én sem. Mi közönyösek vagyunk, mert ez az egyetlen módja, hogy ne őrüljünk bele. Ő viszont zokogott, mert aggódó és érzékeny.
– És mit akarsz tőlem? Hogy még jobban meggyűlöltessem magamat, miközben már így is villog a dühtől a közelemben?
– Ha ez az ára az itteni nyugalomnak és a háborúmentesövezetnek, akkor igen. – Hekaté minden gondolkodás nélkül csapja vissza a választ, amitől zsong az a két pillanatos hallgatás kettejük között. – Voltam odafent. Láttam, mi történik, és nem csak azért, mert Déméter elhanyagolja a feladatait, hogy megtalálja a lányát. Háború van az elevenek között, a halandók sorban ölik egymást. Szerinted miért vannak ennyien idelent?
– Én akkor sem akarok a közelében lenni.
– Persze, hogy nem, mert felkavar és irányíthatatlan leszel, de ez nem lehet kifogás. Félsz, Hádész, és nem tudod eltakarni, mert látom, ahogy ránézel.
Kiugrik a szívem a helyéről, mert a boszorkány erre nem kap választ, és még csak elképzelni sem tudom, mi történik odabent. Kattog a csend közöttünk, ami olyan súlyosan leül a levegőben, hogy attól félek, egy kisebb mozdulatomat is meghallják odabent, miközben őrült módon kutakodom egy magyarázat után, mert Hekaté szavai felkavarják a tudatomat.
Miért, hogy néz rám?
– A Párkák azt mondták, hogy taníts meg neki mindent – ismétli magát, mikor nem kap semmiféle reakciót. – Ne legyél ennyire buta, Hádész, nem lehetsz önző. Most nem, mikor ekkora a tét. És ha felidegesít? Szerinted te őt nem? Hatással vagytok egymásra, nem is kicsit, de ez van. Nyeld le.
– Felejtsd el – cseng fel végül az a rekedt, lehetetlenül mély hang, amitől libabőrös leszek, és elkap a pánik, mikor meghallom azt a pár tompa, közeledő léptet, mert ezek szerint lezártnak tekinti a témát.
– Jól van, akkor majd találkozunk pár órával később, már ha visszatérünk Kerberosztól – csattan fel Hekaté, ami pont úgy fagyasztja meg odabent a levegőt, ahogy engem állít meg a mozdulatom kellős közepén, mikor eldöntöm, hogy inkább visszafordulok, mielőtt rájönnek, hogy isten tudja', mióta állok idekint.
– Hogy mit csinálsz? – Hádész halkan, de pont olyan ingerülten sziszegi el magát, és nem kell odabent lennem ahhoz, hogy tudjam, valószínűleg megint körüllengi az a halványkék aura. – Hova viszed őt?
– Imádja az állatokat. Kerberosz is egészen olyan. – Hekaté visszavesz az ingerültségéből, mikor a kezébe kerül az irányítás, mert az a kék fénybe burkolt sötétség nem menekül tovább.
Én meg itt állok a falnak döntött háttal, a kiugrani készülő szívemmel, mert most realizálódik bennem, hogy Hádész a puszta emlegetésemtől is pont olyan hevesen reagál, mint mikor szemtől szemben sértegetem.
– Megmondtam, hogy Kerberoszt hagyd ki.
– Említetted még a legelső nap, de azóta már kijelentetted, hogy Tartarosz volt az utolsó hely, ahová elkísérted. – Hekaté könyörtelenül szúr vissza, amitől még én is képtelen vagyok levegőt venni. – Ha azt akarjuk, hogy teljesen képben legyen, akkor látnia kell Kerberoszt. Az az állat őrzi az Alvilág kapuját, pont olyan szerves része a lenti világnak, mint te vagy én.
– Vidd el Aszphodéloszra, de ne Kerberoszhoz. Elment az eszed? – csattan fel Hádész kicsit sem fogva vissza magát. Egészen úgy civakodnak, mint a testvérek. – Ha Perszephonénak baja esik, én esküszöm, hogy kinyírlak.
– Megőrülsz az aggodalomtól, mikor vallod már be végre?
– Fogd be, különben megégetlek.
Egymás szájából kapkodják ki a szavakat, az én arcom pedig olyan forró lesz, hogy alig bírom elviselni az érzést. Próbálok a lehető leghalkabban levegőt venni, de ahogy a szívem ezerszeresét veri a normálisnak, alig bírok csendben maradni.
El akarok menekülni, viszont a nagy kapkodásban, ahogy gondolkodás nélkül fordulnék meg, feldöntöm azt a nehéz páncélt, ami hatalmas ricsajjal hullik szét a földön. Bepánikolva nyúlnék utána, hogy megállítsam, de a súlya húz magával, én pedig a szétesett darabjai között térdelve jövök rá, mekkora bajban vagyok.
Félbeszakad a benti vitatkozás, és bár az arcomba hullott hajamon keresztül nem látok belőlük semmit, mégis érzem mind a kettejük tekintetét magamon, ahogy a bejárat előtt szenvedek a földön.
– Szeph? – szólal meg Hekaté egy évezrednyi hallgatás után, amíg én halkan káromkodva kelek fel a ruhámat igazítva.
Zavartan nézek a boszorkány értetlen arcára, majd egyenesen Hádészra, aki ott áll tetőtől talpig feketében azzal a megfejthetetlen kisugárzással maga körül, amitől fulladozom. Fejbe ver annak a bizonyos estének az emléke, mert akkor láttam őt utoljára, mikor olyan pokolian közel volt, én pedig úgy menekültem a közeléből, mintha az életemet menteném.
– Csak meg akartam kérdezni, mikor indulunk, mert már órák óta várok rád – szólalok meg szinte vért izzadva, amíg Hekaté olyan tekintettel néz Hádészra, mintha csatát nyert volna.
– Szóval jó ötletnek tartod, ha ezek mellett inkább itthon maradsz? – bök felém meg sem kérdőjelezve, vajon milyen rég álltam idekint. – Igazad is van, szemmel láthatóan a kislány abszolút nem veszélyes önmagára, mikor a saját lábában bukik fel.
– Legszívesebben megölnélek – suttog a boszorkánynak az a sötét árny a szoba közepéről, majd úgy néz rám vissza, mintha látna belőlem bármit is a szemében lobbant tűzön keresztül.
•
Feszül a levegő, és most először egészen nyugodtan kijelenthetem, hogy nem én vagyok az oka. Nem tudom, miért, de Hádész nem maradt a palotájában, ami elég volt ahhoz, hogy Hekaté elengedje a nyűgösségét, egyedül csak a közömbös távolságtartása maradt meg.
Hol a boszorkányra, hol az Alvilág istenére nézek, miközben magukat próbálják összeszedni ahhoz, hogy végre elinduljunk. Alig egy perce állt meg alattunk Hádész szekere, én pedig ismét hallom azokat az ismerős, kétségbeesett kérdéssorozatokat, amik betöltik a teret. A gyomrom egy apró kis porszemmé zsugorodik, mert ahogy kezd kitisztulni a hatalmas portól a levegő, az agyam lassan realizálja, mennyi halott lélek tolong előre szinte egymásba olvadva.
Az Alvilág bejárata előtt állunk a szekér legtetején, már a Sztüx másik oldalán, ahol közelebb vagyok a fenti világhoz, mint az elmúlt hetekben bármikor. A mélylila ruhám egészen színtelennek tűnik az itteni sötétségben, mert a legfényesebb pontok az égen azok a piszkosszürke színű felhőcsomók, amik sokkal inkább tűnnek ködnek.
Elkap a vágy, hogy megkérjem őket, vigyenek haza, mert elönt a múltkori érzelemkavalkád, ami messzemenőleg rosszabb volt, mint amit Tartarosz látványától éreztem. Itt vannak jó lelkek, elveszettek, akiknek fogalmuk sincs róla, mi történik, és nem hiszem, hogy elbírnám, ha még egy kisgyereket látnom kéne.
– Perszephoné? – Hádész hangja kirángat a fejemből, és ahogy felé nézek, csak akkor jövök rá, hogy rám vár. Hekaté már leszállt, és elönt a rettegés, mert nekem is követnem kéne őt. – Gyere.
A kezére nézek, amit felém nyújt, és elfog a vágy, hogy elrohanjak, mert a múltkori után félek megint hozzáérni. Nem tudom kezelni a közelségét.
– Talán megpróbálhatnék leszállni egyedül.
Élesebben szólalok meg, mint amit elbír a levegő, és ezt ő is tisztán érzi. Mély levegőt véve nyomja le mélyre a felzúduló ingerlékenységét, nekem pedig eszembe jut, mennyire kihallatszott a hangjából, hogy távol akar tartani magától. Most mégis arra vár, hogy megérintsem.
– Ha ennyire önálló vagy, akkor el is indulsz végre? – szólal meg olyan rekedt hangon, hogy belezsibbad a tarkóm, miközben lassan leengedi a kezét. – Vagy könyörögjek?
Egy halvány fintorral mozdítom meg az ólomnehéz lábamat, ahogy mellé lépek, és a szekér szélébe kapaszkodva nézek le magunk alá. Hekaté már a közelben sincsen, annyira előre sietett, hogy most ott várhat türelmetlenül a halott lelkek vonzókörzetében, miközben én képtelen vagyok összeszedetten viselkedni.
– Biztos nem kell a segítségem, kislány?
– Megoldom – nyögöm vissza elcsukló hangon, mert olyan közel cseng fel a hangja, hogy egy másodpercre kibillenek a fejemből.
A számat húzva lépek át a legfelső lépcsőfokra, ami után egyetlen utolsó van, és fogalmam sincs, hogy kéne mozdulnom, hogy normálisan érjek földet ilyen magasból. A tanácstalanságtól már relfexszerűen nyúlnék a hajam után, ami a ruhám alá lett begyűrve, és ez az a mozdulat, amivel elérem Hádész türelmének a végét.
– Az őrületbe kergetsz – szólal meg a semmiből, mikor közvetlenül mellém lép, megelőz, és olyan egyszerűen mászik le innen, hogy az agyam fel sem fogja. Szinte le sem teszi a lábát, már az arcomat figyeli, azt a szinte tapintható őrlődést rajtam, amivel igyekszek kitalálni valamit, hogy ne kelljen hozzám érnie.
– Hekaté hogy megy le innen?
– Már elég könnyen. Kénytelen volt megtanulnia.
– Remek – morgom az orrom alatt, és kezdem elfogadni, hogy fel kell adnom, mikor megint felém nyújtja a kezét.
Mély levegőt véve adom be a derekam, és igyekszem nem elrántani a kezem az érintésétől, mikor megráz az az áramszerű érzés, ami végigcikázik a testemen. Most nincs rajta a bőrkesztyűje, a forró bőre pedig olyan meleget szít bennem, hogy kicsapódik az arcomon. Néma csendben tűröm, ahogy a vállára helyezi a tenyeremet, majd azzal az ijesztően megszokott mozdulattal fog a derekamra, és emel le úgy, mintha súlyom sem lenne.
– Soha nem fogom azt hallani tőled, ahogy könyörögsz nekem, igaz?
– Talán arra vársz? – kérdezek vissza elhalkulva, mikor hosszú hezitálás után elengedi a derekamat, engem pedig átjár a hideg, mikor elhátrál egy egész lépést. A szemembe néz, még csak nem is pislog, amiből világosan lejön, hogy olyan dolgokat tart vissza magában, amiket nem akarnék hallani.
– Képes leszel arra, hogy egyben maradj? – kérdezi végül figyelmen kívül hagyva azt, hogy válaszra várok. – Vagy rágjam ezt is a szádba?
A hajamat próbálom kihalászni a szorosan befűzött ruhám alól, viszont megáll a kezem a mozdulatban, mikor magát ismétli pár nappal ezelőttről. Egy pillanatra a számra néz, amíg én elképedve figyelem a szimmetrikus vonásait, a hosszú fekete haját, ami kissé az arcába lóg.
– Én akkor este nem flörtöltem veled – suttogom el magam, mikor képes vagyok hangot kiadni, és talán ezzel fordítom magam ellen még inkább a helyzetet.
– És ez hogy is jön ide? – vonja fel az egyik szemöldökét, én pedig legszívesebben kapkodnám a levegőt, hogy ne fulladozzak ennyire. – Jelenleg egy szóval sem említettem, hogy ezt tetted volna.
– A-akkor jó – hebegek vissza, amire elereszt egy önelégült somolygást.
– Szerintem is. – Halkan helyesel, majd felsóhajtva hátrébb lép, hogy teret adjon, de az agyam nem jut el odáig, hogy meg is kéne mozdulnom. – És ma még elindulsz, vagy kézben kell vinnem téged, hogy végre haladjunk is?
– Ha hozzám érsz, sikítok.
– Sikítasz? – Egy nagyobbat nyelve mér végig, amitől feszengek, mert nem tudom megfejteni, miért néz így, és őszintén félek rákérdezni, mi ütött belé. – Beszélhetünk róla.
– Jöttök már? Nem érek rá egész nap! – Hekaté hangja átvág azon a pár méteren, ami elválaszt tőle, és ez kell ahhoz, hogy mind a ketten elhátráljunk a másiktól.
Szinte a szekérnek ütközik a hátam, miközben a boszorkány türelmetlenül ácsorog talán túl közel is a halott lelkek tömegéhez. Egy pillantást megengedek magamnak Hádész felé, aki magától indul el meg sem várva azt, hogy én is összekaparjam magam.
Pár lépéssel mögötte megyek, miután nagy nehezen megmozdulok, miközben csak az jár a fejemben, vajon hol hagyta a kabátját. Eddig mindig magán hordta, valahányszor kitette a lábát a palotából, most viszont csak egy hímzett, fekete ing van rajta, és a bakancsába tűrt fekete nadrágja.
– Vidd a közelemből – veti oda Hekaténak ezt a pár szót, amit egészen biztosan úgy szánt, hogy ne halljam, a hangja mégis elér idáig. A tekintetem találkozik a boszorkányéval, amiben pont annyi szórakozottság van, mint bennem zavarodottság, és megkockáztatnám, hogy egy része nagyon is élvezi ezt a feszültséget közöttünk.
– Akkor menjünk – szólal meg Hekaté, mikor mellé érek, és szorosan mellém húzódik, ahogy neki is elindul a lába. Szúrós szemmel figyeli Hádészt előttünk, aki igyekszik minél inkább kikerülni az aurámból, mintha az előbb nem magától mászott volna bele a magánszférámba. – Hermész mennyire volt alapos a múltkor? Mit mutatott meg neked?
– A Sztüx túloldalán álltunk, úgyhogy nem sokat – válaszolok csakis rá összpontosítva, miközben mégis elképedve figyelem, ahogy a lelkek torlódnak ki Hádész több méteres körzetéből, miközben nyugodtan halad előre.
– Mesélt neked arról, hogy mi történik azokkal, akik egyszer átlépik az Alvilág küszöbét?
– Igen. – Egy kisebbet nyelek, mert megint eszembe jut a kisfiú, és minden erőmmel azon vagyok, hogy egy pillantást se vessek a halottakra, akik soha nem voltak még ilyen közel hozzám.
Hekaté minden feltűnés nélkül a karom után nyúl, és egy pillanatra együttérzést látok a szemeiben, mikor felé kapom a tekintetemet.
– Majd megszokod – mondja annyira halkan, hogy már szinte suttog.
Elfordítom róla a tekintetemet, és már csakis azt a hatalmas repedést figyelem a sziklás szakadék szélében, ami van olyan hatalmas, mint Tartarosz kapuja. A halott lelkek ezalatt sorakoznak, hogy bejuthassanak Kharón ladikjába, és rémisztő a tudat, hogy nincs vége a tömegnek, hiába sétálunk előre hosszú percekig.
Mintha nem is hullana ránk odafentről a por, csak arra a szokatlan fényességre tudok gondolni, ami a repedés túlfeléről világít be egészen idáig. Egy évezrednek érzem, mire lassan a végére érünk, és ahogy Hádész megáll, a széles hátáról a hatalmas térre szegeződik a tekintetem.
Elképedve figyelem a rengeteg aranyat és kristályt, ami a földön, a kilógó szikladarabokon pihen, ami annyira lélegzetelállító, hogy fel sem tűnik már, milyen tömött sorokban nyomakodnak előre a lelkek. Egy hajszálvékony fénycsík világít le odafentről, amit ezer felé szór szét az a rengeteg arany, ami körülöttünk hever.
– Ez itt az Alvilág bejárata. Mikor meghalnak, a lelkük idekerül, és innen jutnak tovább. – Hekaté hangja a hosszúra nyúlt csend után majdhogynem felráz, miközben teljesen elhűlve nézem az ő fesztelen arcát. Mintha egy halvány mosolyt tartana vissza, amit azt hiszem, annak az őszinte reakciónak köszönhetek, ami kiül rám.
– Ez a hely gyönyörű.
– Hádészt nem véletlenül tartják a leggazdagabb istennek. Minden feltáratlan bánya, minden földben lapuló nemesfém és drágakő az övé. – Hekaté hangjából szinte csöpög az önelégültség, mert győzelemnek érzi, hogy most először találok valamit ennyire lehengerlőnek idelent.
Szivárványként törik meg a fény a levegőben, és elég nagy akaraterőre van szükségem ahhoz, hogy észhez kapjak. Megállok, mikor Hekaté Hádész mellett lecövekel, én pedig a rengeteg arany helyett már csak azt az istent figyelem, aki elmondhatatlanul hideg a szinte szürke bőrével ebben a meleg, arany fényáradatban.
– És miért jöttünk ide? – teszem fel a kérdést úgy, mintha nem hallgatóztam volna, mikor épp egymást gyilkolták a nyugati szárny egyik kihalt szobájában.
– Remélem, hogy azért Kerberoszról hallottál már életedben.
– Ne sértegess – vágok vissza kicsit megsértődve, mikor Hádész belém döf egyet a szokásos szarkazmusával. – Ezért kellett neked is jönnöd? Hogy felidegesíts?
– Azért van itt, mert Kerberoszt senki nem látogathatja meg Hádész nélkül.
– Mégis miért?
– Mert én vagyok az egyetlen, akit nem tép darabokra, mikor a közelébe megy – válaszol Hekaté helyett az a sötét árnyékfolt, akinek a tekintete egy kilométer távolságból is képes lenne felzaklatni.
– És hol van?
– Odafent – bök a fejével egy hatalmas nyílás felé a szakadék szélén, én pedig értetlenül figyelem a sötét barlang bejáratát, ahol nem látok semmit. – Akkor jön ki onnan, ha oka van rá.
– És odabent marad? Csak úgy?
– Nem nagyon van más választása.
– Még mindig láncon van? – kérdezem elképedve, mikor ő csak a száját húzza, amibe belecsuklik a hangom, és olyan méreggel nézek az arcába, hogy már csaknem fáj. – Te ezt hagyod?
– Kerberoszt Herkules verte láncra, még rettentően régen.
– Igen, tudom, nem vagyok ostoba – háborodok fel, mikor megint érzem azt az elviselhetetlen hangsúlyát, amivel egy pillanat alatt képes kiborítani. – Nem tudjátok leszedni róla?
– Még nem jöttem rá, hogy lehetne. – Hekaté kissé a háttérbe húzódva szólal meg, mikor túlságosan hagyom eluralkodni magamon az érzelmeimet, mert Hádész ezt nem tudja annyira visszafogottan kezelni, mint ő.
– És ha szenved? – nézek még mindig Hádész szemeibe, amivel úgy méreget, mintha valami talány lennék a számára. Talán pont olyan nehezen igazodik ki rajtam, mint fordítva. – Hogy tudod ilyen nyugodtan végig nézni? Te vagy az egyetlen, akinek sikerült megszelidítenie, és képes vagy így hagyni?
– Évszázadok óta próbálom leszedni róla azt a rühes láncot, de ha neked van bármi javaslatod, akkor ne tartsd magadban – szólal meg végül azzal a tapintatlan félgrimasszal az arcán, amivel mindig felbosszant. – A szappant már próbáltuk.
– Hádész – szól rá Hekaté, mikor ismét szándékosan lépi át a határaimat. – Ne hallgass rá, Szeph. Talán jobb is így, mert őszintén inkább vagyok Tartarosz legsötétebb zugában, mint Kerberosz közelében.
– Mert gyenge vagy. A kutyám mióta rosszabb, mint az Erinnüszök? – Hádész megsértetten vág vissza végre nem nekem, amire nem kap választ. Hekaté csak a szemeit forgatja, mert nem hajlandó megint vitatkozni vele, amiért felettébb hálás vagyok.
– Kerberosz egy szörnyeteg.
– Szóval ha a közelébe megyek, megöl?
– Valószínűleg – válaszol Hádész a boszorkány helyett, akinek elég rossz napja van ma. – Kivéve, ha én is ottvagyok. Egyedül rám hallgat.
Amíg Hádész beszél, bennem elindul az a visszafordíthatatlan kíváncsiság, és tudom, hogy elég rossz irányt fog venni a következő pár perc, de nem tudom megállítani. A számat beharapva nézem az ő szürke arcát, ami fokozatosan változik át, mikor realizálódik benne, mit akarok.
– Ne menjen el az eszed.
– Csak egy pár percre, nem kell több.
– Miről van szó? – kérdez közbe Hekaté, mikor mi tárgytalanul kommunikálunk. Hádész tanácstalanul az arcához nyúl, mintha reménytelenül le lenne fáradva, és itt lesz egyértelmű, hogy betörtem.
– Arról, hogy Perszephoné oda akar menni hozzá.
– Kerberoszhoz? – kérdez vissza a hangjától fulladozva. – Megőrültél?
– Te talán nem akarsz?
– Hát nem, kösz. Inkább itt maradok. – Hekaté a homlokát ráncolja, olyan ellenkezés ül ki az arcára, amiről csöpög az ijedtség. – És mégis mit akarsz tőle? Kerberosz nem egy szerencsétlen őzike, amik mellett felnőttél. Neki az a dolga, hogy elpusztítson mindent, ami engedély nélkül akarja elhagyni az Alvilágot.
– Nem félek tőle.
– Egészen biztos vagy benne? – szólal meg Hádész, és ahogy megint ránézek, látom rajta, mennyire elkomolyodott.
– Miért, talán te nem?
– Rendben – megy bele végül, mikor egy kicsit sem ingok meg, és nagyon igyekszik nem kibukni azon, hogy már megint olyan szemtelen vagyok. – Idejöttél, hogy tanulj, és ha látni akarod, akkor odaviszlek, viszont van egy feltételem. A nem az nemet jelent. Ha annak ellenére is csinálsz valamit, amit megtiltok, akkor az ágyad lábához láncollak, és elevenen égjek el, ha hazudok.
Egy kész örökkévalóságnak tűnt, mire eljutottunk a szakadék lábához, ami sokkal messzebb van, mint ahogy onnan tűnt. Néha Hekatére pillantok a távolban, mert ő tényleg nem volt hajlandó jönni, és bár nagyon messze van, még így is kivehető az alakja. Idegesen áll ölbe tett karokkal, és szinte ide látom az aggodalmat rajta.
Azt hiszem, tényleg attól fél, hogy egyszer megöletem magam.
– Tényleg muszáj neked is jönnöd?
– Azt hiszed, hazudok? – kérdez vissza Hádész, mikor megtesszük azt a pár méteres emelkedőt, viszont megáll, mielőtt teljesen felérnénk. – A palotából sem akartam kitenni a lábam veled, és te komolyan azt hiszed, hogy minden vágyam rád vigyázni?
– Ő csak egy állat, Hádész.
– Ő egy háromfejű kutya, ami Tüphón és Ekhidna gyermeke, és semmivel sem veszélytelenebb, mint maga Medúza – jelenti ki annyira mereven, hogy hirtelen nincs hangom ellenkezni. – Nem ismered, ahogy Kerberosz sem téged, és őszintén szeretném elkerülni, hogy darabokra szedjen.
– Talán nem lenne könnyebb az életed úgy?
– De igen, de sajnos ez nem egy olyan dolog, amit megengedhetek magamnak. – Ellentmondást nem tűrve vág vissza, amivel befogja a számat, majd a fekete hajába túrva vesz egy mély levegőt.
Pillanatokig a heget figyelem a nyakán, azt, amit Zeusz okozott neki, és egy töredékmásodpercre elhagy a felé érzett dacom, mikor eszembe jut, Hermész milyen nehezen beszélt erről. Nem tudom elképzelni, mégis min tudtak annyira összeveszni, hogy ez legyen a vége.
– Figyelj, kislány, mielőtt odaviszlek hozzá, el kell mondanom, ha csak egyetlen jelét mutatod annak, hogy engedetlen vagy, egészen biztos lehetsz abban, hogy Tartaroszban végzed. Világos voltam?
– Teljes mértékben – válaszolok egyből szinte fel sem fogva azt, hogy megint fenyeget, mert ezt annyiszor hallottam már tőle, hogy nincsen súlya.
Hosszú ideig csak néz, majd mikor látja, hogy minden önfejűségemet odalent hagytam, végre előre fordul. Megteszi azt a két lépést, viszont ahogy követem őt, és felteszem a lábam az aranyérmékkel borított barlang kilógó szakadékára, úgy meg is torpanok. Mintha megmozdulna a hegy alattunk, mozog a föld, és száll a por a fejünk felett, amire Hádész nem reagál, én mégis kissé megrökönyödöm a vaskos lánc csörgése miatt.
Egy pillanatra a kezem után nyúl, mikor összerezzenek mellette, mert meglátom azt a három hatalmas, fekete ködszerű foltot méterekkel felettünk. Eláll a lélegzetem, és most nem azért, mert annyira gyönyörűnek látom azt, ami fogad.
Megcsillan a fény Kerberosz tüskeszerű szőrén, ahogy végül feláll, és a barlangban uralkodó sötétségből előbukkan mindhárom feje, amiken vérvörösen izzanak a szemei, és olyan szúrós gázréteg lengi körül, hogy alig kapok levegőt tőle. Egy kis kavicsnak érzem magam a lábai előtt, mert megrezdül a föld, mikor kijjebb lép, és hirtelen nem látok mást, csak a szájából kilógó, pengeéles fogait, amikről csíkokban lóg le a sűrű nyál egészen a földig.
Mintha megérezte volna Hádész jelenlétét, úgy jött elő, hogy szólnia sem kellett neki, és ez az egyik leglenyűgözőbb dolog, amit életemben láttam tekintve, hogy Kerberosz sokkal inkább hasonlít egy démonra, mintsem egy húsból és csontból álló kutyára.
– Ha megmozdulok, mit csinál?
– Inkább ne próbáljuk ki. – Hádész sokkal bátrabban válaszol, mint ahogy én kérdezek, majd egy gyenge füttyszóval olyan egyszerűen vonja ránk a szörnyeteg figyelmét, hogy megremeg a lábam, mikor mind a hat szemét szorosan ránk szegezi.
Hosszú pillanatokig a gazdája hangját várja, viszont ahogy én a sokkból fellélegezve felé lépek egyet, úgy szítom fel az indulatokat két tizedmásodperc alatt.
– Perszephoné! – Hádész szinte rám kiált, én pedig megállok, mikor a hangjára Kerberosz is megdermed.
Az állat hangosan fújtatva néz le rám, mind a három feje csakis felém fókuszál, én pedig alig állok meg a lábamon, mikor megrázza magát, és négy lábra áll. Vicsorít, innen lentről látom a vörös nyelvét, a kusza fogait, és ennyi pont elég, hogy egyértelmű legyen, mit akar.
Átléptem a határait.
– Perszephoné, hallottad, ahogy egyetlen szóval is azt mondom, hogy megmozdulhatsz? – Hallom Hádész hangját félig magam mögül, és csak azért szorítom össze a számat, mert tudom, hogy úgysem láthatja azt a megbánást rajtam.
Kerberosz hangosan fújtat, az egyik mancsával előre lép egyenesen felém, én pedig nem tudom, mit tehetnék, mert úgy viselkedik, mintha Hádész itt sem lenne. Érzem, hogy ki van rám éleződve, és hirtelen nem jut más eszembe, csak az, amivel odafent is boldogultam a vadállatok között.
Egyszerűen kinyújtom felé a kezem, olyan magasra, ahogy csak képes vagyok rá még annak ellenére is, hogy Hádész ijedten kap utánam, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban el kéne rántania a közeléből. Kerberosz hezitál, mert azt hiszem, vár valamire, és érzem kiszakadni a szívemet, mikor a középső fejével lejjebb hajol.
Hangosan kapkodok levegő után, amit igyekszem minél inkább elcsitítani, de mikor az orra hegye egy lélegzetvételnyi időre az ujjbegyeimhez ér, olyan hangos fújtatással reagál, hogy beleremeg az ég. Már csaknem elkap a pánik, hogy most vontam magamra a világ egyik legveszedelmesebb élőlényét, viszont a következő pillanatban valami olyat tesz, amire azt hiszem, egyikünk sem számított.
Lassan a földre fekszik, és pár pillanattal később már arra eszmélek, hogy tágra nyílt szemekkel figyel, miután mind a három fejével behódol előttem.
– Úristen – hebegek halkan, és csak akkor jövök rá, hogy Hádész keze még mindig a hátamon pihen, mikor lassan előre mozdulok, és lecsúszik rólam a meleg érintése.
Nem szól rám, nem ellenkezik, csak néma csendben figyeli, ahogy óvatosan Kerberosz után nyúlok, amitől olyan mérhetetlen öröm száguld végig a belsőmben, amit eddig még soha nem éreztem. A szőre tűszúrásként bántja a tenyeremet, mikor lassan a lábam elé hajtott fejére simítok, és a számat harapdálva könyvelem el magamban, hogy nem csak látszatra, hanem tapintásra is olyan, mintha tüskék állnának ki a bőréből, az ujjaimban mégis érzem az élet melegségét, ahogy mozog a belseje, mert a szíve pumpálja a vért.
Kinyitom a számat, mert mondani akarok valamit, megkérdezni, hogy ugye nem képzelődöm-e, viszont mikor Hádész felé fordulok, a döbbenet az arcán nem hagy szóhoz jutni. Olyan őszinte érzelmeket látok kiülni rá, amiket eddig nem engedett meg magának, és most először mutatja meg nekem a haragnélküli oldalát. Csak áll ott, mint egy szobor, és a kezemet figyeli beteges megrögzöttséggel, miközben Kerberosz fejét simogatom.
– Ezt mégis hogy csináltad?
– Nem tudom – válaszolok kissé kétségbeesve, mert szemmel láthatóan a kibukás szélén áll. – Hagyjam abba?
– Ne – vágja rá egyből, hezitálás nélkül, mikor szinte már elkapom a kezemet. – Még senki előtt nem hunyászkodott meg rajtam kívül.
Ledöbbenve vezeti fel a tekintetét a kezemről a szemeimbe, amiben olyan tisztán tudok olvasni, hogy szinte hallom a hangját a fejemben.
– Te megérintetted már?
– Mindig, mikor eljövök hozzá – bólint úgy, mintha félne normálisan megmozdulni, amivel határozottan tudok azonosulni. Ez a helyzet végtelenül veszélyes, és pont ezért olyan lenyűgöző.
– Ő az első állat, akihez hozzáérhetek, mióta idekerültem – szólalok meg végül már csakis azt a veszélyes élőlényt nézve a kezeim alatt, amitől annyira rettegnek odafent, mint magától a pokoltól. – Érzem a lüktetést a húsában. Van benne élet.
– Ő nem egy öleb, hanem szörnyeteg, Perszephoné.
– Nem úgy viselkedik.
– Te nem ismered őt – szól rám, mikor kicsit elszalad velem a ló, bármennyire egyértelmű, hogy igaza van. – Több lelket nyelt el, mint Tartarosz.
– A tiédet is sikerült neki, hogy így beszélsz róla? – szalad ki a kérdés a számon, amire megdermed. Felém fordul, elkapja a kezemet Kerberosz földön pihenő fejéről, és egy olyan erős mozdulattal ránt el a közeléből, hogy szinte nekiesek.
– Mit mondtál?
– Megint ki fogsz gyulladni?
– Provokálsz – jegyzi meg szorosan fogva a csuklómat, ami teljesen felesleges, mert képtelen lennék elhátrálni. Olyan heves lesz egy szempillantás alatt, mintha eddig nem vigyázott volna minden hirtelen mozdulatra, mert attól félt, hogy a kutyája keresztben lenyel. – Kurvára hergelsz.
– És ha igen?
– Erre nem csak te vagy képes, ugye tudod? – kérdezi összeszorított fogakkal, majd nyel egy hatalmasat, mielőtt fellobbanna a levegő körülötte. – Én is szívesen kritizállak téged, kislány. Mondjuk kezdhetném az anyáddal.
– Tessék? – Szinte félrenyelem a hangomat, ahogy ledöbbenve szalad ki ez az apró szó a számon, de még csak nem is reagál rá.
– Vagy apáddal, az olümposziakkal, esetleg Hermésszel.
– Nem veheted a szádra a bátyámat.
– A bátyádat? Eddig semmit sem jelentett neked. – Csaknem felvonja az egyik szemöldökét beszéd közben, és ahogy én kezdek felháborodni, ő úgy erőlteti rá magára azt, hogy nyugodt maradjon.
Ekkor jövök rá, hogy neki tényleg az a célja, ami eddig nekem is – addig bosszant, amíg ki nem kelek magamból teljesen.
– Mert nem ismertem őt – vágok vissza szinte megfojtva a szemeimmel. – Amihez annyi közöd sincsen, mint jogod ócsárolni őt.
– Szóval én nem tehetem?
– Nem, mert nem engedem meg.
– Én sem engedek neked egy csomó mindent, mégis folyton átléped a rohadt határokat, Koré.
– Hogy hívtál? – villanok fel annyira felháborodva, hogy szinte megégetem magam azzal a forrósággal, ami a mellkasomból indulva az egész testemet végig perzseli. – Senki nem hívhat így engem!
– Miért, mi lesz? – Észrevehetetlenül, de hangnemet vált, ami annyira sötét és pimasz lesz, hogy szinte a föld alá süllyedek. – Képes lennél elhallgattatni?
– Igen.
– Akkor csináld. Alig várom – mondja olyan idegesítően provokatív módon, miközben most először az állam helyett az arcom után nyúl, amibe belereped a szívem, olyan hevesen dobban meg.
– Most te flörtölsz velem, ha nem tűnt volna fel.
– Hidd el, nagyon is feltűnt – kontráz rám teljesen visszavéve a hangjából. Közelebb hajol, mikor én némán tátogok, de egy hang nem jön ki belőlem, csak kapkodom a tekintetem a fekete szemei és a szája között, amivel az összes létező határt átlépte már.
Mintha Kerberosz itt sem lenne a lábaink előtt, pont olyan óvatlan és indulatos.
– Ne érj így hozzám – fakadok ki hirtelen, mikor világos lesz számomra, hogy a közvetlen közelsége miatt vagyok ennyire szétszórt. – Nem érhetsz így hozzám.
Leengedi a kezét, mikor felcsattanok, én pedig értetlenül állok azelőtt, hogy bezzeg most az egyszer azt csinálja, amit kérek tőle. Állom a kék ködbe burkolt fekete tekintetét, amit akkor sem tudnék megfejteni, ha a világ végéig itt állnánk, ez pedig piszkosul felidegesít.
– Talán ha eleget idegesítelek, te is kigyulladsz? – nyitja ki a száját, mikor elteszi magában a tényt, hogy én pont azért a látványért dühítem őt annyira, mint amit ő is lát bennem.
– Ne provokálj.
– Különben? – lép közelebb előről kezdve azt, ahonnan eljutottunk idáig. – Te megteheted, de én nem? Viseld a következményeit a korábbi engedetlenségednek.
– Engedetlenség? Nem vagyok a rabszolgád, akit irányíthatsz. – Hevesen vágok vissza, szinte felé mozdulok, de nem hátrál el a lendületemtől. Csak áll és issza magába a belőlem áradó, kezelhetetlen energiát. – Nő vagyok, egy istennő, akinek van akkora ereje és hatalma, hogy elnyomhasson téged.
– Akkor nyomj el, kérlek – halkítja le magát teljesen.
A számat nézi, csak azt, amíg én elképedve figyelem őt, mert képtelen vagyok kiigazodni rajta. Pár órája még kézzel-lábbal ellenkezett, hogy velem kelljen jönnie, azért könyörgött Hekaténak, hogy vigyen el engem a közeléből, most mégis úgy néz rám, hogy elporladok a tekintetétől.
– Oké, nem tudom, feltűnt-e, de Perszephoné pont úgy szikrázik, mint te, Hádész, csak ő lila és nem kék – kiált fel Hekaté olyan messze innen, hogy nem is értem, hogy láthatja egyáltalán. – Nem tudom, miért és hogyan, de nem is akarok rájönni, úgyhogy megtennétek, hogy hátrébb léptek egymástól, mielőtt egy durva atomrobbanásban lesül az arcom?
Értetlenül nézek Hekaté felé, majd egyenesen le magamra, a döbbenettől pedig még egy teljes lépést is hátrálok. Bepánikolva nézem a lila ködöt a lábam alatt, a tenyeremben, a ruha alól kilógó karjaimon, majd olyan elképedve fordulok vissza Hádész felé, hogy már fel sem fogom azt az elvarázsolt csillogást a szemeiben.
– Mi történik velem?
– Nem tudod? – kérdezi eléggé meglepetten. – Múltkor sem tűnt fel?
– Nem! Volt már ilyen? Mégis mikor?
– Egészen pontosan akkor, mikor ott ültél a konyhapulton, és épp flörtöltél velem.
– Én nem flörtöltem! – csattanok fel idegesen, amire fellobban két apró szikra az ujjaimból. Lefagyva meredek a kezeimre, és hirtelen nem tudom eldönteni, mi az erősebb érzelem a belsőmben; a mérhetetlen meghökkenés, vagy a bűntudat, mert elképzelhetetlenül felszabadítva érzem magam.
A pulzusom a kétszeresére szaporodik, ahogy végül felnézek Hádészra, miközben ő meg sem mozdul, csak figyel engem azzal a kiismerhetetlen elképedéssel az arcán.
– Csinálj vele valamit!
– Én? Mégis mit? – kérdez vissza felhorkantva, mikor túl kétségbeesetten szalad ki a hang a számon.
– Oltsd el ezt az izét bennem.
– Miattam gyúltál lángra, nem én leszek az, aki miatt elalszik a tűz a belsődben – jelenti ki olyan magától értetődő természetességgel, hogy a felháborodásomnál már csak a zavarom a nagyobb. Szóra nyitom a számat, de elakad minden hang bennem, mikor felém lép, és a kezem után nyúl, hogy belém fojtsa az apró, lila szikrákat. – Most már tudod, mit művelsz velem, kislány.
– Ha még egyszer...
– Így hívlak, akkor? – szakít félbe olyan pimaszsággal, hogy alig vagyok képes magamra koncentrálni.
Elkapom a kezemet az érintése alól, de arra már alkalmatlan vagyok, hogy el is hátráljak. Szólnom kéne Hekaténak, hogy csináljon valamit, lépjen közbe, és vigye őt a közelemből, de képtelen vagyok még gondolatban is megfogalmazni.
Mi történik velem?
•
Darabjaimra hullva teszem be a lábam a palota félig nyitott kapuján. Hekaté és Hádész szorosan mögöttem jönnek, és hallom, ahogy beszélgetnek mögöttem, de képtelen vagyok koncentrálni rájuk, annyi mindennel van tele fejem.
Arra tudok csak gondolni, hogy a szobámba zárkózva egyedül lehessek minél távolabb Hádésztól, viszont elhagy minden gondolatom, mikor felemelem a tekintetemet a földről, és meglátom Hermészt a konyhába vezető folyosó bejáratában. Egy pillanatra lecövekelek, amíg Hekatéék csak egy gyenge intéssel veszik tudomásul az isten jelenlétét, akit pár órája láttam utoljára, mégis annyira más, mintha hetek teltek volna el.
Egyenesen a szemembe néz, és megszólalnia sem kell ahhoz, hogy egyértelmű legyen, milyen kitartóan vár rám. Futóléptekben elindulok felé, mert az ő társasága olyan, mint a friss levegő, és alig bírom ki, hogy ne zúdítsak mindent a fejére, ami odakint történt velem. Mégis mit szólna, ha megtudná, hogy pont úgy lángoltam fel, mint Hádész?
– Szeph...
– Menjünk a konyhába – vágok a szavába egyből, mikor beérem, és a csuklója után nyúlva húzom magam után.
Trappolva sietek végig a hideg kövön, és ahogy a folyosó végére érve a konyhába érünk, alig bírom ki remegés nélkül, hogy megállítsam magam. Elengedem a karját, és olyan izgatottan fordulok felé, hogy fogalmam sincs, mégis miért van kedvem mosolyogni.
– Nem fogod elhinni, mi történt velem.
– Perszephoné.
– Szikráztam. Nem tudom, hogy történt, de...
– Szeph – szakít félbe ismét, én pedig befogom a számat, mikor realizálom magamban azt a megtörtséget, ami a szomorú arcáról szivárog.
Rá akarok kérdezni, mi a baj, de mikor átfordul az agyam azon a beszélgetésen, mikor legutoljára itt volt nem is olyan rég, elkap az a rossz előérzet, amitől tele lesz a mellkasom. A homlokomat ráncolva figyelem a szemeit, amiken olyan kétségbeesettség ül, mintha órákkal ezelőtt nem is lett volna olyan felhőtlenül felszabadult.
– Nem azt mondtad, hogy napok múlva jössz megint? – kérdezek végül a nagy izgatottságomat magam mögött hagyva, amire szaggatottan szívja be a levegőt, mert remeg a hangja, mikor válaszolni akar.
– De igen.
– Akkor miért vagy itt? Mi történt?
– Háború van odafent – mondja annyira halkan, hogy szinte visszakérdezek.
Ezt hallottam Hekaté szájából is, mikor nem a legtisztességesebb módon, de hallgatóztam, és ő közel nem tűnt ennyire kétségbeesettnek tőle. Háborúk mindig voltak és mindig is lesznek, ezért nem egészen értem, miért viseli ezt ilyen nehezen.
− Háború? − kérdezek vissza, ahogy a tekintetem teljesen Hermész arcára ragad, mert próbálom kivárni, amíg összeszedi magát annyira, hogy ne csak a tanácstalanság üljön ki rá. − Hermész, mondd el, mi történt.
A karja után nyúlok, egy pillanat erejéig érek csak hozzá, de még ez is elég ahhoz, hogy összerezzenjen az érintésem alatt, mégis olyan, mintha teljesen lebénult volna. Egyhelyben áll mozdulatlanul, miközben a szemeimet nézi némán tátogva, mert képtelen megformálni a szavakat.
− Háború az emberek között – nyögi ki végül teljesen szétesve. – Hajókkal, kész flottákkal mentek Korküra szigetére, hogy a nyugati oldalról elfoglalják Athént.
– Én ezt nem értem – motyogom el magam, mikor olyan dolgokat kezd el magyarázni, amit az agyam egy kicsit sem képes felfogni attól a félelemtől, ami zsong benne. – Miért mondod ezt?
– Korküra szigete a nimfák egyik otthona.
– Tudom, hiszen a fél életemet ott töltöttem – vágom rá kicsit élesebben, mikor nem tér a lényegre.
− Sokan meghaltak – mondja tovább eltompult hangon, amíg az én fejem a mellkasomba zuhan, olyan nehéz lesz.
− Meghaltak? – bukik ki belőlem a kérdés már sokkal nehezebben, mintha ezer kilót nyomna, ami szinte felsérti a számat. Aggódva figyelem az ő elfehéredett arcát, mert nem képes beszélni, én mégis mindennél jobban akarom, hogy végre erőt vegyen magán. − Miért nézel így rám, Hermész?
− Néhány vízinimfa az életét vesztette, mikor az otthonát védte − suttogja el magát, a következő pillanatban pedig üvölteni tudnék, hogy ne, csak ne mondja ki azt, amire gondolok. − Az egyiküknek Thoé volt a neve.
Kiüresedik a lelkem, miközben látom, hogy mozog a szája, hogy a sajnálattól eltorzult arcára kiül minden aggodalom, miközben beszél, de nem hallok és nem értek semmit magam körül. Eltompulnak a zajok, a testem elnehezedik, és olyan érzés, mintha nem lenne elég a levegő, mintha nem lenne tüdőm, amivel lélegezhetnék.
Az űr feléget mindent a testemben, amitől lassan elapadnak a gondolataim, és nem érzek semmit. Nem mozog az agyam, nem ver a szívem, mintha megfosztottak volna minden érzéstől, egyszerűen nincsenek se hangok, se színek, az idő pedig megreked ebben a szent pillanatban.