Hádész
•
A csend dübörög a belsőmben, ami idekint honol. A palota előtt állok már egy órája, hogy a szekerem indulásra kész legyen, de valahogy nem jutok túl Alasztóron, az egyik ébenfekete, füstöstekintetű lovamon, aki a farkával csapkodva fújtat, miközben a hátán tartom a kezem.
Soha nem indultam még el ilyen nehezen, és nem értem, miért, hiszen ezt az utat egyszer már megtettem ugyanabból az ügyből kifolyólag. Próbálok keresni egy okot, ami meggátolhat abban, amit már olyan rég eldöntöttem magamban, de nem találok semmi olyat, ami megmagyarázná a maradni vágyásomat.
– Komolyan ezt csinálom? – suttogom el magam Alasztór fekete sörényét nézve, ami hullámzik rajta, miközben hangos fújtatások közepette ingatja a fejét.
– Hádész!
Éles csattanással vágódik ki a palota ajtaja, a bentről jövő fény pedig futótűzként árad szét a kinti sötétségen. Hekaté ideges alakja átvágtat a rövid, macskaköves úton, miközben szinte lángol a szeme az idegességtől.
Értetlenül nézek felé, ahogy pár lépésre tőlem megáll, de még így is érzem, mennyi visszafojtott indulat van benne.
– Miért tépted ki majdnem a palotám kapuját, Hekaté?
– Elmondanád, miért kerested Thanatoszt? – kérdez a semmiből annyira számon kérően, hogy megáll a kezem Alasztór hátán. – És azt, hogy miért mész el hozzá megint?
– Honnan tudsz róla?
– Az nem a te dolgod!
Felvillan, annyira hangosan beszél, hogy beleremeg az ég felettünk, de csak mély, elhanyagolható dörgésnek hangzik. Ezer évig tartom a kétségbeesett tekintetét, és ez az arckifejezése vesz rá arra, hogy minden kisebb kételyemet mélyre elnyomjak.
– A tiéd sem az, hogy miért kerestem – válaszolok vontatottan, talán túlságosan is elhalkulva. A szemöldökömet felvonva figyelem az összeszűkített szemeit, ahogy realizálja, hogy zsákutcába futott, és csak keresi a szavakat, amiket az istenért sem talál a rengeteg gondolattól, ami ott dübörög a szemeiben.
– Ő a halál.
– Köszönöm az információt.
– Hádész. – Pont úgy fúj egyet, mint a lovaim, miközben én a szememet forgatva fordulok vissza Alasztór felé, mert még az ő türelmetlen látványa is kellemesebb, mint Hekaté túlféltő kiborulása.
– Senki nem keresi a halált, hacsak...
– Hacsak?
– Nem meghalni akar – fejezi be kissé elhalkulva.
Minden erőmre szükségem van, hogy ne nézzek az arcára, mert tudom, hogy a boszorkány nem hülye, és ezer százalék, hogy mindent elkövetne, hogy ne szálljak fel a szekeremre. Pont úgy is áll mellettem; ugrásra készen és idegesen.
– Halhatatlan vagyok.
– Addig, amíg a Párkák vagy Thanatosz úgy nem dönt, hogy mégsem – vág vissza azért küzdve, hogy ne boruljon ki teljesen, mikor a szememet forgatva válaszolok neki. – Mit akarsz a haláltól?
– Semmit.
– Mire készülsz? – kérdez megint sokkal inkább elengedve a bizonytalanságát, mikor ellépek Alasztór közeléből, és szinte már a szekerem felé indulok. – Hádész.
– Semmire. Nyugodj meg.
– Nem fog menni, amíg nem vagy őszinte – jön utánam nyugtalanul, de csak egyetlen ideges lépést tesz meg, mert nem merészkedik túl közel. – Annyira furcsa vagy az elmúlt napokban. Még csak meg sem kérdezted, mi történt Perszephoné karjával.
Mintha megdermedne a levegő, erre az apró kérdésre megtorpanok a mozdulatban, ahogy már másznék fel a szekerem meredek oldalán, és ez az a szerencsétlen reakció, amivel hagyom, hogy egy kicsit felém kerekedjen. A bőrkesztyűt igazítom a kezemen, miközben lassan felé fordulok, és tudom, hogy a testbeszédem teljes ellentétben van azzal, ami elhagyja a számat.
– Nem érdekel a kislány.
– És ha kiderül, hogy nem baleset történt vele? – folytatja kissé megrökönyödve, bennem pedig elindul az a gyomorforgató feszültség, mert olyan dolgot mond, amitől kiszakad a belsőm.
– Mire célzol? – kérdezem elvesztve a stabil talajt magam alatt. – Perszephoné bántotta magát?
– Azt hittem, nem érdekel – vág vissza halkan, mégis olyan kezelhetetlenül idegesítő módon, hogy legszívesebben elnémítanám, ami annyira egyértelműen kiül az arcomra, hogy szinte egyből elhallgat, mikor felvillan a kék fény a szemeimben.
– Mert nem is érdekel.
– Akkor miért kérdezed? – Kötekedik, olyan rohadt bosszantóan szúrkálódik, hogy alig tudom normál hangerőn tartani magam.
– Szeretnél megégni, Hekaté?
– Érdekel, mit vettem észre?
– Egy kicsit sem – csapom rá egyből, mikor ő egyenesen kikerül a válaszadással.
– Pedig szerintem elég figyelemfelkeltő. Azt például észrevetted, hogy amit a legjobban ki nem állhattok egymásban Perszephonéval, abban hasonlítotok a legjobban? – kérdezi úgy, hogy igazából nem is vár semmilyen választ. – Mind a ketten felhúzzátok magatokat azon, hogy a másik makacs, és folyton csak tagad. Egyszer azt hallgatom, mennyire nem akarjátok látni egymást, erre a következő pillanatban a másikról pofáztok megállás nélkül. Rohadt fárasztó.
A nyers őszinteségétől a szívem a torkomban dobban meg, szinte fullaszt, ahogy képtelen vagyok elcsitítani, és attól tartok, hogy ez nyomorultul és egyértelműen kiül rám. Hekaté csendben figyeli a szavai okozta káoszt a szemeimben, mert képtelen vagyok eltakarni a háborút, ami a fejemben folyik.
– Perszephoné beszél rólam?
– Nyilván – forgatja rám a szemeit, mikor én széthullva, de végre megszólalok. – Csak akkor nem, ha éppen ruha nélkül jelensz meg, mert akkor fulladozik a zavartól.
A nyugtalanságán át annyira halványan mosolyog, hogy szinte észre sem lehet venni rajta, a szemein mégis látom, milyen átkozottul jól szórakozik erre a fél percre. Ennek dühítenie kéne, de nem tudok reagálni, mert eszembe jut a két nappal ezelőtti, mikor Hekaté éppen szerencsétlen kislány kezét próbálta összefoltozni.
Ő meg ott ült a szürke szófán, aminek a színe már majdnem egyforma volt az elhalt bőrével a sebe körül, és minden erejével azon volt, hogy eltakarja magát előlem.
– Legközelebb öltözz fel, ha jelenésed van előtte, mert három felé folyt a látványodtól.
– Miről beszélsz? – szólalok meg alig kaparva össze magam, amivel legalább azt elérem, hogy csendben legyen. – Dühös volt és fáradt.
– Zavarba hoztad, de nagyon. Ne mondd azt, hogy egy kicsit sem tűnt fel neked – javít ki, miközben az az őszinte meglepettség ül ki az arcára, amit meg sem próbál eltakarni. – Most komolyan valami újat mondtam? Tényleg minden férfi ilyen suta?
A végére feloldódik, és ismét úgy forgatja rám a szemeit, mintha nem intézhetném el egy gyenge mozdulattal, amíg nekem kétszeresére dagad az agyam a rengeteg impulzustól, ami ebben a szent percben ér.
– Ne játszadozz velem, Hekaté, mert kurva szarul fogod végezni.
– Szórakoztam én veled bármikor is? Mintha lenne hozzá merszem – vonja fel a szemöldökét. – Szegény kislány levegőt sem vett, amíg a szobában voltál.
– Mert gyűlöl engem.
– Aha. Akkor ezért szemeztetek egymással már vagy a hatvanadik alkalommal? – szúr belém még egyszer, a hangja pedig sorozatos pofonként ér.
Folyton a szaros kérdéseivel jön, amiket a fejemhez vág, valahányszor kezdeném átvenni az irányítást, amivel elhallgattat. Minden porcikámmal tiltakozni akarok az ellen, amit ki mer mondani, de a testemmel együtt az agyam is lebénul.
– Ugye nem megy el az eszed? – kérdezem elhalkulva, amíg ő a csendet megunva folyton csak beszél.
– Itt én vagyok az egyetlen, aki még észnél van. És már nem azért, de szerintem te jobban gyűlölöd magad, mint...
– Elég.
– De...
– Elég! – emelem fel a hangom annyira, hogy belezengjen az ég felettünk.
Összezárja a száját, és az ezt követő csendben jön rá, hogy olyan határokat lépett át, amiket soha nem szabadott volna. Elhátrál egy lépést, mikor felpattannak a kék szikrák a szemeimben, de még így is fullaszt a közelsége.
– Annyit kérdeztem, hogy a sérülését magának okozta-e szándékosan – szólalok meg pont olyan vontatottan, hogy ne merjen megint ellenem beszélni. – Mondd csak, képes vagy erre az egy kérdésre koncentrálni anélkül, hogy a világ összes faszságát összehordod két perc alatt?
– Tényleg elég lekezelő tudsz lenni, nem csodálom, hogy ő is mindig kikéri magának – engedi el a hangját megint, de éppen csak annyira, hogy ne lépjen át egy határt se többé. – Ha ennyire tudni akarod, nem, nem ártott magának. Azt a sebet akkor szerezte, mikor idekerült. Az elején csak egy kicsi karcolás volt, aztán szépen lassan ilyen lett.
Vagy egy tonnányi súly szakad le a mellkasomról, mikor azt hallom, amit akarok, és még csak meg sem próbálok úgy tenni, mintha nem így történne. Azt hiszem, meg kéne gyilkolnom Hekatét azért, mert úgy játszadozik az idegeimmel, ahogy még Perszephoné sem meri.
– És mi értelme volt annak, hogy azt higgyem, meg akarta csonkítani magát?
– Hogy ne menekülj már ennyire – kap erőre a magabiztossága, mégis kihallom a féltést a hangjából. – Az ő felemlegetése az egyetlen, amire felfigyelsz, és ha ez a módja annak, hogy rám koncentrálj, akkor nem félek a szemedbe hazudni.
– Nem menekülök, csak dolgom van – húzom ki magam egyből a veszekedés legkisebb szikrája alól, mert nincs kedvem a torkának esni már ilyen korán. – Te is végezhetnéd a sajátodat.
– Pontosan azt csinálom, úgyhogy várj még két egész percet.
– Mit akarsz? – sóhajtok fel félig már inkább a szekerem felé fordulva.
Hekaté kellemetlenül kitartóan jön utánam, úgy áll közvetlenül mellém, hogy menekülni sincs lehetőségem, nem, mintha akarnék. Előle nem lehet elfutni, maximum azzal, ha annyira vérig sértem, hogy nem képes hozzám szólni többet.
– Miért hagyod Hermésznek, hogy idelent legyen? – teszi fel a kérdést, ami már a harmadik olyan témánk a mai reggel folyamán, amit nem tudok hová tenni.
– Miért érdekel ez téged? – pillantok felé a homlokomat ráncolva, amíg ő szokatlan módon viselkedik. A mindig összeszedett, hideg és kegyetlen istennő a hajához ér, ami lehet, egy apró, jelentéktelen mozdulat, az én figyelmemet mégis felkelti.
– Mert tudom, mennyire nem bízol benne – mondja eléggé elhagyva a hangja élét. – Szerencsétlen retteg tőled.
– Ez nem az én bajom.
– És az, ami odafent folyik? – Úgy kérdez, mintha komolyan az lenne a célja, hogy ne menjek innen sehová, amivel pont az ellenkezőjét éri el. Alig várom, hogy ne itt legyek végre. – Hermész mesélt nekem arról, mi van odafent. Az elevenek között.
– Nem érdekel.
– Valami hatalmas katasztrófa folyik odafent, szerinted miért jönnek háromszor annyian, mint ezelőtt bármikor?
– Nem. Érdekel – szólok rá kikelve magamból. – Hekaté. Leszarom azt, ami fent történik, mert nem tudok változtatni rajta.
– De... Hádész! – Egy pillanatra a karom után nyúl, ahogy elfordulok tőle, amivel megállít a mozdulatom kellős közepén, hogy még véletlenül se tudjak felkerülni a szekeremre. – Legalább beszélj Hermésszel, hol vannak a határok, ha Perszephonét okítja. Csak ezt tedd meg.
– Nem érdekel. A taníttatása már nem az én dolgom, ahogy maga a kislány sem.
– A lószart nem az. Ha nem érdekelne Perszephoné hogyléte, nem áldoznál arra időt és energiát, hogy meg legyen neki tanítva, mit ne csináljon, ha egyben akar maradni. Csak elengednéd egyedül, és hagynád, hogy két perc alatt elvigye valami és kinyírja.
Az aurámba állva veszekszik, és itt tudatosul bennem az, mit is értett azalatt, hogy folyton tagadok. Ezt szemmel láthatóan nem bírja elviselni, ahogy én sem azt, hogy neki mindig mindenről tudnia kell, mert retteg attól, hogy idelent marad egyedül.
– Rendben, miért olyan fontos ez? – nézek rá egy pillanatra feladva, hogy valaha is elindulok innen. – Mit akarsz, mégis mit mondjak Hermésznek?
– Hogy mit ne csináljon, ha elviszi Perszephonét valahova, és akkor talán az a nő nem fog futóléptekben megindulni a Sztüxnek, mikor meglát egy halott kisgyereket a túlparton.
– Hogy mit csinált? – bukik ki belőlem a kérdés annyira őszintén, hogy a sokk az arcomon már szinte észrevehetetlen. – Mondd, hogy ez nem történt meg.
– Perszephoné ösztönből cselekszik, nem gondolkodik. – Nem válaszol, egyenesen legalábbis, mert biztonságosabbnak tartja hárítani, mikor felpattan az az egy-két szokásos szikra a szememből.
Elképzelni sem tudom, mi lenne a vége, ha a kislány a Sztüxben végezné – talán az a legrosszabb dolog, ami történhetne vele Tartaroszon kívül.
– Még az Alvilág bejáratához sem lehet őt elvinni anélkül, hogy megnyomorodjon?
– Ezért nem volt jó ötlet őt csak Hermészre bízni. – Visszafogottan reagál az én ideges hadarásomra, és a száját elhúzva rakja el magában, hogy talán két ilyen megjegyzésre vagyok attól, hogy fellobbanjak. – Szeph érzékeny és túlféltő, mert naiv és túlárad benne az igazságérzet, ami egyszer biztos, hogy a veszte lesz.
– Akkor vedd át Hermésztől.
– Hádész. Nem vagyok a gardedámja, nincs ahhoz kapacitásom, hogy egyedül terelgessem őt idelent – jelenti ki olyan egyértelműen természetes módon, hogy még esélyem sincs megkérdőjelezni. – És nem akaszthatod Hermész nyakába sem, mert nem lesz kevésbé a te felelősséged. Maximum jobban aggódhatsz miatta, hogy mégis mikor kell kimenteni egy életveszélyes helyzetből.
– Én nem aggódok miatta.
– Aha, oké. Ezt majd legközelebb mondd el az arcodnak is, mikor megint megsebesül annyira, hogy majdnem leesik valamelyik végtagja – forgatja rám a szemeit, mintha nem tudná eldönteni, hogy remegjen az aggodalomtól, vagy elítéljen a makacsságomért. – Lesápadtál, mikor megláttad, mekkora a baj a kezével, pedig ennél fehérebb már nem nagyon lehetnél.
– A pokolra esküszöm, hogy máglyára vetlek, ha nem húzol el a közelemből két perc alatt.
– Én csak...
– Elkések – vágok a szavába, miközben a szekeremre felkapaszkodva teljesen hátat fordítok neki, és végre megszabadulok tőle.
Mióta Perszephoné itt van, Hekaté többször borít ki, mint eddig valaha, és ez egészen olyan, mintha mind a kettejükkel meg kéne küzdenem a saját nyugalmamért. Mintha a kislány nem lenne elég fejtörés a számomra.
•
Nüx otthona elképesztő és utánozhatatlan, olyan bensőséges és földön túli látvány, amit még Olümposz is megirigyelne. A szépségével mégsem tudok foglalkozni, mert az egyetlen dolog, ami után már hetek óta rohangálok, most itt áll előttem.
Thanatosz egész lénye olyan pusztító és nyomasztó, ami még rajtam is mérföldekkel túltesz. Fekete csuklya van a fejére húzva, ami akkora takarást ad az arcának, hogy az állát is alig látom mozogni, miközben beszél. A hangja mély és érett, és hiába nem tudok a szemébe nézni, tudom, hogy ő tisztán lát engem.
A hall nagy részét elfoglaló Hold fénye nem jut el idáig, és egy apróbb csillag sem hever a lábaink alatt, mert nem tartottam jó ötletnek beszélni a halállal ott, ahol a nővérem a legutolsó szót is hallhatja. Úgyhogy most itt állunk egymás előtt egy régen használaton kívüli, poros szobában, ahol szerintem legutoljára a világ kezdetén járt bárki is utoljára.
A sötét felhőkre emlékeztető köd itt ül a lábunk alatt, amiről nagy nehezen Thanatoszra vezetem a tekintetemet, de szinte fizikailag fáj a látványa. Ölbe tett kezekkel markolom a kabátot magamon, mert itt van bennem az az értelmezhetetlen feszültség, amit nem tudok másképp levezetni.
– Kicsit sem kellemes téged újra látni, Hádész. – A hangja mintha meggyilkolna bennem valamit, mert elviselhetetlen a kisugárzása. Elképzelni sem tudom, annak milyen következménye lenne, ha hozzám is érne. – Mikor is találkoztunk utoljára?
– Mikor enyém lett az Alvilág.
– Hát az nem mostanában történt. – Halványan elmosolyodik, de annyira sem őszinte, mint amennyire látványos. – Félve kérdezem meg, hogy mégis mi vett rá arra, hogy megint meglátogass, és nem csak azért, mert az anyám otthonában vagyunk.
– Nüx nem hallgatózik, hány évesnek nézed?
– De aggódik érted – teszi hozzá egy helyben állva, szinte mozdulatlanul. – És nem válaszoltál arra, mégis miért kergetsz annyira akaratosan már hosszú ideje.
Minden hezitálás nélkül tér ki megint a lényegre, amivel sarokba szorít úgy, hogy itt én kérek tőle szívességet és nem fordítva. Csak egy aprócska kérdést kéne feltennem, mégis olyan nehezen formálom meg a szavakat, hogy szinte már felsérti a torkomat.
– Mikor vetted el utoljára halhatatlan életét?
Az idő idelent jelentéktelen, mégis szinte megdermed, és hiába nem látom az arcát, már a puszta testtartásából látom, mennyire meglepődik. A csuklyája alá nyúlva a homlokához ér, és olyan lemondóan sóhajt fel, hogy azt várom, mikor tesz ki innen.
– Még csak gondolni se merj erre – jelenti ki ugyanazzal a hangnemmel, mint amivel fogadott. Türelmesen, de gyanakvón. – Ezt már megbeszéltük egyszer nagyon régen. A te életed nem egy olyan dolog, amit valaha is el fogok venni.
– Miből gondolod, hogy ezért vagyok itt?
– Mert senki nem keres engem másért, nem olyan nehéz kikövetkeztetni. És ezt már egyszer kérted tőlem – mondja kicsit lehalkítva magát. – Azt, hogy meghalhass.
– És?
– Akkor nemet mondtam.
– Az engem nem érdekel. – Egyértelműen kijelentek, olyan heves és merev hangon, hogy pillanatokig nem szól egy szót sem.
Leengedi a kezét az arcától, és a ruhája hosszú ujja alól egy pillanatra kivillannak a kezei, amiket életemben először látok. Senki nem tudja, Thanatosz hogy is néz ki valójában, de arra egészen biztosan senki nem gondolna, hogy üres csontok helyett valódi hús és bőr takarja. Vérrel az ereiben.
– Nem tudom, mi ösztönzött téged arra, hogy ilyen sok év után megint ezzel a kéréssel állj elém, de nem tudsz olyan okot mondani, amit elfogadnék – sóhajt fel lemondóan, mintha egy kicsit sem borítanám fel az életét ezzel a kéréssel. – Nem fogom megölni az Alvilág istenét, még csak ne is reménykedj abban, hogy ez valaha bekövetkezik.
– És ha lenne a helyemen valaki, aki képes arra, amire én?
– A világon nem fogsz olyan lelket találni, aki ezt jobban csinálja nálad – csap le gondolkodás nélkül, amivel eléri, hogy ne tudjak rákontrázni. – És ha Nüx tudomására jut, miért kerestél, nem lesz egy nyugodt perced sem tovább. Ő a te nővéred és az én anyám, aki ezer darabra fog szétszedni mind a kettőnket ezért.
– Akkor ne mondd el neki.
– Nehéz lesz tekintettel arra, hogy már sejti. – Lehalkítja magát annak ellenére is, hogy Nüx nem hallhat, én meg nem értem, mi ez a nagy félelem irányába. – Annyira egyértelműek számára a szándékaid, mint számomra, a különbség köztünk csak az, hogy ő próbál tagadni, ameddig csak lehet. Teljesen összetörnéd, ha ebből egyetlen szót is hallana.
– Az már nem az én bajom.
– A nővéred. Nem teheted ezt vele, ráadásul nekem sem bocsájtaná meg, ha hagynám, hogy bármi bajod essen. – Már csaknem érzem magamon a szúrós tekintetét, ami olyan éles, hogy már szinte belém fúródik. – Az anyám bizalma nem egy olyan dolog, amit szívesen elveszítek.
– Te magad vagy a halál. A Párkákon kívül nincs senki, akitől függsz – lépek felé egyet, mert annyira próbálok rá hatni, egyszerű és egyenes kijelentésekkel manipulálni, de ő nem enged. Thanatosz sziklaszilárd és betörhetetlen.
– Halhatatlan vagy, amíg én másképp nem gondolom, és ez egy olyan döntés, amit soha nem fogok meghozni. És erről többet nem akarok hallani – zárja le a témát egy tizedmásodperc alatt, én pedig érzem, ahogy kezd elindulni a gerincem mentén az az ismerős bizsergés, amit ezelőtt nem tapasztataltam ennyire gyakran.
– Nincs jogod ehhez – szólalok meg sokkal idegesebben, mint ahogy terveztem, de mikor látom, hogy már elindul az ajtó felé, hogy faképnél hagyjon, nem tudom már visszafogni magam. – Nincs jogod helyettem dönteni.
– De igen, amíg úgy látom, hogy hülyeséget csinálsz – torpan meg egyből, és minden figyelmét ismét csak nekem szenteli, mikor felém fordul. – Nevezhetsz önzőnek, de egy kicsit sem érdekel, mennyire a pokolba kívánsz, amíg élsz és virulsz.
– Mégis miért olyan fontos neked az életem? Hiszen úgy veszed el másokét, mintha nem jelentenének semmit, akkor...
– Nekik az a sorsuk, hogy meghaljanak – vág a szavamba, mikor szinte már körülleng a kék köd. – Neked pedig az, hogy élj. Fogadd el.
Nyelni sem tudok, mikor ismét hátat fordít, és nem csak azért, mert ilyen egyszerűen itt hagyna. Nem tudom eldönteni, milyen érzések kavarognak bennem, csak azon pörgök, hogy visszautasított, én pedig még mindig képes vagyok levegőt venni.
– Ugye nem ő az oka annak, hogy itt vagy? – szólal meg már az ajtó előtt állva, és a kilincset szorongatva, amire pont olyan feszült leszek, mint ahogy ő áll készen arra, hogy magamra hagyjon. – Zeusz lánya.
– Tessék?
– Hallottam róla. Az eltűnése sok ember halálát okozza, mióta Déméter sorozatosan mond le a kötelezettségeiről, és hagyja őket éhen halni – beszél és beszél, miközben félig felém fordul, és leszegett fejjel néz felém, amitől egy pillanatra elfelejtem, hogy ő maga a halál. – Még a neve is érdekes.
– A neve?
– Az eredeti neve Koré, ami annyit jelent, hogy leány – mondja teljesen természetesen, amíg én elemzem magamban a hangját, mert olyan nem evilági érzést kelt a mélysége, hogy még gondolkodni sem tudok tőle. – Amit annyira utált, hogy amint elkerült az anyja szoros közeléből, és lehetősége volt rá, megváltoztatta. Koré helyett Perszephoné lett, ami halálhozót jelent.
Az utolsó pár szóra teljesen felém fordul, és a földet söprő, fekete ruhája vele együtt mozog, ami felkavarja a lábunk alatt húzódó, sötétszürke felhőréteget. A tarkóm belezsibbad a ténybe, amit olyan könnyedén mond ki, mintha jelentősége sem lenne, amíg én az elviselhetetlen súlyával küzdök magamban.
– Lehet, te véletlennek gondolod, hogy ő került ide, de ne mondd azt, hogy számodra nem figyelemfelkeltő a jelensége. Saját magát nevezte el halálhozónak, miközben a termékenység és a tavasz istennője volt odafent, mióta csak megszületett – teszi még hozzá utoljára, majd kattan az ajtó a keze alatt, ahogy kinyitja azt. – Az ő sorsa sokkal előbb el volt rendeltetve, minthogy megszületett volna. Pont, mint a tiéd.
•
A mai napom több volt, mint kudarc. Néha úgy érzem, nincs is értelme kitennem a lábam az északi szárnyból, mert valahányszor a felszínre vagy csak az Alvilág másik pontjába megyek, olyan dolgok történnek velem, mint a bátyám kezelhetetlen lánya, vagy maga a halál, aki a dolgát sem képes végezni rendesen.
Ez egyetlen dolog, ami nyugalmat ad egy ilyen káosszal teli napon, az az, hogy Hekaté Tartaroszba ment, és nem várt itthon a rengeteg kérdésével, amitől falra tudnék mászni.
Ledobom a fekete kabátomat a bőrkanapéra, ahogy átvágok a hallon, és a lépcsők helyett egyenesen a konyhába nyíló folyosó felé indulok, aminek a végén látom azt a halvány, pislákoló fényt. Szinte már beleélem magam a gondolatba, hogy legalább egy pohár alkoholt megengedjek magamnak, de mikor a kongó üresség helyett Perszephoné látványa fogad, hirtelen elfelejtek mindent, ami eddig a fejemben volt.
A konyhát belengi az a halvány, meleg fény, ami abból a pár gyertyából árad a pulton, én meg csendben figyelem, ahogy ő kapkodó, merev mozdulatokkal próbálja letépni a karjáról a kötést, miközben halkan szitkozódik, mert azt hiszem, fáj neki. Félig a pultnak dőlve ügyetlenkedik, mintha nehezen tudna megállni egyenesen, nekem meg megfordul a fejemben, hogy a legbékésebb döntés a számomra az lenne, ha csak úgy kifordulnék innen, és hagynám, hadd oldja meg magától. A lábam viszont nem mozdul.
Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy a pántos hálóruhájából kivillanó vállait nézzem, amin olyan simán terül el a sárga fény, mintha a bőréből áradna. A hosszú haja kissé az arcába tömörülve állja el az útját, és hangosan fújtat, valahányszor a válla mögé dobja, mégsem telik el két másodperc, hogy a szemébe lógjon megint.
– Bassza meg – nyög fel halkan, mikor az ujját a szoros kötés alá rejti, de nem tudja szétszakítani olyan egyszerűen, mint ahogy tervezte.
Megunja a saját szerencsétlenkedését, én pedig csak akkor jövök rá, mire készül, mikor az előtte lévő fiókot kirántva addig turkál benne, amíg ki nem szed egy nagyobb kést.
– Meg ne merd – szólalok meg még magamat is meglepve, mikor már szinte a fehér rongy alá tuszkolja a kést, amire megtorpan. Annyira megijed, hogy amint felém kapja a fejét, és hátrébb ugrik egyet, a kés hangosan koppanva landol a földön a lába mellett.
– Hádész – nyögi halkan a nevemet, amibe belebizsereg a tarkóm.
– Mégis mit csinálsz?
– A sebemet akartam megnézni – magyarázkodik végül összekapva magát, és jól érzékelhetően kiül a hangjára az a kemény tónus, mint mindig, mikor hozzám szól. – Hekaté azt mondta, hogy a harmadik napon leszedi a kötést, és ránéz, de nem találtam őt.
– És ezért úgy gondoltad, jó ötlet, ha egy konyhakéssel oldod meg? – kérdezek vissza a szemöldökömet felvonva. – Hekaté elment, úgyhogy hiába kerested.
– Feltűnt. – Halkan morog vissza helyettem már csakis a karját nézve. – Elintézem egyedül is. Nem kell asszisztálnod hozzá, úgyhogy akár el is mehetsz.
– Ugye tudod, hogy te vagy az én otthonomban és nem fordítva?
Felém pillant, ahogy a gúny szinte csöpögve hagyja el a számat, és nem is kell sok, mire megint látom, ahogy az idegesség a szép vonásaira költözik. Rám néz, de csak egészen addig, amíg hallhatatlanul fúj egyet, miközben lehajol a földre a kés után.
– Akkor sem kell itt lenned.
– Szóval elintézed egyedül? – kérdezek vissza teljesen elfeledkezve arról, miért is keltem ma fel.
Thanatosz gondolata ahogy felháborított eddig, most úgy nem jelent nekem semmit, miközben azt figyelem, ahogy Perszephoné már a puszta jelenlétemtől is szikrázik. Egy pillanatra a hálóruhájából kilógó combjaira téved a tekintetem, de csak egészen addig, amíg hangosan koppan a kés a konyhapulton, miután odahajítja.
– Azt hiszed, képtelen vagyok egyedül megoldani bármit is?
– Miért kéne egyedül megoldanod bármit is? – teszem fel a költői kérdést, amire elég látványosan összekavarodik. – Nem lenne egyszerűbb csak szólnod, hogy segítségre van szükséged?
– Tőled nem kell semmi.
– Oké, akkor csináld csak – bólintok egyet halványan, miközben ő értetlenül figyeli, ahogy lassan beljebb sétálok, és az egyik falra szerelt szekrényből leveszem azt a kristálypoharat, amiből mindig a whiskyt iszom.
– Nem mész ki?
– Mert te azt mondtad? Nem – ráncolom a homlokomat hátat fordítva neki, hogy kiszedhessem azt az üveget a szekrény mélyéből, aminek az alján már alig van valami. – Mondtam, hogy csináld csak nyugodtan, mintha itt sem lennék.
– Akkor talán majd elintézem a szobámban – morog vissza, ahogy fordul is el, hogy kimeneküljön a közelemből, viszont épphogy elindul, úgy ütközik neki az egyik szekrény szélének. Megtorpan, egyből a karja után kap, mert valószínűleg nem tesz jót a fájdalomnak, ami már így is ott lüktethet benne.
Kitartóan figyelem, ahogy az életét átgondolva csak áll egyhelyben, és vagy egy kész örökkévalóságig eltart, mire képes levegőt venni. Lassan felém fordul, miután átpörgeti magában a lehetőségeit, és valószínűleg rájön, mennyi esélye van egyedül.
Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy egész nap a szobájába zárkózva próbálta magától elintézni ezt az egészet, és valóban nem menne sokkal többre, ha ott folytatná, ahol abbahagyta.
– Ha segítséget kérek, az nem azt jelenti, hogy kevésbé gyűlöllek. – Halkan kijelent, én meg nem tudom, min lepődök meg jobban; hogy komolyan itt marad, vagy az, amilyen nyíltan néz a szemembe.
Talán két méter választ el tőle, én pedig még azelőtt leteszem a meg sem töltött poharat a pultra a szinte üres üveg mellé, hogy megkérhetne rá, amit tudom, hogy úgysem tenne meg. Nem hajlandó segítségért könyörögni, bármennyire szeretném hallani.
– Gyere ide – sóhajtok fel ellépve a pulttól, és csendben figyelem, ahogy a kezét markolva lassan felém indul. Alig néz a szemembe, miközben én képtelen vagyok bármi mást nézni az övéin kívül, amit pont ugyanolyan nehezen kezelünk mind a ketten.
– Fel kell ülnöd a pultra – szólalok meg, mikor megáll előttem, de nem mozdul többet.
– Kell? – néz rám végül kicsit megijedve. – Minek?
– Mert van vagy húsz centi közöttünk, és innen fentről nem épp a sebed szúr először szemet – jelentem ki eléggé elhalkulva, miközben próbálok csak a szemeibe nézni, ő pedig nem tudja, hová nyúljon magán, mikor rájön, mire is gondolok. – Szóval?
Hisztisen tartja a tekintetemet, miközben lassan megtámaszkodik maga mögött, és egy nagyobb lendületet véve feltornázza magát a pultra, amit nem tudom, hogy csinál ezzel a karral. Idegesen nyúl egyből a ruhája után, hogy lejjebb rángassa egészen a térdéig, nekem meg vagy ezer megjegyzés jut az eszembe, amit kénytelen vagyok visszanyelni, mielőtt a nyakamba szúrja a kést maga mellől.
Szerintem levegőt sem vesz, ahogy elé lépek, amire reflexből próbál hátrálni, de nincs hová. A homlokomat ráncolom, mert olyan megszeppent zavar tükröződik az arcáról, mintha rettegne attól, hogy mi történik, ha megérintem.
– Talán attól félsz, hogy lángra kapsz tőlem, szépségem?
A hangom eddig ismeretlen mélységgel tölti meg a helyiséget, miután megszólalok, amire hirtelen nem tud válaszolni. Erősen markolja a ruhát a combján, mert sarokba szorítva érzi magát, nekem pedig eszembe jut, miért is menekülök előle ennyire.
Az a veszettül finom virágillat, ami a bőréből árad.
– Ne hívj így – szólal meg egy kész örökkévalóság után.
Lezúdul a gerincemen az az enyhe bizsergés, amit a lágy hangja okoz, de nem foglalkozom vele. Mély levegőt véve nyúlok a karja után, amit olyan mereven tart, hogy alig tudom a vállamra helyezni a tenyerét, hogy a kötéséhez férhessek.
– Forró vagy – motyogja elhaló hangon, mert lehetetlenül kellemetlenül érzi magát a helyzettől. – Árad belőled a meleg.
Egy kicsit lehunyja a szemét, mintha inná magába a hőt, ami a bőrömből sugárzik, nekem meg akaratlanul is eszembe jut a pár nappal ezelőtti arca, mikor ellilult szájjal és hófehéren kuporgott Hekaté szófáján. Vajon mindig ennyire fázik?
– Máshogy elég elképzelhetetlen lenne, hogy két pillanat alatt fellobbanjak, mikor olyan baromi elviselhetetlen vagy.
Egyből rám néz, ahogy belekötök, és bár nem viszonzom, mégis érzem, ahogy meggyilkol a tekintetével. Belemar a vállamba az ujjaival, mikor óvatosan a kötéshez érek, és mindössze egy halk nyikkanást enged meg magának, mert egy erősebb mozdulattal képes vagyok beleszakítani a vastag anyagba. Érzem, milyen gyorsan piheg, miközben futótűzként fut végig rajta a libabőr, ahogy megcsapja a sebet a friss levegő.
– Borzalmas lehet ilyen fájdalommal élni. – A hangom felrobbantja a levegőt, mikor képes vagyok megszólalni, mert ez az egyetlen módja annak, hogy a helyén maradjanak a gondolataim. – Hekaté nem adott fájdalomcsillapítót, igaz?
– Adhatott volna? – kérdezi eléggé meglepődve.
A karjáról a szemébe pillantok, majd egy gyenge somolygással teszem el magamban a megvilágosodását, mikor rájön, hogy erre a válasz nem kevesebb, mint egy rohadt nagy igen.
– Hekaté boszorkány. Vagy hetven féle olyan kenőcs és növényi kivonat van a lakrészében, ami nem csak elmulasztja a fájdalmat, hanem tetőtől talpig le is zsibbaszt.
– Akkor miért nem adott?
– Őt ismerve talán azért, hogy ne legyél ilyen bátor – adom a tudtára az első dolgot, ami eszembe jut. Hekaté ijesztően kiismerhető lett a számomra. – A fájdalom meggátol abban, hogy nagyobb hülyeséget csinálj.
– Úgy viselkedtek velem, mintha gyerek lennék.
– Határozottan nem vagy az – nézek végig rajta egy ezredmásodperc alatt, amit ő észre sem vesz, csak markolja tovább a vállamat. Halkan felsóhajt, mikor végighúzom az ujjam a sebe alatti belilult bőrén, és képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzek a szemeibe legalább egy kicsit.
Csak most látom igazán azt a mérhetetlen fáradtságot az arcán, amit alig tud eltakarni, és megrohamoznak a gondolatok, hogy vajon mit csinálhat a szobájában egyedül, ha még pihenni sem tud.
– Mégis mikor aludtál utoljára? – kérdezek úgy, hogy le se veszem az összevarrt karjáról a szemeimet többé.
– Miért?
– Mert nagyjából annyi életerőd van, mint a szerencsétleneknek, akik ki sem tudnak mászni a Sztüxből.
– Talán csak azért, mert kilyukad a gyomrom az éhségtől – morog vissza teljesen elhalkulva, minden haragot magára erőltetve, mikor kicseng a hangomból az a számonkérő hangsúly, amitől annyira kicsinek érzi magát.
– Szóval akkor nem azért vagy fent már vagy két napja, mert nem tudsz aludni?
– Tudok aludni – válaszol magabiztosan, mégis elvesztve a hangját, mikor felvont szemöldökkel állom a szúrós tekintetét. – Néha.
– Tartarosz rázott meg ennyire, vagy az első halott gyerek, akit életedben láttál? – kérdezek visszaemlékezve arra a jelenetre, amit Hekaté lerendezett ma reggel. – Kár sírnod utána, már nem lesz kevésbé halott.
Megdermed az itteni hidegben a csend, mikor ez kiesik a számon, és a következő pillanatban már csak arra figyelek fel, mikor elkapja a kezét a vállamról. Az arcába nézek, és nem látok mást, csak a haragot.
– Utállak.
– Mert őszinte vagyok? – kérdezem a nyers kijelentésére reagálva. – Akkor talán ezért imádod Olümposzt annyira. Ott úgyis mindenki olyan egyszerűen hazudik, mintha levegőt venne.
Egy másodperc erejéig hezitál, mintha átforgatna rengeteg mindent a fejében, aztán történik valami. Felhúzom annyira, hogy a barna szeme felvesz egy hideg árnyalatot, és elképedek, mert most először látok lila ködöt a tekintetében.
– El nem tudom mondani, mekkora gyűlöletet szítasz bennem.
– Az érzés elég erősen kölcsönös – vágok vissza lenyelve azt, hogy elmondhatatlanul gyönyörűnek látom. A dühe fizikálisan megjelenik rajta, mint mikor én felgyulladok, és most először veszem azt igazán komolyan, amit vele kapcsolatban jósoltak a Párkák.
Amíg én a megemészthetetlen látványával küzdök, addig az ő arca megváltozik, mintha őszintén meglepődne azon, amit képes vagyok kimondani.
– Gyűlölsz?
– Jobban, mint ahogy el tudnád képzelni – suttogom el magam.
Eltűnik a lila köd a szemeiből, és olyan hirtelen kapja el a tekintetét rólam, hogy tudom, egy kis időre csak, de győztem felette.
– Azt mondtad, nem akarsz többet látni – szólal meg a semmiből, olyan kiismerhetetlen tónust engedve szabadon, amiből nem tudok rájönni, mi járhat a fejében.
– Igen?
– Mégis belemászol a magánszférámba.
– És? – kérdezek vissza, mikor lassan a keze után nyúlok, amit nem vesz el az érintésem alól, csak csendben tűri, hogy megint a vállamra tegyem. – Zavar?
– Nagyon – nyög fel halkan, lassan lehunyva a szemeit, mikor megint szétárad benne a forróság csupán attól, hogy hozzám ér. A száját nézem, ahogy lassan elnyílik, miközben észrevehetetlenül levegő után kapkod, és ez a helyzet olyan képzeteket ébreszt bennem, ami miatt hirtelen csak egy valamire tudok gondolni.
Bassza meg.
– Szívesen kimegyek, hogy egyedül kezeld le magad. Csak egy szavadba kerül – szólalok meg csak azért, hogy egyben tartsam magam, amire végre kinyitja a szemét és lassan realizálja magában, mennyire közel vagyok. Az arca megtelik színnel, és nem tudom, ennek mi az oka; a meleg, amit belőlem kap, vagy talán tényleg zavarban van.
– Inkább azt mondd, milyen.
– Mi?
– A karom. Nem merem megnézni – hebeg, szinte alig tudja érthetően megformálni a szavakat a piros szájával, és ennyi kell, hogy eszembe jusson, mivel is kéne foglalkoznom. Nagy nehezen képes vagyok elszakadni az arcától, és már nem nézek mást, csak a varratot a húsában.
Az lenne a következő lépés, hogy áttisztítom, de ahhoz el kéne lépnem, hogy keressek is valamit hozzá, viszont nem jutok el odáig.
– Hekaté meglepően ügyesen összevarrta. – Kicsit meglepődve szólalok meg, mikor tudatosul bennem, hogy milyen szépen gyógyul, mert három nappal ezelőtt nem igazán tudtam volna elképzelni, hogy egyáltalán megmenthető a karja.
– Ez miért ennyire megdöbbentő? – kérdez végül, ahogy bátortalanul a sebe felé pillant.
– Mert a nyakam nem volt ilyen szerencsés – húzom el a számat elismerően. – Elég sokat javult a technikája hetven év alatt.
Nem nézek oda, de szinte kilyukaszt a tekintetével, ahogy gondolkodás nélkül a nyakamon elterülő heget bámulja tovább. Már hosszú ideje nem érint kellemetlenül a létezése, mégis legszívesebben eltakarnám, mikor ő néz rám így.
– Téged is ő varrt össze?
– Legyen mentségére, hogy velem nehezebb dolga volt, mint a te karoddal.
Ennyivel le is akarnám zárni a témát, mert hiába lóg a hajam félig az arcomba, mégis tudom, hogy a hegem tisztán kivehető. Ennek ellenére Perszephoné sokáig csak hallgat az ép és szabad kezével a selyemruhát markolva az ölében.
– Hogy szerezted? – bukik ki a száján végül, ami engem halálosan megdöbbent, ő viszont olyan arcot vág, mintha eddig meggebedt volna azért, hogy ezt megkérdezhesse.
– Ahhoz semmi közöd – jelentem ki keményebb hanggal, mint kéne, őt pedig elönti a zavar, és szabad szemmel látom, hogy szétárad a pirosság az arcán. – Ne kérdezz olyat, aminek az igazságát nem tudnád elviselni.
– Csak egy egyszerű kérdés volt.
– De semmi közöd hozzá – ismétlem magam kimérten. – Vagy szeretnéd hallani, hogy fejezett le majdnem az apád?
Visszatartja a levegőt, és még csak meg sem rezzen, mert olyan dologgal vádolom Zeuszt, amivel nem tud mit kezdeni. Mozog a szája, mert vissza akar kérdezni, mégsem megy neki, és fogalmam sincs, min kattog ennyire.
– Gondoltam – fordulok vissza a sebe felé, mikor hosszú ideig csak küzd a szavaival.
– Biztos megvolt rá az oka.
Rávillan a tekintetem, mikor hatalmas hallgatás után a lágy hangja ismét betölti a teret, amivel olyan tüzet csihol bennem, hogy érzem pattogni az élénkkék szikrákat a szememből. De ő nem hátrál el tőle.
Látom az elképedést az arcán, mert néhány ibolyaszínű, halvány láng felcsap a bőrömből, és már magán kívül veszi el a kezét a vállamról, és ér a felső alól kilógó karomhoz, ami fényesebben világít, mint a gyertyák mellette. Nem értem, hogy nem ég meg, hogy miért nem fáj neki, és okoz rendbehozhatatlan sérülést, ami pont annyira döbbent le engem, mint őt az én látványom.
Az álla után nyúlok, ami már annyira megszokott mozdulat, hogy szinte neki is csak azért tűnik fel, mert túl erőszakos vagyok, és leszegem az arcát, hogy egyenesen a szemembe nézzen. Minden düh és indulat tisztán kivehetően ül az arcomon, de mintha nem látna mást belőlem, csak a fényt.
– Kezdem azt hinni, hogy szándékosan csinálod ki az idegrendszeremet – húzom közelebb az állánál fogva. – Ha nem lett volna egyértelmű eddig, a saját apám emlegetésén kívül a tiédet sem viselem el.
A csuklóm után kap, mikor túl erősen szorítom, és szinte könyörög, ahogy a vékony ujjaival a húsomba mar. Talán fájdalmat okozok neki, de pont annyira nem érdekel, mint őt az, hogy folyamatosan lángokban állok miatta.
– Te hoztad szóba.
– De az nem azt jelenti, hogy rákontrázhatsz.
– Tehetek arról, hogy ennyire érzékeny vagy? – kérdez vissza gyanúsan dacos módon, mintha provokálna.
– Ha így folytatod...
– Akkor kigyulladsz? – vág bele a szavamba rendszertelen módon véve a levegőt, amit már így is szinte előlem szív el.
– Porig égetem az egész világot, és egyetlen nyomorult élőlényt sem hagyok meg körülötted – javítom ki pont olyan halkan, mint ami tőle is telik. – Nagyon szívesen megnyomorítom az életedet, ha nem állsz le. Mégis hányszor kell még elmondanom neked?
– Legyél meggyőzőbb.
– Rágjam a szádba?
– Kérlek – halkítja le magát annyira, hogy belezsibbadok a rengeteg, feldolgozhatatlan gondolatba, amit ezzel az egyetlen szóval enged szabadon bennem.
Valami kezelhetetlen energia kezd el dolgozni a gyomrom helyén, amit csak úgy tudok visszatartani, hogy minden izmomat megfeszítve még azt sem hagyom magamnak, hogy levegőt vegyek. Csak tartom a kihívó tekintetét, amivel erdőtüzet lenne képes szítani.
– Ugye tudod, hogy amit most csinálsz, azt flörtölésnek hívják? – hajolok közelebb az állát mozdulatlanul tartva. – Flörtölsz velem, kislány?
Ahogy felteszem ezt az apró, mégis tonnás súlyú kérdést, egy csapásra tűnik el minden magabiztosság a lényéből, és úgy zuhan össze, mintha hirtelen egy mázsát nyomna legbelül.
– Én nem... – dadog vissza teljesen elvesztve az előbbi irányítást, mert valószínűleg rájön arra, mit művel.
– De igen, te igen – hazudtolom meg olyan könnyen, mintha nem szakadna ki a szívem a helyéről. – Folytathatod nyugodtan, de akkor nem csak én fogok felgyulladni.
Elönti a vér az arcát, egy pillanat alatt olyan vörös lesz, hogy még én érzem magamban azt a kezelhetetlen zavart, miközben fogalmam sincs, mégis mikor és hogyan fordultunk ekkorát.
– Eressz el. – Felnyög, szinte belecsuklik a hangja, én pedig hosszas hezitálás után engedem el az állát, és lépek hátrébb, mikor célba ér a könyörgése.
A tüdeje egyből megtelik, ahogy levegőhöz jut a hirtelen távolságtól, és olyan széthullottan mászik le a pultról és kerül ki teljesen a közelemből, mintha elfelejtette volna, hogy a karja alig van a helyén. Én meg csendben nézem, ahogy mezítláb siet végig a hideg kövön, mintha nem juthatna ki innen elég hamar.