Hádész
•
Talán Erebosz területe sötét, az a feketeség mégsem fogható ahhoz, ami Nüxöt veszi körül. Néhány gyenge fény mégis pislákol előttem a távolban, olyan apró kis pontokban aranylanak, mint a csillagok az égen, és a tudat, hogy nem is járok annyira messze az igazságtól, egészen ledöbbent. Nüx megteremtett magának egy saját kis univerzumot itt, a világ végén, ami azt hiszem, még Hekatét is elképesztené, ha egyszer a szemtanúja lehetne.
Az idejét sem tudom, mikor jártam erre utoljára, csak az a kellemes érzés terjeng bennem, mert kedves emlékek kötnek ide. A nővérem az egyetlen a testvéreim közül, aki velem volt, mikor Hekatén kívül senki más nem, mégis egy dologban kiküszöbölhetetlenül különbözünk. Ő soha nem járt odafent.
Nem érdekli a halandó és halhatatlan, igazából hidegen hagyja minden, ami nem a földjén történik, és bár teljesen elzárkózik az istenektől, ő mégsem egy olyan téma, amin csámcsognak odafent. Ezért az érzésért a halhatatlanságomat is elcserélném.
Hosszú percekbe telik, mire a tükörsima utat végig járva a palotája elé érek, és visszhangzik a kapu nyikorgása, mikor kinyitom azt. A látvány, ami fogad, pont olyan, mint évezredekkel ezelőtt; fekete felhő ül a padlón, amik között csillognak az apró fények, és a telihold pár méteres képmása lebeg a hallja kellős közepén.
Elönt az elképedés, mert tudom, ha fent járnék a halandók világában, ugyanez a látvány fogadna, a különbség csak annyi, hogy ott soha nem lehetne senki ennyire közel Szelénéhez.
– Hádész? – hallom felcsengeni az érett, mégis lágy női hangot, ami rávesz, hogy felé nézzek. A szoba másik végéből induló, hatalmas lépcsősor alján áll, szinte már görcsösen markolva a vastag, cédrusfából faragott korlátját.
Megengedem magamnak, hogy egy pár pillanatig csak nézzem őt, a hófehér haját, amin csillog a holdból sugárzó, ezüst fény, a vastag tincseit, amik szögegyenesen hullanak le a vállán. Fekete bársonyruhát visel, aminek az alja eltűnik a fekete felhőrétegben, a fehér bőre pedig talán még a sajátomnál is világosabb. Szinte ragyog.
– Hogy is sikerült Szelénét a nappalidba raknod? – biccentek a hold felé, ami alatt ott világít az éjszakai égbolt. Az Alvilág mélyén.
És még azt mondják, hogy Olümposznál lehengerlőbb hely nem létezik.
– Az a hold nem igazi – mosolyodik el hangosan. Egy szeretetteljes mosollyal hagyja a lépcsőt maga mögött, és indul el felém lassan, amivel felkavarja a levegőt maga körül. A felhők örvénylenek alatta, én meg igyekszem nem beleszédülni, ahogy a csillagokból áradó fénypontok ugrálnak a falon. – Már ezer éve nem láttalak.
– Tudom.
– Mégis minek köszönhetem, hogy meglátogattál?
– A fiadhoz jöttem – válaszolok hezitálás nélkül, amitől egy kicsit lehervad a mosoly az arcáról. – Szívességet szeretnék kérni tőle.
– Melyiküket szeretnéd látni?
– Thanatoszt.
– Mi történt? – kérdez vissza gyanakodva.
Csak akkor látom a halvány ráncokat a szeme sarkában, mikor végül elém ér, és ahogy lassan a kezemhez ér, én reflexszerűen húzódom hátrébb. Láthatatlanul a homlokát ráncolja, és tudom, hogy ezt a következő percekben szóvá is fogja tenni nekem.
– Csak szeretnék beszélni vele, semmi több.
– Mióta kell neked mások tanácsa? – húzza egy lágy fintorra az arcát, miközben le se veszi rólam a szemeit, mintha inná magába a látványomat. – Olyan rég találkoztunk.
– Sok a dolgom. – Szinte már megrántom a vállamat, viszont visszafog a mozdulatban az a kitartás, amivel a tekintetemet tartja. Nem is tudom hosszabb ideig tartani, kettőnk közé nézve hátrálok el egy egészen kicsit, és megtesz értem annyit, hogy nem jön utánam.
Szinte már anyai aggódást látok az arcára ülni, mikor vagy egy egész percnyi csend után sikerül ismét ránéznem, és hiába sugárzik belőle az a mérhetetlen nyugalom, mégis érzem, hogy elöntötte az halvány aggodalom.
– Elhúztad a kezed az érintésemtől – mondja ki végül azt, amit tudom, hogy minden erejével vissza akart fojtani, mégsem volt rá képes. – Még mindig nem szereted, ha hozzád érnek?
– Csak váratlan volt – válaszolok határozottan, mégsem tudom magamat átverni. Ez a téma kicsit sem kedvez nekem. – Nem vagyok hozzászokva.
– Még mindig nincs...?
– Mi?
– Feleséged – válaszol egyenesen, amitől megáll az idő.
A levegő folyamatosan mozog körülöttünk, én mégis hirtelen fuldoklom az érzéstől, ami a mellkasomra ül. Tudom, hogy ottvan az arcomon a döbbenet, mert eddig soha senki még csak nem is feltételezte, hogy valaha az életben lehetne olyanom. Feleségem.
Próbálom a szavakat keresni, szóra nyitom a számat, de nem tudom, hogy mondjam el neki, mennyire egyedül vagyok. Talán csalódna, ha megtudná, hogy az elmúlt évszázadok alatt nem, hogy nem javult, de még visszafordíthatatlanul is romlott a kapcsolatom a világgal. Még a puszta felemlegetésem is felzaklatja az eleveneket.
– Értem – mondja végül, mikor a csend egyértelműen pontos választ ad neki. – Ne haragudj a kérdésért.
– Én csak a fiadhoz jöttem.
– Ő nincs itt – sóhajt fel gyengén, mégis látom az apró, elfojtott somolygást a szája szélén. – De szólok neki, hogy kerested. Tudod, hogy sok a dolga.
– Ő a halál. Neki mindig van dolga.
– Igazából szinte én sem látom őt soha. – Láthatatlanul biccent, engem pedig fejbe ver a gondolat, hogy Hekaté hatalma mérhetetlen, pont mint a nővéremé, a boszorkány mégis kész káosz tud lenni ehhez a nyugalomhoz képest. Ezt meg tudnám szokni. – Mivel kapcsolatban keresed? Talán átadhatom neki.
És felteszi a következő kérdést, aminek a gondolata is összeugrasztja a belsőmet. Mégis mit reagálna, ha elmondanám neki?
Nem is kell több, a gondolataim egy csapásra már csak akörül forognak, hogyha a látogatásom okát elmondanám Hekaténak, a világ kifordulna a négy sarkából. Már a puszta tény, hogy látni akartam Thanatoszt, kirobbantana egy kisebb világ végét, mert az idelent élők mindegyike tudja, hogy egyetlen dolog van, amiben ő segíthetne. Meghalni.
– Csak szólj neki, kérlek – válaszolok kikerülve a lényeget, és már fordulnék is vissza, hogy hazamehessek, de Nüx nem így gondolja.
Közelebb lép, és összerezzenek, ahogy finoman a vállamhoz ér, amivel egészen a padlóhoz ragaszt. Felé nézek, egyenesen a szinte fekete szemeibe, amikkel folyton csak mosolyog, mikor meglát.
– Maradj még, kérlek. Csak egy pár órát.
•
– Hádész!
Épphogy beteszem a lábam a palotám sötét falai közé, megcsap Hermész türelmetlen hangja, viszont ahogy felé nézek, hirtelen leszegi a tekintetét. Látom rajta, mennyire elindulna felém, de nem teszi, csak az öklét markolva áll egyenesen, minden erejével kerülve a szememimet.
– Hoztál valami botrányos hírt odafentről? – kérdezem beljebb sétálva, miközben igyekszem megszabadulni a bőrkesztyűmtől, ami már irritálta a régi, mégis piros hegeket a kézfejemen.
Több mint egy napot voltam távol, mert Nüx nem hagyott elmenni, de egy kicsit sem zavar, hogy így alakult. Nyugodtabban jöttem vissza, mintha a Párkáknak kellett volna könyörögnöm azért, hogy adjanak valami épkézláb információt, amit még használhatok is.
– Déméter – nyögi halkan, majd a torkát köszörüli, mikor kiszalad egy gyenge morranás a számon.
Az arcomat dörzsölve sétálok át a zsúfolt hallon, a kabátomat a kanapé hátára dobom, mikor elhaladok mögötte, és egy nemes mozdulattal fogom fel a hajam, miközben a lépcsők helyett a konyha felé sietek. Néma csend van idebent, a gyertyák ropogása mellett az egyetlen zaj, ami ér, az Hermész lépteinek a zaja, ahogy követni kezd.
– Keresi őt. Perszephoné már egy hete eltűnt, és minden nap magához hívat, hogy megtudja, sikerült-e megtalálnom a lányát. Teljesen felfordítja a világot odafent – hadarja kicsit nagyobb erőre kapva, és nem tudom, hogy a bizonytalanságának a hiánya teszi, vagy az, amit mond, de hirtelen megállok.
A homlokomat ráncolva fordulok felé, amire egyből hátrál egy teljes lépést, mintha attól félne, hogy lángokban kötök ki. Retteg tőlem.
– És úgy érzed, ez egy olyan dolog, amiről tudnom kellett?
Egyértelműen kiül az arcomra a közömbösség, miközben a belsőm mégis összeszorul, de Hermész nem látja a káoszt a szemeimben. Csak tátog némán, pillanatokon át, mire sikerül megint hangot kiadnia.
– Ha Déméter megtudja, hogy én végig tisztában voltam a lánya hollétével, akkor engem...
– És? – kérdezem félbeszakítva, talán túlságosan érdektelenül. – Akkor mondd el neki, hol van.
– Akkor Zeusz fog elevenen megnyúzni.
– Nem értem, ez miért az én problémám, Hermész.
Az istent figyelem, aki talán a vállamig is alig ér fel, és akinek az arcából kifut minden élet, ahogy mélyen a szemembe néz. Érzem a lényéből áradó szorongást, mert retteg és fojtogatja a helyzet, amibe belekényszerült. Tudom, hogy nem könnyű neki, de nem bízom benne; pont olyan gyakran jár fel az Olümposzra, mint le az Alvilágba, és Zeusz egyik legközelebbi hírnöke.
Aki ilyen közel áll a bátyámhoz, az a személy tőlem egy világnyi távolságra kell, hogy legyen. Az egyedüli oka, hogy a palotámba engedem, hogy Hekatén kívül csak ő van nekem, akin keresztül bármit is tudok arról, ami odafent történik. Az információ hatalom.
– Én csak szeretnék kérni valamit.
– Alkut akarsz kötni a gonosszal? Átgondoltad ezt? – kérdezem hátat fordítva neki, hogy tovább induljak a széles folyosón, ami egyenesen a konyhába vezet.
– Én szeretnék engedélyt és lehetőséget arra, hogy többet lehessek idelent.
– Kizárt – vágom rá gondolkodás nélkül, de ez a hatalomérzetem egyből elszáll, mikor meghökkenve állok meg a konyha bejáratában. Perszephoné látványa kirántja alólam a talajt, mert annyira Hermészre fókuszáltam, hogy a kislány létezése szó szerint kiment a fejemből.
A piszkos, fehér ruhája szinte virít a fekete falak és sötét festmények között, a vörös haja pedig a válla mögül egyenesen az arcába hullik, ahogy épp a pulton áthajolva nyújtózkodik a gyümölcsök felé, amit épphogy elér, már a szájához is emeli.
– Én a helyedben azt inkább letenném – szólalok meg hirtelen, mikor szinte már beleharap. Összerezzen, ijedten néz rám, és bár látszólag nem robban fel a feszültségtől, a szemeiből mégis árad a nyugtalanság, ahogy hosszan tartja a tekintetemet.
Szétárad a lényén az idegesség, és ijesztően látványos, ahogy a lágy vonásait megkeményíti az ellenszenv, amit irántam érez.
– Talán nem szabad ennem? – kérdezi vontatottan, kicsit jobban rászorítva szerencsétlen körtére. – Már egy hete itt vagyok, és azóta nem ettem, mióta idehoztatok.
– Ehetsz. – A vállamat rántom, mintha nem tudnám, mi lesz a reakciója, miután képtelen vagyok befogni a számat. – De ha valaki az Alvilágban termett ételek közül eszik, soha többé nem teheti ki innen a lábát. Alku ide vagy oda.
Perszephoné keze csapásra elgyengül, úgy engedi le a körtét szájától, mintha hirtelen egy mázsát nyomna. A szemei elködösülnek, és nem tudom, hogy a harag vagy a hirtelen letörtség teszi.
– Mi?
– Ez az Alvilág, itt nincsenek olyan fojtogató szabályok, mint odafent. Csak öt apró törvényt kell betartanod, ez pedig az egyik a kevés közül. Viszont ha úgy döntesz, hogy semmibe veszed ezt, és mégis eszel, akkor inkább a gránátalmával próbálkozz – biccentem oldalra a fejem várva a hisztirohamot, ami már ott burjánzik a csokoládébarna szemeiben. – Nehéz elhinni, hogy azt mindenkinek megtanítják odafent, milyen rossz vagyok én és az Alvilág, de ilyen alapvető dolgokat elfelejtenek megemlíteni.
– Tanítanak?
– Hekaté mindent elmond nekem – célzok itt arra, mikor a boszorkánynak elárulta, hogy odafent úgy tartják, én még Medúzánál is rosszabb vagyok. Egyből megérti, mire gondolok, talán ezért fagy le az arca és merevedik meg egész testében.
Csakis azt figyelem, ahogy elönti a szégyenlősség, az arcát a forróság, ami nem is lehetne egyértelműbb abból, ahogy elvörösödik. Egyszerűen elkapja rólam a tekintetét, és egészen biztosan arra gondol, mikor túl őszinte volt Hekatéhoz napokkal ezelőtt.
– Éhes vagyok – teszi vissza a kosárba a körtét, aminek a húsa behorpadt attól, amilyen erővel szorította.
– Még szerencse, hogy nem halhatsz éhen.
– Rohadt szemétláda vagy – sziszegi halkan, ahogy lassan felnéz rám, és már csak arra eszmélek, ahogy idegesen elindul felém, és próbál kimenekülni mellettem úgy, hogy a lehető legtávolabb legyen tőlem, én mégis gyorsabb vagyok nála.
A csuklóját elkapva állítom meg, amire összerezzen, és olyan gyorsan rántja ki magát az érintésem alól, mintha megégetném, tovább indulni mégsem képes. Az arcomat szuggerálva tűri, ahogy felé lépek, és pont olyan hangosan vesz levegőt, hogy ne halljak a fejemben semmi mást a hangján kívül.
– Kezd halálosan untatni a viselkedésed, kislány – suttogom el magam. Az állára fogva tartom mereven az arcát, hogy esélye se legyen elnézni a szemeimből, nem, mintha szeretne.
Elképedve, mégis dühödten tartja a tekintetemet, én pedig csak most látom azt a pár aranyszínű pigmentet a sötétbarna szemeiben, és a halvány szeplőket az arcán, amik pár hét múlva már sehol sem lesznek, ha nem éri nap többé.
– Mi az, most már néma vagy?
– Utállak.
– Hát még én – suttogom vissza annyira közel hajolva, hogy kihagy a szívem egy egész ütemet. Furcsán reagál a belsőm, amit olyan mélyen elnyomok, hogy egy kicsit se kelljen foglalkoznom vele. – Dolgom van. Nem érek rá folyton veled veszekedni.
– Akkor talán engedj el – hebegi kicsit szétesve, de amint elengedem az állát, mintha erőre kapna.
Megtelik a tüdeje, mikor végre levegőt vesz, majd egy kész örökkévalóság után elfordul, és futóléptekben siet ki a konyhából, mintha észre sem venné Hermészt mögöttem, akiről még én is elfeledkezem egy fél momentumra.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, mert az orromba költözik a virágos illata, ami belőle árad, mintha a fenti rózsák egy életre beitták volna magukat a bőrébe. Libabőrös leszek, amit csak úgy tudok figyelmen kívül hagyni, hogy a saját tenyeremet markolom, amibe belezsibbad mindkét karom.
– Déméter annyira meg fog ölni – suttogja Hermész a hátam mögül, ami visszahoz a való világba.
– Legyen.
– Tessék?
– Áll az alku. Lehetsz idelent heteket, ha akarsz, csak vidd ezt a nőt a szemem elől – fordulok vissza Hermész felé, de nem nézek rá, mert lefoglal az, hogy kijussak a konyhából még az előtt, hogy lángokban állna az otthonom.