Reggel anyám azzal költött hogy fontos beszédje van velem, és hogy készüljek el hamar. Nem tudtam miről van szó, ezért nagyon gyorsan kész lettem mert hajtott a kíváncsiság, és nem is mertem anyámnak ellenszegülni így kora reggel. Elindultam a megbeszélt helyre, ahol a szüleim és meglepetésemre a falu idősei vártak rám.
- Okééé most már kezdek félni, mi történt?
- Semmi, ne aggódj.- szólt nyugodtan anyám- csak tegnap ugye te is láttad hogy tárgyaltunk valamiről, amit félbe is szakítottál.
- Igen és?- vártam hogy folytassa.
- Nos ugye tudod hogy a lélektestvéreink hamarosan hazatérnek, már egy hónap sincs addig.
- Igen igen, már alig várom hogy láthassam Valukot.- derültem fel.
- Nos igen, ezzel nem vagy egyedül, de most nem az a lényeg, hanem az ünnepség- szólt közbe anyám, és itt már kezdtem sejteni hogy miről is van szó.
- Úgy döntöttünk hogy te fogod megrendezni az egészet, persze a segítségedre leszünk, de mindent a saját elképzelésed alapján készíthetsz el.
- Ez ugye csak egy vicc?
- Nem ez komoly, hisz lassan belépsz te is a felnőtt korba, és ez egy jó lecke hogy megtanuld felelőséggel elkészíteni a dolgokat, persze ha csak vállalod.
- Még szép hogy vállalom- kiáltottam fel örömömben- köszönöm köszönöm köszönöm, nem fogok csalódást okozni- öleltem meg a szüleimet, és az idősek előtt pedig fejet hajtottam.
Boldogan indultam el megkeresni a testvéreimet, hogy elmondjam nekik is a nagy hírt. A törzsünk egyik legnagyobb ünnepe a Tulkunok visszatérése. Hisz olyankor visszakapjuk a testvéreinket, a másik felünket, és ezt nyilván meg kell ünnepelni, emellett még ott van a felnőtté avatási ceremónia, amikor 20 évesek leszünk és elvégeztünk mindent a felnőtté váláshoz, tehát lett egy lélektestvérünk (bár az bármilyen kortól lehet), megszelídítettünk egy Tsurakot, és megkaptuk az első tetoválásunkat akkor is tartunk mulatságot, meg persze születésekkor, de az egybe van kötve az Eywaval való első egyesüléssel, na meg az egybekeléskor. De a legnagyobb ünnepség mégis ez, és a levezetése egy elég nagy felelősség, és egyben nagy megtiszteltetés hogyha rá bízzák valakire. Mondanom sem kell hogy ezért is örültem annyira, hogy anyámék rám bízták. A partra érve azonnal kiszúrtam a testvéreimet.
- Sziasztok, képzeljétek olyan hírem van- mentem oda hozzájuk vidáman.
- Nekünk is, képzeld Lo'ak találkozott Payakannal.
- Hogy tessék és most hol van?
- Elment...
- Na de fejtsétek ki jobban hogy találkoztak vagy mi volt mert kíváncsi lettem, vagy egyáltalán elmesélte?- pillantottam rájuk, és úgy voltam az én hírem még várhat.
- Igen igen. Állítólag Payakan mentette meg, egy Akulától, majd elhozta ide a zátony kezdetéig, az állítása szerint nem veszélyes...
- Na hát ebben ne legyen olyan biztos, Neteyam figyelj oda az öcsédre.
- Rá nem lehet, olyan önfejű...
- Tenery te mit szerettél volna mondani?
- Háát képzeljétek engem kértek fel hogy rendezzem meg az idei Tulkunköszöntő ünnepséget.
- Hát ez csodálatos, gratulálok- ölelt meg a húgom.
- Te már tudtad- esett le azonnal.
- Véletlen meg halottam amikor anyáék erről beszélnek. El sem hiszed milyen nehéz volt eddig magamban tartani.
- Gratulálok nővérkém- lépett hozzám Aonung, majd megölelt és még meg is pörgetett a levegőben.- Biztos vagyok benne hogy az eddigi legjobbat fogod rendezni.
- Gratulálok- biccentett Neteyam- de elmondanátok hogy mégis mi az a Tulkunköszöntő?
- Látszik hogy erdeiek vagytok- röhögött fel az öcsém- a Tulunokat már tudjátok micsodák ugye?
- Igen.
- Na akkor azt sem kell elmagyarázni mi az a lélektestvér ugye?
- Nem...
- Na hát mikor a Tulkunok hazatérnek tartunk egy nagy ünnepséget. Ez a klánunk egyik legnagyobb ünnepe.
- Ohh ez esetben gratulálunk Tenery, és ha bármiben a segítségedre lehetünk csak szólj.
- Nagyon szépen köszönöm, de még én sem tudom hogy mit szeretnék, mert valami nagy dolgot az biztos, de hogy mi legyen az, arról fogalmam sincs.
- Ne aggódj, majd kitalálod.
- Igen igen, de inkább most hagyjuk a témát, beszéljünk másról, mert nem akarok már most rástresszelni az egészre...
A többiek tiszteletben tartva a kérésem elkezdtek teljesen másról beszélgetni, de én mégsem tudtam figyelni, a gondolataim egyre csak elterelődtek, és az agyam elkezdett gyártani rémképeket mindenről. A rám tett felelősség tudata megrémített, és bár az alkalom még nagyon távol volt, már most elkezdtem félni, pedig nem akartam.
- Minden oké?- súgta oda nekem Neteyam aki pont mellettem ült
- Persze.
- Akkor miért reszketsz?
- Én nem is reszketek- szóltam, majd lenéztem a kezeimre, és eddig észre sem vettem, de azok tényleg rázkódtak.
Neteyam megfogta az egyik kezével az enyémet, ezzel próbálva lenyugtatni engem. Az érintése bizsergetően hatott rám.
- Szeretnél lelépni?
Csak bólintottam, mire a fiú felállt, majd engem is magával húzott.
- Hova mentek?
- Mindjárt jövünk.
Azzal elmentünk onnan, mielőtt több kérdést kaptunk volna.
- Egyedül szeretnél lenni most vagy maradjak?
- Maradhatsz, de amúgy nincs semmi bajom, csak biztos neked is megvan az az érzés mikor túl sok az elvárás és félsz hogy elrontod.
- Persze, minden nap, hisz én vagyok a legidősebb. Ha a kisebbek valamit nem jól csinálnak akkor is engem vesznek elő...
- Ez annyira ki tud néha készíteni.
- Elhiszem, nekem tudod ilyenkor mi segít?
- Mi?
- A repülés.- vigyorodott el
Vigyorogva követtem Neteyamot, az Ikránokhoz. Keinaya már meg sem lepődött azon hogy én ott vagyok, már már rutinosan ültem fel a hátára, és karoltam át a fiú derekát, aki miután felszállt elindult a tengernek fele.
- Most hova megyünk?
- Legyen meglepetés.
Csodálatos érzés volt repülni, és egyszerűen megunhatatlan, és igaza volt a fiúnak, a gondolataim nem terelődtek el egyáltalán, és a fejem kitisztult. Már egy ideje repültünk, mikor megláttam egy kis szigetet, ami nagyon ismerős volt.
- Neteyam ez az én szigetem?
- Ahol először láttalak.
Keinayaval a hegy tetején szálltunk le, és míg ő elkezdte az egészet felfedezni, addig mi lemásztunk a hegy aljában lévő kis tóhoz. Neteyamon is és az Ikránján is látszott hogy menyire otthonosan mozognak az ilyen környéken, és hogy mennyire élvezik is hogy újra erdőben lehetnek.
- Hiányzik igaz?
- Mármint mi?
- Hát az előző otthonod...
- Persze, hisz ott nőttem fel, azt az erdőt már úgy ismertem mint a tenyerem, és a körülöttem élőket is. Itt nem így van, furán néznek rám, és sokkal jobban kirekesztve érzem magam...
- Sajnálom.
- Nem kell, hisz majd csak lesz valahogy nem?- húzta meg a vállát
- De igen, addig is itt vagyok neked én, majd én boldogítom az életed, és hidd el egymagam kiteszek anyámék szerint néha egy egész tucat Na'vit- röhögtem el magam
- Ohh kedvességed határtalan- kacagott ő is fel- de viccet félre téve, tényleg jó hogy itt vagy.
- Ez kölcsönös- mosolyogtam rá. Valahogy tényleg jobban éreztem magam a jelenlétében, jó hatással volt rám a fiú, és mindig feldobta a kedvem, és ez tetszett de egyben meg is rémített, hisz ilyet csak egy embernél éreztem még...